2010-07-13

Takumi Kósun: Battle Royale


  azzal akartam kezdeni az egészet, hogy leírom, magamtól eszembe nem jutott volna ehhez a könyvhöz hozzányúlni, de ahogy nézegettem a többi könyvesblogos posztot, majdnem mindenki hasonló mondattal indít. szóval ez a nyolcszáz oldal megőrzésre volt nálam egy ideig, aztán gondoltam, beleolvasok, hátha... csak mert mondjuk a borítótól kapásból rosszul vagyok, amúgy meg gőzöm nem volt arról, hogy mi a sztori, végül a fülszöveg elolvasása nélkül (ez gyakori szokás/hiba énfelém) belekezdtem, szerintem még az államvizsga előtt, csak hogy jó legyen...
  egy bizonyára nagyon megnyerő és szimpatikus emberek által vezetett fiktív, távol-keleti diktatórikus államban egy 42 tagú, 15 évesekből álló osztály kirándulni indul, ám a buszos utazásuk után egy vadidegen osztályteremben ébrednek egy szigeten, ahol egy szintén rendkívül rokonszenves férfi közli velük, hogy az idei évben ez az osztály a Program kiválasztottja. ez annyit jelent, hogy addig kell egymást gyilkolászniuk, míg csak egy marad a végére, és akkor ő lesz a nemzet hőse, meg kitüntetés meg életjáradék és hasonló örömök ütik az illető markát. 

osztanak ki fegyvert (mindenkinek mást), két napi hideg élelmet, hasznos jótanácsokat, és szélnek eresztik a diákokat a szigeten, fémpánttal a nyakukon, ami ha feszegetik, felrobban, illetve akkor is, ha tiltott zónába lép vele az ember.

 egyesek belemennek a "játékba", célnak megfelelően használják lőfegyvereiket, kaszaboló eszközeiket, vagy amit dobott a gép. mások meg próbálnak csoportba tömörülni, aztán az is mindig máshogy sül el. talán kijelenthetjük, hogy a főhősök egy háromtagú csoport tagjai: Súja (fiú), Noriko (lány) és Kavada (fiú). szóval úgy van ez megírva, hogy nekik kelljen drukkolni, és reménykedni, hogy ne csak egy maradhasson a legvégén.
cseppet hosszú ez a könyv, szerintem feleslegesen. valószínűnek tartom, hogy az író valami monumentálisat kívánt alkotni, de végigkövetni szinte egyenként egy 42 fős osztály tagjainak elhullását, mindezt ráadásul japán nevekkel megtűzdelve, hát egy idő után picit fárasztó; annak ellenére, hogy a könyv elejében külön megtalálható az osztálynévsor, meg a szerző minden új szereplő bekapcsolódásakor jelzi a nemét, számát a könnyebb beazonosítás érdekében. 

 a másik problémám meg az, hogy szerintem ez a folyik-a-vér-mindenütt - jelenség kicsit hatásvadász. mindegy, hát ez egy ilyen történet; ahol ölnek ott vér is folyik, más kérdés, hogy az író úgy gondolta, hogy fontos részletesen bemutatni, hogy épp melyik testrész milyen módon szakadt le/ketté, hányszor döfte bele a kést az egyikbe a másik.

 ami tetszett a könyvben, az a félelem ábrázolása. néha mintha én is ott gubbasztottam volna a sarokban, lerágva az összes körmömet, hogy most akkor mindjárt valaki a hátamba szúrja a kést. nagyon jól érzékelhető a kilátástalanság, a bizalomvesztés, végig óriási a feszültség az osztálytársak között, még a kialakult csoportokban is.
 az elvárásaimon mindenképp felül teljesített a könyv, mert nem gondoltam volna, hogy le fog kötni. végülis egynek belefért... természetesen nagyon várható, hogy valami frappáns csavarral fejeződik be a történet, valószínű anélkül eladhatatlan lett volna a regény. először aggódtam, hogy hááát csak ennyi, de végül megnyugodtam, mert egészen ügyesen megoldott befejezéssel zárul a nyolcszáz oldal gyilkolászás.

2010-07-07

Jodi Picoult: A nővérem húga


  mindig félek a bestsellerektől, meg azoktól, amit mindenki szeret, ami mindenkinek tetszik. tízből kilencszer esélytelen, hogy egy "ilyen" könyvet úgy fejezzek be, hogy hát igen, nem csoda, hogy milyen sokan odavannak érte.
úgy álltam neki, hogy még januárban láttam a filmet, szóval sok újat nem vártam tőle. azért kíváncsi voltam, például az ügyvéd pasi szerelmi szálára, (mivel a filmben ilyenről szó nincs), meg úgy egyáltalán.
  azt nyilván mindenki tudja, hogy ez a bizonyos "húg", Anna, azért jött létre, hogy tökéletesen megalkotott testével megmentse a leukémiás nővére életét. aztán egyszer, mikor már a veséjét kellene odaadnia, elege lesz, és ügyvédhez fordul, hogy az segítsen neki elérni, hogy a jövőben saját maga dönthessen a hasonló jellegű orvosi beavatkozásokról. és most nem kell arra gondolni, hogy Anna nem szereti a testvérét, Kate-et. egyébként van egy harmadik gyerek, a piromániás Jesse, na vele aztán tényleg senki nem foglalkozik, nő, mint a dudva. szóval ez a kiindulási alap, ehhez jönnek olyan mellékszálak, mint a már említett ügyvéd, Campbell magánéleti és egészségügyi problémái, az apa tűzoltós élményei, miegymás. az eseményeket felváltva mesélik a különböző szereplők (egyedül Kate-et hagyták ki, majd a végén rájössz, miért), ám ez egyáltalán nem zavaró, így sokkal egyértelműbbek a karakterek motivációi.

  az anyára, Sarára végig nagyon haragudtam, mivel egyértelmű, hogy a beteg gyereke áll nála az első helyen. a többi mintha nem is lenne, vagyis Anna jó, hogy van, mert különben Kate már rég' nem élne... az apa egy fokkal jobb, ő reálisabban látja a helyzetet, tudja, hogy Kate nem bírja már sokáig. igazából szerintem ennek a két szülőnek az volt a célja, hogy folyamatosan elhalasszák a lányuk halálát, és nem foglalkoztak azzal, hogy eközben mindannyian mennyit szenvednek, beleértve Kate-et is.
na aztán szépen elérkeztem az utolsó oldalakhoz. és nem az jött, amit vártam. merthogy a film teljesen máshogy ér véget mint a könyv, és nem is értem, hogy miért volt szükség erre a változtatásra. mert azért nem mindegy.


  én a könyves befejezésre szavazok (holott a filmes szerintem reálisabb), mert tényleg tükrözi a címet, sokkal durvábban vág mellbe. én azt hittem, hogy csak annyi a csavar az egész sztoriban, amit a filmben is bemutatnak, ami arról szól, hogy mi is pontosan Anna motivációja, na de a vége, a legeslegvége...! több, mint egy hónapja olvastam, de még most sem nagyon térek magamhoz.