képeskönyv

csak mert őket imádom

Avada Kedavra

Huszonöt éves nagylány már nem olvas Harry Pottert, vagyis jó páran hülyének néztek engem, mikor a táskámból kivillant a Halál ereklyéi. Nekem majdnem tíz évembe telt, mire beadtam a derekam, az első részt tizenöt éves koromban olvastam, de akkor még bőszen kitámasztottam a sorozattal szemben, aztán valamikor tavaly-tavalyelőtt úgy döntöttem, hogy márpedig én letudom ezt is. 

Az első négy rész nem hagyott bennem túl mély nyomot, mondjuk az Azkabani fogoly egészen tetszett, de akkor még messze nem voltam rajongó, mondjuk az még most sem vagyok, de sokkal közelebb állok már ahhoz, mint mondjuk bő egy éve. Az áttörést a Főnix rendje hozta meg, pedig ahogy elnézem, sokan azt a részt szeretik legkevésbé. Én az ötödik rész olvasása közben éreztem azt, hogy végre nem kis pisisek rohangálnak bottal a kezükben egy disney-kastélyban, hogy végre felnőtt emberekkel van dolgunk. Harry Potter személye persze még ekkor is eléggé idegesített, de hát nem könnyű a kiválasztottak élete, gondolom. A Főnix rendjét olvasva jöttem rá arra, hogy Rowling csodálatosan lemodellezte a "valós világot" a könyveiben, minden megtalálható a varázslótársadalomban, ami a mi életünkben is jelen van, legyen szó korrupcióról, rasszizmusról, elnyomásról. Számomra a HP ereje ebben rejlik, J. K. Rowlingot egy eszméletlenül kreatív nőnek tartom, és megmondom őszintén, engem nem különösebben érdekelnek azok a vádaskodások, melyek szerint az egészet úgy lopkodta össze innen-onnan. Én az innen-onnant nem olvastam, úgyhogy engem idővel ugyan, de teljesen lenyűgözött az általa felépített világ. 

A másik, ami miatt imádtam, az Roxfort maga. A fura szobákkal, háziszellemekkel, emeletes ágyakkal olyan meleg hangulatot árasztott a hely, hogy teljesen otthon éreztem magam. Úgyhogy számomra rendkívül sajnálatos, hogy az utolsó részben alig kapott szerepet a varázslóiskola, így a Halál Ereklyéit nem is nagyon szeretem. 

Azt mondjuk nem tudom, hogy Rowlingnak miért van gyilkolási kényszere, persze lehet, hogy nem lenne olyan hiteles a sztori, ha a "jók" közül alig halna meg valaki, de hogy folyton szomorkodnom kellett valaki miatt, hát az nem nagyon tetszett. 

Abszolút kedvenc természetesen Piton és Sirius, mondjuk tudom, ez így eléggé mainstream, de ez van, őket sikerült megszeretnem. Harry Pottert a végére sem tudtam megkedvelni, de gyakran vagyok így a főhősökkel, sokszor nem elég emberiek, Potter nekem nem volt elég valóságos karakter (és itt most nem arra gondolok, hogy tud varázsolni meg kígyókkal társalogni). 

Nagyon örülök, hogy felülkerekedtem önmagamon, és végül megadtam magam a varázslóvilágnak, a HP sok-sok kellemes órát szerzett nekem. A legnagyobb szépséghibáját azonban még mindenképpen megemlíteném: ez az epilógus a végén. Tizenkilenc évvel később... miért? Miért kell egy ilyen banális közhellyel tönkrevágni mindent? Az ilyen befejezések számomra arról árulkodnak, hogy az író alábecsüli az olvasóit és a képzelőerejüket. Ha nem lett volna ez a pár oldal a végén, sokkal jobb emlékeim lennének a sorozatról, ez a kis epizód viszont sokat levon a könyv értékéből. 

képeskönyv

szabadtomis

Ööö eléggé úgy fest, hogy A bankárt nem fogom végigolvasni. Lehet, hogy érdekes lenne a téma, de a stílus... hű! Mintha lefordították volna egy idegen nyelvre, és aztán vissza magyarra. Komolyan, olyan mondatszerkezetekkel van tele az egész könyv, hogy emiatt fizikai fájdalmat okozott az olvasás. Nem tudom, hogy direkt ilyen összevissza a szórend a mondatokon belül, vagy egyszerűen csak nem nagyon tud írni (vagy mindkettő). Sajnálom, tényleg, majd A megmentővel lehet még bepróbálkozom, de picikét csalódtam Freiben. 

Azért a kávézóját szeretem továbbra is.  

képeskönyv

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Ahogy elnézem az eddigi 2012-es olvasmányaimat, hát nem mondanám, hogy dominál a szépirodalom. Nem tudom, mi lelt engem, úgy tűnik, oda a kultúrsznob énem, vagy csak épp szerencsém volt mostanában, hogy az általam kevésbé nagyra tartott irodalmi kategória is elég jól le tud kötni. Ritka az ilyen, de hát sok a lemaradás, van mit behozni!

Dan Brownért sosem voltam oda különösebben, megvolt persze A Da Vinci kód meg az Angyalok és démonok is, tényleg szétizgultam magam olvasás közben, azonban ennél több értéket nem tudok tulajdonítani a könyveinek. Most viszont pont egy ilyen pörgős, egyszerű sztorira vágytam, meg gondoltam még hátha majd jópárszor ledöbbenek, miközben olvasok, és azt néha én is igénylem.:)

Azt hiszem, ez után egy jó darabig nem veszek olyan könyvet a kezembe, amit ez az ember írt. Egy darabig elvoltam vele, még érdekelt is: szokásos főhősünk, Robert Langdon ezúttal a Washingtonban ténykedik, miután kiderül, hogy mélyen tisztelt ismerősét, Peter Solomont elrabolta valami kamu-szabadkőműves idióta, és követeli, hogy Langdon fejtsen meg neki valami kis piramisocskát. Érdekes módon a CIA is beleavatkozik a dolgokba elég erélyesen, emellett pedig Solomon húga tudományos(?), áttörő kísérleteivel is megismerkedhetünk. A szokásos az egész: menekülés mindenhonnan, mindenki elől, megtévesztés, nagy igazságok leleplezése. Ennyi a könyv. 

És borzasztóan idegesítő az, ahogyan Brown állandóan mozgásban tartja az eseményeket, hogy nehogy az olvasó figyelme akár egy pillanatig is lankadjon. Én őszinte leszek, elfáradtam egy idő után a folyamatos pörgésben, úgy éreztem, nem kapok levegőt. A végén már csak lapozgattam türelmetlenül, esküszöm, nem is emlékszem már nagyon a befejezésre, addigra ugyanis totál felhúztam magam. Tele a könyv ellentmondásokkal, gondolok itt arra, hogy Langdon például mekkora nagy tudós, aztán kábé óvodás aggyal rendelkezik (ebben a történetben legalábbis), vagy hogy egy tiszta hájtek laborhoz egy hatalmas koromsötét termen át vezet az út, és persze az senkinek nem jutott eszébe, hogy apró világító cuccokkal jelezzék, hogy merre kell menni, valamint úgy tűnik, a zseblámpa feltalálásának híre sem jutott el az íróhoz. 

Dan Brown rendkívül egysíkú, az összes könyve egyforma, és én azt hiszem, meguntam. 

Képeskönyv

innen

innen