2012-02-28

Emma Donoghue: A szoba

Az ötéves Jack mindene Anya, a Szoba és a benne levő tárgyak. Neki ennyi jutott a világból, de ő így is boldog, hiszen nem tudja, hogy mi van a Kintben, a tévében látott embereket, helyeket, dolgokat kitaláltnak hiszi, mert Anya azt mondta, hogy azok. Komoly időbeosztás mellett élnek, mozognak, tanulnak, főznek, olvasnak, hogy elviselhetőbb legyen az élet tizenkét négyzetméteren. Időnként megjelenik Patás, hoz ezt-azt, aztán addig meg Jack számolhatja az ágynyikorgást a szekrénybe bújva. 
Anya tizenkilenc éves kora óta raboskodik a szobában, és valószínűleg csak azért élte túl, mert Jack ott volt mellette. Aztán egyszer csak nekiáll kitalálni egy tervet, hogy hogyan vethetne véget ennek a szörnyű életformának. 

Az első tíz-húsz-harminc oldalt olvasva komolyan elgondolkoztam azon, hogy leteszem a könyvet, annyira nyomasztónak éreztem. Ugyan a kisfiú szemszögéből látunk mindent, és számára egyáltalán nem borzasztó az élet egy hangszigetelt, miniatűr szobában, de ő látta, mi történik, és ha nem is fogta fel, vagy nem úgy, ahogy egy felnőtt ember tenné, én totál kikészültem, úgy éreztem, mintha engem zártak volna be oda. Aztán másfél óra alatt elolvastam kétszáz oldalt, és azt hiszem, ez sokat elárul. Amikor azt éreztem, hogy talán van remény arra, hogy ne legyen ez a két ember élete végéig összezárva egy szerszámoskamrában, belelkesedtem, és úgy izgultam, ahogy a lapok pörögtek, mint még soha. 
Donoghue eszméletlen kreatív módon írta meg a könyvet. Azt már említettem, hogy Jack szemén keresztül látjuk az eseményeket, ezt szerintem döbbenetesen jól oldotta meg. Az olvasó számára így is minden világos, viszont egy teljesen más értékrend, világnézet (már ha egy ötéves gyerek esetében beszélhetünk ilyesmiről) által jut el hozzánk az információ. Többet azért nem szeretnék írni róla, mert gondolom senki nem örülne, ha spoilereznék. 
Azt viszont már így februárban megelőlegezem, hogy az év végi top tízemben mindenképpen ott lesz ez a könyv. 

2012-02-24

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte

Amikor az első PKD könyvemet olvastam, arra gondoltam, ez egyáltalán nem nekem való, esélytelen, hogy még egyszer a kezembe vegyem az író bármelyik agyszüleményét, aztán végül úgy döntöttem, megpróbálkozom vele még egyszer, mivel azóta én is változtam, meg az érdeklődési köröm is bővült picikét. 
Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy a történet a jövőben játszódik, ez a világ - annak mondom, aki nem olvasott még Dicktől - olyan, amilyen szerintem nem lesz, tehát autók röpködnek, és kitágult koponyájú emberek mászkálnak az utcán. Az alkoholfogyasztás illegális, helyette jóféle szintetikus cuccokat szednek marokszámra az emberek, hogy elviseljék a valóságot. 

Ebben a világban élnek együtt a Régiek, az Újak és a Szokatlanok, akik közül az Újak állnak a társadalom élén, a Régieknek esélyük nincs arra, hogy feljebb jussanak. Egy Régi, Nick Appleton a főhősünk, aki Az Alkohol segítségével egy szép napon ráébred arra, hogy mekkora elnyomásban él, és csatlakozik az ellenállókhoz. Megismerkedik egy tizenhat éves kiscsajjal, Charley-val, és totál belehabarodik, viszont pechjére ezzel nincs egyedül, mivel a fő-fő-fő világ ura, Willis Gram is szemet vet a leányzóra, így Appleton belekerül Gram célkeresztjébe. Közben híreket kapnak arról, hogy egy forradalmár, aki jó sok évvel ezelőtt eltűnt valahol az éterben, Provoni, a Föld felé tart vissza egy űrhajón, egy ismeretlen eredetű lénnyel, úgyhogy megy a tanakodás, hogy mit lehet tenni, mivel az idegen elpusztíthatatlan, ő maga viszont elég nagy rombolást tud véghezvinni, kérdés, hogy élni fog-e ezzel a képességgel. Gram nem kezeli túl profin a helyzetet, és igazából semmit sem, egy jellemtelen alak, aki másodpercenként változtatja a döntéseit, épp a hangulata, vagy a személyes érdekei alapján. 

Azt nem tudom, hogy az író valamelyik művében kifejtette-e, hogy hogyan alakult ki ez az állapot, mármint arra gondolok, ami úgy általában a regényei alapját képezi, melyik fura szó mit jelent, de folyton úgy éreztem, hogy valamiről lemaradtam, és nekem kell összeraknom a kis darabkákat, mert persze Dick mindent úgy ír le, mintha magától értetődő lenne, ez engem mondjuk kicsit zavarba hozott. Persze, láttam a Különvéleményt kétszer, úgyhogy tudom, mi az a prekog, de azért elég sok fehér folt maradt. Nem akarom bántani Dicket, de tuti, hogy nem volt normális. (Röviden utánaolvastam, és elvileg tényleg nem.) Nemsokára elolvasom Lawrence Sutin Isteni inváziók című könyvét, amely a szerző életét mutatja be, azt hiszem, akkor majd világosabb lesz minden. 

De hogy írjak egy kicsit még a Frolix-8 küldöttéről... Nagyon pörgős, folyton történik valami, viszont sosem tudtam, melyik "oldalra" álljak. Először drukkoltam az egyiknek, aztán kiderült, hogy az annyira mégsem lesz jó, szóval elég fordulatos, és alapvetően szeretem a diktatórikus környezetben játszódó történeteket, szóval én megkaptam, amit akartam. Félek, jó úton vagyok afelé, hogy teljesen megkedveljem PKD könyveit, de azt hiszem, előbb tényleg az életrajzával kezdem, hátha akkor jobban megértem, hogy honnan jött neki ez a nagy ufósdi-prekogosdi. Nemsokára jövök a poszttal arról a könyvről is!

A Frolix-8 küldöttét kiadja az Agave Kiadó.

2012-02-13

Átcuccoltam



Mindent megváltoztattam, a szolgáltatót, a blog címét, meg mostantól a molyos nevemmel lépek be a blogszférába is. A fríblogos sablonmódosítás sajna nekem elég lila, úgyhogy egy - számomra - barátságosabb környezetbe költöztem, ahol minden úgy fog kinézni, ahogyan én akarom. Nem tudom, korábban miért nem jutott ez eszembe, mármint a költözés, de most rendkívül boldog vagyok, hogy megtettem.
Folyamatban van a bejegyzések egy részének áthozatala blogspotra a régi blogomból, hogy azért mégse teljesen a nulláról induljak. A kinézetet majd még lehet, hogy megváltoztatom, de egyelőre elvagyok ezzel a home-made fejléccel meg a barackos árnyalatú háttérrel (amúgy mutasson nekem valaki egy ilyen színű barackot), mellesleg az egész valahogy a laptopomon ezerszer jobban nézett ki, mint itt, a pasim monitorján, lehet jól áll neki a szélesvászon. 
Remélem nektek is tetszik, és persze igyekszem majd minél többet írni, ha már egyszer. 

2012-02-02

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi


mivel újra meg újra felbukkant a molyos frissemben különböző módon ez a könyvsorozat, meg hát amúgyis van egy naplóolvasós kihívásom, plusz egyszer még álmodtam is vele, úgy döntöttem, ez túl sok jel egyszerre, és belevágtam.
 itt van ez a francia tagozatos magánsuli (valahol a budai hegyekben, no comment), ahol egy osztályba csak tizenpár diák jár, köztük Rentai Renáta, a kissé stréber, kissé könyvmoly, de azért nem túl gázos tizennégy éves lány is. naplójában a gimiben töltött első félévének mindennapjairól számol be, szerencsé(m)re tényleg totál átlagos dolgokról, mindenféle erőltetett fordulatot vagy sorsszerű egybeesést mellőzve. Reni nem az a megalúzer lány, és nem is az iskola legmenőbb csajszija, szóval elég átlagos, a fiúk róla másolják a leckét, de azért szerez egy-két "kis barátot" (ahogy a meteorológus anyja emlegeti) magának. az egyik a kissé ostobácska, kamu-emo Virág, a másik meg Arnold, némi Aspergeres beütéssel (nyilván ő lett a kedvencem). emellett masszívan epekedik Cortezért, az összevissza zselézett hajú, deszkás csávóért, meg keresi az egyéniségét, és a képeket, amit kiragaszthatna a suliszekrényébe. 

 sokan írják, hogy milyen jó érzés volt nosztalgiázni picit a könyv által, mert visszavitte őket a középiskolás éveibe. hát nem tom milyen elfajzott gimnáziumba jártam, de nálunk nem voltak Kingák, akik megkeserítették undokságukkal mindenki életét, nem állt a fél osztály bukásra a tárgyak jelentős részéből, meg mondjuk suliszekrény se járt alanyi jogon mindenkinek, de ez huszadrangú kérdés, tudom. persze nem is a rózsadomb szülötte vagyok, nem is hurcoltak anyámék kocsival iskolába. meg azért egy gimnáziumban ne legyen már gáz az, ha valaki tanul, olvas vagy versenyeken vesz részt. mindegy, próbálok ezeken túllépni, viszont a stílussal kapcsolatban is hadd elégedetlenkedjek egy kicsit. próbálom az egyszerű mondatokat annak betudni, hogy ez egy 14 éves csaj naplója, tehát nem várom el, hogy megszégyenítse mondjuk a kedvenc íróját, Dickenst, de jó lett volna legalább néha felröhögni kicsit. jó, lehet nekem vannak magas elvárásaim humor téren, de tényleg egy viccesebb stílusban megírt történetre számítottam. anyu-apu vicces azért, de elég hülyék a gyerekneveléshez, a full kitűnő lányuk internethasználatát korlátozzák, meg "hogyan neveljük kamasz gyerekünket"-jellegű segítő könyveket olvasnak. anyu pedig nem tud főzni, de legalább minden reggel kiírja a hűtőre, hogy aznap milyen idő várható. 

 mindennek ellenére élveztem az olvasást, ezt nem tagadom, és hamarosan folytatom a következővel, és tervben van az egész sorozat kivégzése is, mert arra tökéletes, hogy egy vasárnap délután, amíg a pasim skyrimozik, addig én újra gimibe járjak (csak most egy teljesen másfélébe). biztos vagyok benne, hogy ha középiskolás koromban olvastam volna, eléggé odalettem volna érte, akkor még nem közelítettem mindent ennyire kritikus szemmel, de ha akad néhány kiscsaj, aki a Szent Johanna miatt kezd el jóban lenni a könyvekkel, akkor én komolyan örülök.

2012-02-01

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok




"Sajnálatos, ha egy nő története csupa férfiról szól - először fiúkról, aztán más fiúkról, aztán férfiakról, férfiakról, férfiakról. Kicsit olyan ez, mint az iskolai történelemkönyveink, amelyek kizárólag háborúkról és választásokról szóltak, egyik háborúról a másik után, gyorsan átfutva az unalmas békekorszakokon."

Marlow, a középkorú pszichiáter segítségét kéri egy orvos barátja, amikor egy híres festő, Robert Oliver késsel támad a washingtoni múzeum egyik kiállított festményére. A kép a Léda címet viseli, és egy impresszionista festő műve az 1800-as évek végéről. 

Mivel Marlow maga is festeget szabadidejében, különös érdeklődéssel fordul az eset felé, és a szokásosnál sokkal jobban beleássa magát a történetbe. Államokon keresztül vezet az útja Robert volt feleségéhez, hátha általa megérti a festő indokait, ugyanis ő maga nem hajlandó megszólalni. Kiderül, hogy Robert évek óta ugyanannak a nőnek a portréját festi, ám senki nem tudja, ki lehet ő, a férfit viszont úgy tűnik, ez a nő kergette szó szerint az őrületbe. A felesége, Kate ezáltal teljesen magára marad a gyerekekkel, mert Robert időnként napokra eltűnik, nem jár be dolgozni, majd a sok konfliktus eredményeképp különválnak. 
A másik nyom, amelyen Marlow elindulhat, néhány levél, amelyet a 19. század végén váltott egymással egy Beatrice nevű francia festőnő egy nála jóval idősebb férfival. A pszichiáter a végén már Franciaországba is hajlandó elutazni annak érdekében, hogy az ügyet megoldja, és közben kissé felfordul a saját élete is.

Robert engem totál kikészített. nem egy nő esett "áldozatul" a furcsa szeszélyeinek, az ingadozó hangulatainak, ki jobban bírta, ki kevésbé. A volt feleséggel, Kate-tel való kapcsolata például totál lehangolt, és ez meghatározta a hozzáállásomat az egész könyvhöz. Nem tudtam szeretni ezt a történetet, mindig kisebb gyomorgörccsel vettem a kezembe, és vártam már, hogy túl legyek rajta. Pedig egy jó könyvnek tartom, sokkal összeszedettebb, mint Kostova másik műve, A történész. Ennek ellenére az a vámpíros-Drakulás sztori közelebb állt hozzám (nem a vámpírok miatt...), pedig abban tényleg sok volt az üresjárat, meg a végére el is vesztettem a lelkesedésemet. 

Az egyik szereplőt, Maryt nagyon megkedveltem, már akkor, mikor először találkoztam vele a könyvben, pedig akkor még nem is tudtam, hogy később mekkora szerepe lesz az egészben. Marlow, a pszichiáter karakterét viszont kissé hiteltelennek éreztem, vagyis hiányzott a magyarázat azzal kapcsolatban, hogy hirtelen miért vált ennyire anti-professzionálissá, azaz miért bonyolódott bele olyan nagyon Robert esetébe. 

Kostova stílusa egyébként eléggé közel áll hozzám, tetszik, hogy a karakterei annyira élők, hogy minden részletükkel együtt magam előtt láttam őket. És nem csak a külsejük vagy a jellemük ábrázolása tökéletes, hanem a mindennapi érzelmeik is, és itt olyan apróságokra gondolok, amelyek lehet, hogy csak egy pillanatra futnak át az emberen, és ezért fel sem tűnnek, az írónő viszont ezeket is tökéletesen megjelenítette. 
Lehetséges, hogy egyszer majd később, mikor visszagondolok a Hattyútolvajokra, kellemes emlék lesz, de egyelőre csak a nyomasztó légkört érzem magam körül, amikor eszembe jut.