Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

  kezdeném azzal, hogy Az időutazó feleségét elég hamar abbahagytam, még a kétkötetes verzió első könyvének felénél. egyszerűen tök hidegen hagyott a történet, idegesített az összevissza ugrálás az időben, és a mai napig nem értem, hogy mások miért rajonganak érte annyira, de ez az én problémám. 

 új könyvének fülszöveget olvasva azonban elhatároztam, hogy adok Niffeneggernek egy második esélyt.

 az amerikai húszéves ikerlányok, Valentina és Julia nagynénje, Elspeth negyvenes évei közepén meghal, és a londoni Highgate temető szomszédságában álló házát unokahúgaira hagyja, holott korábban sosem látta őket. a lányok anyjával, azaz Elspeth (szintén) ikertestvérével sem találkozott szinte azóta, hogy Valentina és Julia megszülettek, úgyhogy egyből itt egy nagy rejtély, amit ki lehet majd bogozni. a két lány kapcsolata rendkívül szoros, kívülről nézve kicsit betegesen az, Julia képtelen elengedni a nála sokkal gyengébb akaratú Valentinát, hogy önálló életet éljen. együtt repülnek Londonba és költöznek be a lakásba, ahol még inkább egymásra vannak utalva. a házban élnek még mások is rajtuk kívül: a kényszerbeteg Martin és holland felesége, Marijke, valamint egy másik lakásban Robert, Elspeth szerelme, aki képtelen túltenni magát a nő halálán. pedig egészen jól haladna, csak hát nem nagyon segít neki az, hogy Elspeth kísértete mintha folyamatosan ott lebegne körülötte, és mikor a lányok beköltöznek egykori lakásába, kiderül, hogy egész könnyedén lehet kommunikálni a szellemmel.

  vicces különben ez a kísértet-téma. nem tudom eldönteni, mit gondoljak róla, mivel annyira banális volt helyenként. volt, hogy majdnem felröhögtem, hogy "ez most komoly?", például mikor elkezdtek egymásnak írogatni a zongorán felgyülemlett porba. mégis be tudta fogadni a szkeptikus agyam azt, amit amúgy fenntartásokkal kezelek általában, a könyv olvasásának idejére elhittem, hogy léteznek kísértetek, és azt is megállapítottam, hogy nem akarok az lenni, maradjon lehetőleg majd minden összetevőm a föld alatt, vagy ott, ahova szórnak.

  ahogy már említettem, a történet jelentős része Londonban játszódik, ezért már jár a pirospont. egy-egy metrómegálló nevét olvasva mindig megdobbant a szívem, tetszett az, ahogyan Niffenegger a várost láttatja. és ugye az is egyértelműen kiderül, hogy az írónő tökéletesen ismeri a Highgate temetőt, hiszen korábban idegenvezetőként dolgozott ott.

                                                 

  nem tudom, hogyan értékeljem a könyvet. az elején teljesen lelkes voltam, imádtam a hangulatot, amit Niffenegger teremtett, én is ott akartam lakni abban a házban a temető mellett. aztán nagyon eluralkodott a történeten a kísértet-szál (ok, értem, nyilván ez lenne a lényeg), és kezdtem picit unatkozni. ennek ellenére azt mondom, örülök, hogy pozitívan csalódhattam az írónőben, ó, és bárcsak elolvashattam volna még nyár végén ezt a könyvet, hogy aztán a szeptemberi londoni kiruccanásom során megnézzem magamnak ezt a temetőt, whatever, majd legközelebb.

Lawrence Block: A betörő, aki portyára indult

"- A lakásomban járt - mesélte borzongva. - A dolgaimhoz nyúlt. Olyan, mintha minden ruhám égetné a bőrömet. Kedvem lenne elköltözni, vagy visszamenni Nebraskába, márpedig tudod, hogy mit gondolok Nebraskáról. Szörnyű érzés volt.

Teljesen megértettem. Én magam is így éreztem, amikor betörtek hozzám, és felforgattál a lakásomat. Felforgatták, ez a helyes szó. A disznó, aki betört hozzám, lesöpörte a könyveimet a földre, és egy kupacba rugdalta őket. Rögtön megértettem, mit érezhetnek azok, akikhez betörök. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem ugyanaz, mert én soha nem csináltam rendetlenséget, soha nem forgattam fel semmit, de akkor mi van? Ugyanúgy betörtem a magánszférájukba.

Mindegy. Egyszer talán megjavulok. De addig akár jól is érezhetem magam."

 a fenti érzést már nekem is volt "szerencsém" átélni, úgyhogy mindenkit helyből gyűlölök, aki más tulajdonához nyúl engedély nélkül. így Bernie-t sem könnyű szeretnem. talán több könyvet kellene elolvasnom ahhoz a sorozatból, hogy rájöjjek, miért választotta magának ezt a hivatást (persze azon kívül, hogy egyszer az anyja kizárta őt a házból, és ő úgy oldotta meg a helyzetet, hogy bekúszott a tejajtón). szerintem ilyen ellentmondásos karakterek egyébként csak a filmvásznon meg a könyvekben léteznek, na mindegy, ettől most igyekszem elvonatkoztatni. 

 Bernie ezúttal egy fiatal nő lakásába tör be, ám az kicsit idejekorán megérkezik egy kellemetlen férfi társaságában, aki randidrogot adott be a lánynak, és elég csúnyán kihasználja a magatehetetlen Barbarát. Bernie ezalatt az ágy alatt kuksol, majd miután a másik pasi elhagyja a helyszínt, körülnéz a lakásban, és annyira megsajnálja a nőt, hogy még rendet is rak az ellenszenves "konkurencia" után, és távozik. igen ám, de a környéken éppen aznap este történt egy rablógyilkosság, és mivel Bernie-t rögzítették a közelben található biztonsági kamerák, gyanúsítottá válik. további véletlenek követik egymást, és ez már hősünknek is feltűnik: többen is ugyanazt a könyvet keresik nála (vagy csak vélik keresni), egy, az antikváriumából távozó vásárlót (aki mellesleg 13 dollár helyett 1300-at fizetett) egy percen belül lelőnek az utcán, és még folytathatnánk.

 eddig még világos is. meg amúgy a könyv háromnegyedéig élvezettel követtem, ahogy alakulnak az események, valahogy sosem unatkoztam, ami egyébként meglepett, mivel olyan embernek ismerem magamat, akit nehezen köt le egy betörős sztori. szerencsére ez azért sokkal több annál. viszont jött az agatha christie-regényekből jól ismert hívjunk-össze-mindenkit-egy-szobába-és-fedjük-fel-a-nagy-titkot - rész, és elkezdtem unatkozni. jóval érdekesebb befejezést vártam, meg annyira egybe van sűrítve a mindentmegmagyarázó tanmese a végén, hogy már komolyan nem bírtam követni, meg mikor mégis bírtam, akkor sem kötött le túlságosan. azért nem vagyok teljesen hülye, tehát felfogtam a lényeget, de azt kell mondanom, hogy sokkal érdekfeszítőbb volt az első 239 oldal, mint a többi, amikor Bernie megkísérelte kibogozni a szálakat.

 ennek ellenére pozitívan csalódtam a betörős történetekben, úgyhogy el tudom képzelni, hogy egyszer egy nyáron, amikor épp a balaton/tengerparton süttetem a hasam, nekiálljak egy másik Bernie-sztorinak.

A könyvet kiadja az Agave kiadó.

Philip K. Dick kezdőknek

  kezdő sci-fi olvasó vagyok. a Marsbéli krónikák régóta ott áll a polcon, de akkor már inkább utópiákhoz nyúlok, ha annyira fiktív olvasmányra vágyom. ennek ellenére mégis mintha ismerős világba csöppentem volna, nyilván ebbe az is belejátszik, hogy láttam mondjuk a Különvéleményt, így nem okozott különösebb problémát, hogy viszonylag otthonosan érezzem magam a Dick-féle jövőben.

 na és ez a jövő úgy néz ki, hogy hála a kínaiak egy korábbi akciójának a Föld lakosságának jelentős része sterillé vált, most pedig épp a vugok uralják bolygónkat, akik mellesleg a Szaturnusz egyik holdjáról, a Titánról származnak. ebben a világban létezik egy Blöff nevű játék, amely egy elég rendesen továbbfejlesztett Monopolyra hajaz. a játék tétjei amerikai nagyvárosok, meg a mázli, azaz a párok termékenysége, mert hát ugye egy ilyen steril időszakban nagy ajándék a terhesség. Pete Garden, aki épp most "kapott" új feleséget a Blöffnek köszönhetően, elveszti Berkeley városát, amely hamarosan egy rendkívül ellenszenves és szerencsés játékos kezei közt köt ki. Pete pechje, hogy ezt az embert rövid időn belül megöli valaki, és Pete is a gyanúsítottak között van. főhősünkkel közben furcsa dolgok történnek, gondolok itt például az emlékezetkiesésre, és ez nem segít a helyzetén. itt kezd komolyan bonyolódni a történet, mivel hamarosan a vugok már nem elégszenek meg a játék felügyelésével, pimasz módon beszállnak, méghozzá nem éppen tisztességes módszerekkel kívánnak részt venni az egészben. úgyhogy a terrai játékosoknak ki kell találni valamit, hogy legyőzzék őket. 

 szegény Pete meg már nem tudja eldönteni, hogy amit időnként lát vagy látni vél, az a valóság, vagy a gyógyszerfüggőségének mellékhatásai. elég komoly hallucinációkat produkál, néha az olvasó sem tudja igazán, hogy mit is gondoljon, kinek higgyen.

 az alapsztori szerintem elég ötletes, tetszik a sci-fi és a krimi kombinációja, a könyv felénél azonban kezd kicsit elszállni a történet. nem azt mondom, hogy teljességgel követhetetlen, csak elég nehéz felvenni a fordulatot. nekem ebben a világban pont az tetszett (a regény első felére gondolok), hogy nem túlságosan fiktív. ha az ember elhiszi, hogy léteznek mindenféle különleges képességek (gondolatolvasás, jövőbe látás), akkor akár még el is tudja képzelni, hogy így is alakulhat(ott volna) a bolygónk sorsa, de aztán ami később jön, na az picit már sok. 

 viszont ha ügyesen végigküzdjük magunkat a zűrösebb részeken, kapunk egy kellemesen hátborzongató végkifejletet. szerintem Dicket érdemes már az általa megteremtett különleges hangulatú világa miatt is olvasni, az én kedvemet semmiképpen nem vette el a könyv attól, hogy olvassak mást is az írótól, azt hiszem, már tudom is, hogy melyik lesz a következő.

a könyvet kiadja az Agave kiadó.

Takumi Kósun: Battle Royale

  azzal akartam kezdeni az egészet, hogy leírom, magamtól eszembe nem jutott volna ehhez a könyvhöz hozzányúlni, de ahogy nézegettem a többi könyvesblogos posztot, majdnem mindenki hasonló mondattal indít. szóval ez a nyolcszáz oldal megőrzésre volt nálam egy ideig, aztán gondoltam, beleolvasok, hátha... csak mert mondjuk a borítótól kapásból rosszul vagyok, amúgy meg gőzöm nem volt arról, hogy mi a sztori, végül a fülszöveg elolvasása nélkül (ez gyakori szokás/hiba énfelém) belekezdtem, szerintem még az államvizsga előtt, csak hogy jó legyen...

  egy bizonyára nagyon megnyerő és szimpatikus emberek által vezetett fiktív, távol-keleti diktatórikus államban egy 42 tagú, 15 évesekből álló osztály kirándulni indul, ám a buszos utazásuk után egy vadidegen osztályteremben ébrednek egy szigeten, ahol egy szintén rendkívül rokonszenves férfi közli velük, hogy az idei évben ez az osztály a Program kiválasztottja. ez annyit jelent, hogy addig kell egymást gyilkolászniuk, míg csak egy marad a végére, és akkor ő lesz a nemzet hőse, meg kitüntetés meg életjáradék és hasonló örömök ütik az illető markát. 

osztanak ki fegyvert (mindenkinek mást), két napi hideg élelmet, hasznos jótanácsokat, és szélnek eresztik a diákokat a szigeten, fémpánttal a nyakukon, ami ha feszegetik, felrobban, illetve akkor is, ha tiltott zónába lép vele az ember.

 egyesek belemennek a "játékba", célnak megfelelően használják lőfegyvereiket, kaszaboló eszközeiket, vagy amit dobott a gép. mások meg próbálnak csoportba tömörülni, aztán az is mindig máshogy sül el. talán kijelenthetjük, hogy a főhősök egy háromtagú csoport tagjai: Súja (fiú), Noriko (lány) és Kavada (fiú). szóval úgy van ez megírva, hogy nekik kelljen drukkolni, és reménykedni, hogy ne csak egy maradhasson a legvégén.

cseppet hosszú ez a könyv, szerintem feleslegesen. valószínűnek tartom, hogy az író valami monumentálisat kívánt alkotni, de végigkövetni szinte egyenként egy 42 fős osztály tagjainak elhullását, mindezt ráadásul japán nevekkel megtűzdelve, hát egy idő után picit fárasztó; annak ellenére, hogy a könyv elejében külön megtalálható az osztálynévsor, meg a szerző minden új szereplő bekapcsolódásakor jelzi a nemét, számát a könnyebb beazonosítás érdekében. 

 a másik problémám meg az, hogy szerintem ez a folyik-a-vér-mindenütt - jelenség kicsit hatásvadász. mindegy, hát ez egy ilyen történet; ahol ölnek ott vér is folyik, más kérdés, hogy az író úgy gondolta, hogy fontos részletesen bemutatni, hogy épp melyik testrész milyen módon szakadt le/ketté, hányszor döfte bele a kést az egyikbe a másik.

 ami tetszett a könyvben, az a félelem ábrázolása. néha mintha én is ott gubbasztottam volna a sarokban, lerágva az összes körmömet, hogy most akkor mindjárt valaki a hátamba szúrja a kést. nagyon jól érzékelhető a kilátástalanság, a bizalomvesztés, végig óriási a feszültség az osztálytársak között, még a kialakult csoportokban is.

 az elvárásaimon mindenképp felül teljesített a könyv, mert nem gondoltam volna, hogy le fog kötni. végülis egynek belefért... természetesen nagyon várható, hogy valami frappáns csavarral fejeződik be a történet, valószínű anélkül eladhatatlan lett volna a regény. először aggódtam, hogy hááát csak ennyi, de végül megnyugodtam, mert egészen ügyesen megoldott befejezéssel zárul a nyolcszáz oldal gyilkolászás.

Jodi Picoult: A nővérem húga

  mindig félek a bestsellerektől, meg azoktól, amit mindenki szeret, ami mindenkinek tetszik. tízből kilencszer esélytelen, hogy egy "ilyen" könyvet úgy fejezzek be, hogy hát igen, nem csoda, hogy milyen sokan odavannak érte.

úgy álltam neki, hogy még januárban láttam a filmet, szóval sok újat nem vártam tőle. azért kíváncsi voltam, például az ügyvéd pasi szerelmi szálára, (mivel a filmben ilyenről szó nincs), meg úgy egyáltalán.

  azt nyilván mindenki tudja, hogy ez a bizonyos "húg", Anna, azért jött létre, hogy tökéletesen megalkotott testével megmentse a leukémiás nővére életét. aztán egyszer, mikor már a veséjét kellene odaadnia, elege lesz, és ügyvédhez fordul, hogy az segítsen neki elérni, hogy a jövőben saját maga dönthessen a hasonló jellegű orvosi beavatkozásokról. és most nem kell arra gondolni, hogy Anna nem szereti a testvérét, Kate-et. egyébként van egy harmadik gyerek, a piromániás Jesse, na vele aztán tényleg senki nem foglalkozik, nő, mint a dudva. szóval ez a kiindulási alap, ehhez jönnek olyan mellékszálak, mint a már említett ügyvéd, Campbell magánéleti és egészségügyi problémái, az apa tűzoltós élményei, miegymás. az eseményeket felváltva mesélik a különböző szereplők (egyedül Kate-et hagyták ki, majd a végén rájössz, miért), ám ez egyáltalán nem zavaró, így sokkal egyértelműbbek a karakterek motivációi.

  az anyára, Sarára végig nagyon haragudtam, mivel egyértelmű, hogy a beteg gyereke áll nála az első helyen. a többi mintha nem is lenne, vagyis Anna jó, hogy van, mert különben Kate már rég' nem élne... az apa egy fokkal jobb, ő reálisabban látja a helyzetet, tudja, hogy Kate nem bírja már sokáig. igazából szerintem ennek a két szülőnek az volt a célja, hogy folyamatosan elhalasszák a lányuk halálát, és nem foglalkoztak azzal, hogy eközben mindannyian mennyit szenvednek, beleértve Kate-et is.

na aztán szépen elérkeztem az utolsó oldalakhoz. és nem az jött, amit vártam. merthogy a film teljesen máshogy ér véget mint a könyv, és nem is értem, hogy miért volt szükség erre a változtatásra. mert azért nem mindegy.

  én a könyves befejezésre szavazok (holott a filmes szerintem reálisabb), mert tényleg tükrözi a címet, sokkal durvábban vág mellbe. én azt hittem, hogy csak annyi a csavar az egész sztoriban, amit a filmben is bemutatnak, ami arról szól, hogy mi is pontosan Anna motivációja, na de a vége, a legeslegvége...! több, mint egy hónapja olvastam, de még most sem nagyon térek magamhoz.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

  körbenéztem a többi könyves blogon, hogy ki mennyire lövi le a poént, hát olvastam ilyet is, olyat is, egyébként nem tudom, mire föl a nagy titkolózás például a fülszövegben is, mikor nagyjából a harmadik oldal után - feltéve, hogy ismered a donor szót - eléggé egyértelmű, legalább is sejthető, hogy kik is ezek az emberek. azért igyekszem rejtélyesen fogalmazni.

  a regény főhőse Kathy, aki 31 éves korában idézi fel nem mindennapi gyerekkorának eseményeit. tényleg olyan, mintha írás közben jutott volna eszébe mindenféle, mert elég csapongó a stílus, ám ez egyáltalán nem zavar minket. 

a lány egy dél-angliai bentlakásos iskolában nőtt fel, az ott élő felügyelők és gyerekek a családja. különleges nevelést kaptak, nagyon-nagyon vigyáznak az egészségükre, és hát közben az is kiderül, hogy a diákoknak nincsenek szüleik. 

a történet középpontjában három hailshami növendék barátsága (meg szerelme) áll meg persze a hatalmas rejtély, hogy kik is ők valójában, és mivégre jöttek a világra. fokozatosan derül fény egyre több titokra, ahogyan a jelen és a múlt összekeveredik egymással.

  furcsa egyébként ez a szenvtelen stílus, főleg ha azt nézzük, hogy azért elég súlyos bioetikai kérdést boncolgat az író. de talán éppen ezért annyira megrázó...?

annak ellenére, hogy nagyon tetszett a könyv, és elég komoly hatást gyakorolt a kis labilis lelkivilágomra, maradt bennem némi hiányérzet. 

  nem tudom, hogy a szerző direkt nem feszegeti ezeket a kényes kérdéseket, vagy csak szimplán nem ezekre akarta helyezni a hangsúlyt, de szerintem nem szabadott volna megkerülnie néhány dolgot. 

  az egyik, ami kicsit zavar, a tudományos háttér hiánya. spoiler nélkül nehéz erről írni, de arra gondolok, hogy az "adományozások" után mi tartotta életben ezeket az embereket? 

a másik pedig az, hogy a lelküket mi tartotta életben? miért akartakéletben maradni? ha tudták, hogy milyen sors vár rájuk, és miért vannak ők a földön, akkor miért nem próbáltak menekülni előle? egyetlen lehetőségként a "halasztás" merült fel bennük, de az nem, hogy - bármilyen módon - elszökjenek a végzetük elől. hiszen azt sikerült bebizonyítani, hogy lelkük az nekik is van.

ez a borító meg olyan gyönyörű.