2012-12-31

2013 naptár körkép


Tavaly összeollóztam-ragasztóztam egy szép nagy naptárat az ajtómra, aztán alig használtam, de látványnak elment. Nem tudom, hogy a tettek mezejére fogok-e lépni, azaz rendelek-e valami szépséges falinaptárat 2013-ra, majd az új lakásunkba szeretnék egyet, addigra csak leárazzák őket :D
Határidőnaplóm lett megint karácsonyra, Star Wars-os moleskine, az erő legyen velem.

Lássuk, idén milyen falinaptárakba szerettem bele!

elég amerikás, de szép tartalmas :)

kiskutyaaa

kék-piros

gyönyörűszép

a gyermeki énemnek
csillagos, talán ez a legszebb
Sörös, azt hiszem, ez az én édesem is támogatná, lehet ez lesz a befutó :)



2012-12-30

2012 végén


Imádok éves összegző postot írni, gondolom azért, mert a listákat is imádom. Bele is csapok egyből a közepébe. 
2012-ben számokban mindenképpen felülmúltam magam, annak ellenére, hogy ősszel elhatároztam, hogy belassítok, csak sikerült 86 könyvet elolvasnom. Az utolsó negyedévben pedig már tényleg nem kapkodtam, és igyekszem a jövőben is ehhez tartani magam, mindenféle kényszerítő akadályt megpróbálok elsöpörni az utamból, és kizárólag az élvezetre koncentrálni (még mindig az olvasásnál tartok). 
Hála az ajándék molyos pro-tagságnak, az is kiderült, hogy ez a 86 könyv 34904 oldalt jelent, és ezzel is éves csúcsot döntöttem! Az is nagy teljesítmény a részemről, hogy 16 magyar könyvet elolvastam (igaz, ebbe beleszámoltam két szakácskönyvet, meg ott a hét SZJG is), valamiért kevés magyar mű kelti fel az érdeklődésemet, sokat félek is olvasni, volt pár borzalmasan lehangoló élményem. 39:29-re az írónők győzedelmeskedtek a férfiakkal szemben, bár azt hiszem ennek nem sok jelentősége van, de kell az a statisztika. 

Idén több sorozatot elkezdtem és/vagy befejeztem, a végére értem a Harry Potternek, a Millenium-trilógiának, elolvastam Az éhezők viadala mindhárom részét, a Szent Johanna Gimi eddigi megjelent köteteit, nekiálltam a Tündérkrónikáknak, most a negyedik résznél tartok. A felsorolt sorozatok/trilógiák mind a kedvencemmé váltak, erősen újraolvasás-gyanúsak (persze majd csak a távoli jövőben).
Majdnem azzal is büszkélkedhetem, hogy a teljes - magyarul megjelent - Murakami-életművet elolvastam, de még év végén gyorsan megjelentették a futós könyvét, úgyhogy egy már megint hiányzik. A szerelem továbbra is lángol, rám nem jellemző nosztalgiával gondolok vissza az összes Murakamira (kivéve arra, amelyik nem tetszett, de asszem olyan csak egy van). 


Na de lássuk a listát, azaz a 2012-es év top valahányát!

1. Ernest Cline: Ready Player One (az év könyve - nálam)
2. Max Brooks: World War Z - Zombiháború (nem gondoltam volna, hogy egy zombis könyv le tud nyűgözni, de ez egy mestermű)
3. Barbara Ann Kipfer: 14,000 things to be happy about (nem fejeztem még be, azt hiszem, ez lesz az én bibliám, ami ott lesz jó sokáig az aktuális olvasásaim között, ha csak meglátom a kis vaskos könyvet, attól jobb kedvem lesz)
4. Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik (kedvenc a Millenium-trilógiából)
5. Suzanne Collins: Az éhezők viadala / Futótűz (nem tudom, hogy a hájp miatt, vagy azért, mert ez volt az első, amit olvastam a kategóriáján belül, de imádom)
6. Murakami Haruki: 1Q84/3 / Birkakergető nagy kaland / Tánc, tánc, tánc (no comment)
7. Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1-7 (visszafejlődtem 10 évet, rám fért)
8. Hidasi Judit: Április út (tud a csaj!)
9. Karen Marie Moning: Keserű ébredés (akkor még nem dobtam hátast, de visszagondolva az első rész tetszett leginkább)
10. Gretchen Rubin: Boldogságterv (be kell szereznem)
11. Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen (az idei év első könyve, már akkor tudtam, hogy jó év lesz ez!)
12. Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója (még ilyeneket!!)
13. Bálint Ágnes: Szeleburdi család (újraolvasás, kedvencelés)
14. Emma Donoghue: A szoba

+ 1: köszönöm Jamie Olivernek a csodás olasz recepteket :)

Nézegetem a tavalyi listámat, és úgy tűnik, idén sokkal több jó könyvet sikerült kifognom (plusz a hangulatom is nagyságrendekkel ideálisabb volt az olvasáshoz), úgyhogy csodás évet tudhatok magam mögött! Amit tavaly elkezdtem - hogy lejjebb adtam a kultúrsznobizmusomból - azt idén is folytattam, és úgy tűnik, a legjobb ötlet volt. Ó, és 2011-gyel ellentétben idén sikerült teljesítenem a várólsita-csökkentős kihívást (persze alternatív lista nélkül semmire nem mentem volna), viszont úgy döntöttem, idén nem jelentkezem, mert akkor megint kényszerítve érezném magam, és decemberben kapkodnék a maradék könyv után, ami idén sem volt annyira szuper.
Jövőre tehát semmi kötöttség, meglátjuk, hogy tetszik majd az a felállás.

Nagyon sok boldogságot és nyugis olvasós pillanatokat kívánok nektek 2013-ra!

2012-12-26

Nick James - A gyöngyháború

-
 "Behunyom a szememet, jó szorosra, és összeszorítom az állkapcsomat, annak reményében, hogy valahogy felébredek ebből a rémálomból. De amikor újra kinyitom a szemem, még mindig a szellőzőben vagyok. A tanárok még mindig a tárgyalóban vannak és rólam sugdolóznak. Megrázom a fejem és intek Averynek, hogy kövessen visszafelé a szertárba."
 A gyöngyháború szerintem tipikus olvasás-megszerettető könyv, de abból is az a kategória, amelyet egy felnőtt is élvezni tud. A történet a jövőben játszódik: 2095-ben vagyunk, a Föld lakossága két részre szakadt: a Felszínen élőkre és az Éghajósokra, a két világ közti átjárást pedig politikai egyezmény tiltja. De miért is szeretne bárki átjárni az éghajókról a felszínre és fordítva? 
 Egy ideje gyöngyök kezdtek hullani a semmiből, amelyek képesek energiává alakulni, így mindkét tábor igyekszik megszerezni őket. Jesse Fisher - az Éghajó Akadémia egy bénácska diákja - és néhány barátja egy gyöngyszerző-küldetés kapcsán bolyonganak a Felszínen, amikor a fiú összetalálkozik Cassiusszal, a Felszíniek vezetőjének kegyeltjével. Furcsa találkozás ez, mivel ez után mindegyikük megváltozik, különleges képességek fejlődnek ki bennük. 

  A történet innentől kezdve elég összetett, Cassiust bevetésre küldik az Éghajó Akadémiára, Jesse pedig kihallgat egy beszélgetést, ami elindítja azon az úton, hogy megtudja, ki is ő valójában. Közben a két fiú útja többször is keresztezi egymást, nem véletlenül. 
  A könyv nem túl hosszú, ennek ellenére pörögnek az események, a szereplők nagy utat tesznek meg, ezáltal elég jól megismerhetjük ezt a világot. A Felszín például két részre szakadt: a városok köré egyfajta hálót vontak, amely megóvja a lakókat az óriási hőségtől, ám ezt a kiváltságot nem mindenki élvezheti. A peremlakók a hálón kívül élnek, és kénytelenek elviselni a negyven fokot, a perzselő napsütést és a sivatagos környezetet. Közben betekintést nyerünk a politikai háttérbe is, ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy eléggé fekete és fehér minden, tehát a velejéig gonosz és a megtestesült jóság áll egymással szemben, kicsit lehetett volna enyhíteni ezen az éles ellentéten. A történet titkokban és fordulatokban gazdag, de szerintem egy "gyakorlott olvasó" könnyedén megjósolhatja előre a nagyobb jelentőségű eseményeket, ezért is írtam az elején, hogy elsősorban az olvasás megszerettetésére adhat lehetőséget a könyv, egyébként is azt gondolom, hogy az elsődleges célcsoport a 12-16 éves korosztály. 

  A két főszereplő is nagyon fiatal, 15 évesek, ez megint kicsit furcsa nekem, mert az még nálam nagyon a gyerek kategória, de ahhoz mindenképp fiatal, hogy hős lehessen. Igaz, Jesse mondjuk elég béna, nem egy idealizált karakter, Cassius viszont olyan jellemvonásokkal rendelkezik, ami egy 15 éves fiúra egyáltalán nem jellemző. Próbáltam elvonatkoztatni ettől a kor-problémától, és így igazán megkedveltem mindkét fiút; Jesse mondjuk elég sokat nyavalygott, de Cassius pont az a fajta, akit először senki nem kedvel, aztán a lányok mégis érte kezdenek el inkább rajongani. 

  A gyöngyháború az Éghajó Akadémia sorozat első része, és már az első könyv ad egy kis hintet a következő rész eseményeivel kapcsolatban, engem érdekeltté tett, mert úgy tűnik, végre kimozdulunk egy kicsit az Egyesült Államok területéről - ez az, amit a legtöbb disztópiás regényből hiányolok, (és pont ez az a szempont, ami miatt annyira szerettem például a Zombiháborút). Angolul már megjelent a második könyv Crimson Rising címmel. Ha már az eredeti verziónál tartunk, annyit megjegyeznék, hogy én meghagytam volna ezt a borítót, szerintem komolyabb, és szélesebb közönséget céloz meg, mint a magyar. 

A gyöngyháborút köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

2012-12-24

Bonbonkarácsony


Ezzel a tál házi bonbonnal kívánok nektek boldog karácsonyt / hanukát / téli szünetet! 


Most pedig vissza a konyhába baconlekvárt főzni az én szalonnamániás édesemnek. 

2012-12-16

Könyvtár és a shea vaj



Pénteken szabadságon voltam, nyilván ilyenkor a normális emberek alszanak, ameddig csak lehet, én viszont már nyolc után otthon voltam, ettem a nutellás kifilt, miközben anyu írta a bevásárlólistát apunak. Kihasználtam a lehetőséget, és elmentem apuval a vásárcsarnokba, de csak azért, mert ott van mellette a városi könyvtár, és így legalább nem kell majd cipekednem. Rá kellett viszont jönnöm, hogy a gyerekkönyvtár 9:36-kor még nincs nyitva, viszont előbb oda kellett visszavinnem például A hobbitot (olvasatlanul...), hogy a felnőttben tudjak válogatni. Úgyhogy: könyvek vissza a kocsiba, én meg apuval a gurulóskocsis totyogó nénik, kopasz hentesek és illatos szalonnák közé. 
20 reménytelen perc után szaladtam az autóhoz a könyveimért, amikor utánam kiáltott egy ember, hogy ilyen szép bőrnek ilyen szép szappan jár, szóval muszáj volt megállnom. A szappanok tényleg gyönyörűek voltak, de elég hülyén hangzott volna, ha azt mondom, hogy "én nem használok szappant", úgyhogy a pasi - látva a tanácstalanságomat - tovább mutogatta a csodás shea vajas termékeit, az egyik dobozban organikus shea vaj (miért olyan büdös, miért???), aztán voltak ott ajakápolók is shea és kakaóvajjal. Igyekeztem erős maradni, és egyetlen ajakápolóval távoztam, ami valami szuper, csak hát a szagával nem tudok kibékülni, oda is adtam anyunak. De annyira hatásos egyébként, van olyan jó, mint a carmex, csak mondjuk negyed annyiba kerül, úgyhogy azt hiszem, jövő héten visszaküldöm aput egy kakaósért :). 
Mondtam az árusnak, hogy de jó, hogy csak könyvtárba jöttem, erre ő, hogy "Na, csak nem tanulni megy? Az én lányom mindig tanulni megy a könyvtárba." "Hát, én olvasni megyek."

Amúgy az egynapos szabi alatt még a Skyfall-ra is eljutottam végre, továbbra is imádom James Bondot, igaz, a rajongásom a legutóbbi rész kapcsán elég erősen megingott, de most újra elvarázsolt a sok-sok londoni kép, Skócia, Isztambul és a vicces, új, hipster Q. 
Aztán volt egy körünk még a nagyteszkóban is anyuval, mert nekem fekete törölköző kell, meg vettünk tepsit meg jénait nekem, igen, NEKEM, mert véééégre lesz saját konyháááááám! De erről majd később...


Alma Katsu: Halhatatlan


"Nagyjából fél órámba telt elhagyni a szobát, miután lassan hozzászoktattam magam az álláshoz, majd a sétához. Miközben a folyosón araszoltam az udvaroncok hálókamrája felé, kristálytisztán hallottam a háztartás apró zajait, egy vadállat éhségével: szeretők suttogását az ágyban, a főlakáj horkolását, aki az ágyneműs szekrényben aludt; a víz csobogását egy hatalmas üstben, talán valakinek éppen a fürdője készült. [...] 
Bármi is történt velem, komoly volt, és visszafordíthatatlan."


A Halhatatlan főhőse Lanore fiatal lány, szőke csigafürtökkel, bájos arccal, saját állítása szerint az 1800-as években született. Napjainkban találkozik Luke-kal, az orvossal a sürgősségi osztályon, és mivel a lányt éppen gyilkossággal vádolják, valahogy rá kell vennie Luke-ot arra, hogy segítsen neki megszökni a kórházból. Az orvos a lány hatása alá kerül, illetve megtapasztalja Lanny különleges képességét, így enged a kérésnek, és autóval elindulnak a közeli kanadai határ felé. 
A történet három idősíkon játszódik: napjainkban, az 1800-as években, és egy rövidebb kitérőt teszünk az 1300-as évek Magyarországára is. Lanore a Kanada felé vezető úton kezdi elmesélni a hosszú történetét, amely a 19. század elején kezdődött a Maine állambeli St. Andrews nevű városkában. Tipikus zárt közösség, ahol mindenki tud mindent a másikról, és ahol az a fontos, hogy a többiek megítélése felülírja a családi kötelékeket. A legvonzóbb helyi erőbe, Jonathanbe ő is beleszeret, akárcsak a város összes nőnemű egyede, a fiú ugyanis egyedülállóan különleges szépség, és ellenállhatatlan erőt sugároz magából. Lanny szíve újra és újra összetörik miatta, de még Jonathantől távol sem tudja kiverni a fejéből a közösen eltöltött idő emlékét.

A maine-i hideg és az emberek ridegsége uralja a könyvet. Egy percig sem tudtam otthon érezni magam olvasás közben, de félreértés ne essék, ezt nem hibaként említem, valószínűnek tartom, hogy az írónőnek sem az volt a szándéka, hogy egy kellemes, pihepuha, vattacukorba csomagolt, szívet melengető szerelmi történetet vonultasson fel nekünk. Az egész könyvet átjárja a huzat: a szenvedés, a szomorúság, az otthontalanság érzése, a rettegés és legfőképp a reménytelenség. Rengetegszer éreztem azt, hogy bizonyos szereplők számára a halál lenne az igazi megváltás, de ugye azt meg hogy', szerencsétlenek benne ragadtak egy olyan életben, amit egyikük sem kívánt, és ami nem sok örömöt tartogat. Újra és újra megdöbbentett Lanny története, minden fejezet tartogatott valami meglepetést, és ezek általában nem a boldogságról szóltak. A feszültség folyamatosan ott lóg a levegőben, úgy érzem, Alma Katsu nagyon jól eltalálta, hogyan keltsen olyan hangulatot, mintha a következő pillanatban minden összeomolhatna. Az északi állam is kitűnő helyszínválasztás, a hó elszigeteli egymástól az embereket, és a hideg mintha megakadályozná az ott élőket abban, hogy valaha boldogok legyenek.  

A szereplőkkel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Lanore-t sokan önzőnek tartják, rám ez nem igaz. Ez a lány reménytelenül szereti Jonathant, de én nem éreztem az önzést a tetteiben. Jonathan inkább nevezhető önzőnek, egész idő alatt csak játszott Lannyvel - meg persze a többi nővel, enélkül nem jutott volna abba a szörnyű helyzetbe, ahonnan aztán nem volt kiút. Jonathan igazán élő volt, úgy éreztem, ismerem. Adair, a másik férfi főszereplő nagyon ellentmondásos személyiség. Van benne valami szerethető, közben pedig rosszabb, mint egy vadállat, egy utolsó szadista gonosztevő. Mégsem tudtam igazán gyűlölni, Jonathanre sokkal jobban haragudtam egész idő alatt. Adairtől még én is rettegek, nem csodálom, hogy Lanore még a mai napig sem tud nyugodtan aludni.
Luke-kal viszont nem tudtam mit kezdeni. Az elvált doki a legsemmilyenebb karakter, semmi érdekes, semmi izgalmas nincs benne, nem is tudtam magam elé képzelni. Úgy érzem, az ő karaktere nem túl kidolgozott, valószínű ez is közrejátszott abban, hogy a napjainkban játszódó események kötöttek le a legkevésbé, de gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül.

Már több mint egy hete befejeztem a könyvet, de ha eszembe jut, újra a hatása alá kerülök, és valahogy engem is elönt a kilátástalanság érzése. Ahogy befejeztem, arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha lenne majd folytatása, ekkor még nem tudtam, hogy a második rész angolul már meg is jelent The Reckoning címmel. Van egy olyan érzésem, hogy le fognak omlani azok a bizonyos falak...

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

2012-12-10

Havas


Reggel kiléptünk a házból, és pont ideális halmazállapotú pelyhekben esett a hó, végre itt is! Karácsony után számomra lényegét veszti a tél, ha nem lenne januárban szülinapom, nem tudom, hogy élném túl azt a gusztustalan hónapot meg még utána a februárt. Most viszont örülök még a hidegnek is, és ma reggel szuper hangulatom lett, amíg a hóesésben besétáltunk a munkahelyünkre. 
Most már persze nem esik, és egy fehér foltot sem látok kint, úgyhogy amíg jobban belejön a tél magába, addig ilyen képekkel vigasztalódom:


2012-11-25

Ready Player One, avagy a kockaság ünneplése


"Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak."

Rögtön az elején lelövöm a poént, és elárulom: Ernest Cline remekműve nálam az év könyve. Szerelem volt onnantól kezdve, hogy kinyitottam, és végig drukkoltam, hogy ne kelljen csalódnom.
Az a helyzet, hogy annyira odavagyok érte, hogy nem is tudom, hol kezdjem az áradozást. 

A kiindulópont: 2045-re a világ annyira szar hely lett, hogy az emberek az OASIS-szel, egyfajta virtuális valósággal vigasztalják magukat. Az OASIS leginkább egy MMORPG-re hasonlít, a felhasználók létrehoznak egy avatárt, amellyel igény szerint elrejthetik valódi külsejüket, és egy csodálatos, nyílt világban különleges képességekkel felruházva ide-oda bolyonghatnak, barátkozhatnak, iskolába "járhatnak", azaz elszakadhatnak attól a fizikai környezettől, ami már nem sok szépséget rejt az emberek számára. Szerencsére az OASIS ingyenes, így bátran kijelenthetjük, hogy ez a szegény emberek drogja a 2040-es években.
James Halliday az egyik megalkotója ennek a drognak, aki a nyolcvanas években nőtt fel, és azóta is kitartóan rajong azért az évtizedért. Csakhogy ő meghal, ám távozása előtt hagy egy feladványt a rajongóinak: találják meg az OASIS-ben az általa elrejtett Easter egget, azaz egyfajta kincsvadászatra invitálja a felhasználókat, a dicső jutalom pedig nem más, mint az OASIS maga. 2045-ben már öt éve folyik a hajsza a tojás után, egyelőre reménytelenül, ugyanis Halliday elvárja a keresgélőktől, hogy teljes mértékben elsajátítsák rajongásának tárgyát: a 80-as évek popkultúráját, legyen szó filmekről, zenéről vagy persze a klasszik számítógépes játékokról.

Hősünk, Parzival, egy lepukkant mobilháztelepen élő srác is lelkes tojásvadász, ő az első, aki öt év után végre megszerzi az első kulcsot a háromból, úgyhogy a kissé bepunnyadt nyestek (=tojásvadászok) ezen felbuzdulva újra belevetik magukat a játékba, Parzival pedig közben olyan hírnévre tesz szert, ami nem feltétlenül válik előnyére.
"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."
A könyv teljes mértékben a kincsvadászat körül forog, közben masszívan zúdulnak ránk a különböző utalások a '80-as évekből. Mivel ennek az évtizednek a végén születtem, nekem csak a gagyi popszámok imádata maradt, úgyhogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha vajon a 90-es évekre épített volna az író, akkor mennyire oda meg vissza lennék a könyvért, persze így sem panaszkodom, sok-sok direkt és burkolt utalás még nálam is célba talált, és ilyenkor mosolyogva bólogattam, hogy ó, igen! Amikor meg a játékok kerültek szóba, életem párját szórakoztattam azzal, hogy dobáltam felé a különböző klasszikusok neveit, ekkor meg ő bólogatott bőszen. 

A könyv soundtrackje

Az eddigi sorokból azt hiszem leszűrhető, hogy Cline elsősorban a kockákat célozta meg ezzel a regénnyel, így felmerülhet bennetek a kérdés, hogy "vajon jó lesz ez nekem, ha nem töltök fél napokat a WOW-val, és nem láttam a Star Wars-t?". Én azt gondolom, kell egyfajta nerd szint ahhoz, hogy élvezhető legyen a könyv, de garantált level up következik be (akár több is) olvasás során. Azért adnék egy kis hintet a döntésképtelenek számára, és röviden próbálom vázolni a saját kockasági szintemet.

Annak ellenére, hogy már 10 éves koromban a Diablo első részével játszottam és a gimiben informatika tagozatos voltam, nem nagyon érdeklődtem semmi iránt, ami a geekséggel áll kapcsolatban, amire szükségem volt, azt megtanultam, de ennyi. Aztán bő két éve lett egy pont ideális mértékben kocka pasim, aki által elkezdtem edukálódni. Bevezetett az RPG-k világába, és megesik, hogy együtt játszunk valami nyomozós-rejtélyes point and clickkel, illetve iszonyúan büszkén irtottam az újra felfedezett Diablo 1-ben a csontvázokat és zombikat ismét, miközben ő örömében majdnem elsírta magát. Újabb level up történt augusztusban, amikor felvettek egy fejlesztő céghez, és itt bizony nincs hiány szandál-zokniból meg programozós poénokból. (Ez utóbbiak közül sokat nem értek). Ám múltkor rég nem látott kocka ismerőseimmel találkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy én is azzá váltam, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy megkérdezem tőlük, hogy felrakták-e már a Win8-at, illetve arra, hogy a Microsoft Easter eggjeiről eszmecserélünk. A Ready Player One valóban újabb szintlépést eredményezett, most már tudom, melyik volt az első számítógépes játék, és azt is, hogy melyikben rejtettek el először Húsvéti tojást. Úgy érzem, valahol mélyen régóta rejtőzik bennem egy nerd én, ami egyre inkább felszínre kerül, és ezt valahogy egyáltalán nem bánom.

Nem tudom, sikerült-e ebből levonni valami tanulságot, én azt gondolom, hogy ha nem érzel totális ellenszenvet a kocka társadalommal kapcsolatban, akkor nem lehet nagy mellényúlás ez a könyv, az igazi gamereknek pedig egyenesen kötelező. Életem szerelme sajnos nem nagyon szeret olvasni, de jó párszor elmondtam már neki, hogy ezt neki is muszáj lesz, mert tudom, hogy rettentően szeretné.
Az egész könyvben egy hibát találtam, azt, hogy a japán srác fekete gyászruhában jelent meg. Nem tudom, hogy az író bénázta-e el vagy a fordító, tudtommal a gyászban szó angolul akár in black is lehet, ami nem feltételez fekete ruhát, de az fix, hogy egy japán nem fog fekete gyászruhát ölteni.

Az elejétől fogva éreztem, hogy epic könyv ez, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb klasszikussá fog válni.
Az angol nyelvű változat hangoskönyvét pedig Wil Wheaton előadásában lehet meghallgatni, kitűnő választás :D
A Ready Player One saját tumblr oldallal is jelentkezik, én már nyomtam egy follow-t.:)

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

2012-11-24

Hogyan öltözik egy könyvmoly?


  Mert hát csajból vagyok én is, imádom a szép ruhákat, szeretek vásárolgatni a lányokkal vagy anyuval, szóval időnként előjön belőlem a hülye picsa, aki például akciótervet készít a Glamour-napokra, egyébként szerintem pont egészséges mértékben vagyok ilyen szempontból . Az évek során hatalmas mennyiségű ruhát sikerült felhalmoznom. Egy maratoni vasalással a nyarat kivéve simán elvagyok két hónapig, ami a felsőket és ruhákat illeti. Azt hiszem, csak egy fotó tudná érzékeltetni, hogy mekkora az a kupac, amelyet kizárólag a saját vasalatlan ruháim tesznek ki, rendszeresen találok köztük olyan felsőket, amelyeknek a létezéséről már rég elfeledkeztem, vagy mondjuk hazahoztam a boltból, kimostuk, és aztán azóta is ott tengődik az ominózus kupac alján. Mindennek ellenére rengetegszer éreztem azt korábban, hogy hiába töltöttem el fél órát reggel a szekrény előtt dilemmázva, az utcára kilépve mégsem voltam elégedett az összhatással. Rájöttem, hogy nem összevissza kéne vásárolni koncepció nélkül, mert abból tényleg az sül ki, hogy össze nem illő darabok tornyosulnak a szekrényemben. 

 

  Úgy érzem, hogy mostanra sikerült eljutnom addig, hogy tudatosan induljak el shoppingolni, és a próbafülkében állva többször is felteszem magamnak a kérdést, hogy erre most tényleg szükségem van-e vagy csak azért akarom annyira, mert épp le van árazva, vagy tetszik a színe (nem számít, hogy már tizenöt másik barack árnyalatú felsőm van otthon). Tegnap például őrülten büszke voltam magamra, amikor az Árkádból egyetlen fehér kötött csősállal tértem haza, és nem vettem mást sem azért mert hirtelen megtetszett, sem azért, mert kell.
Illetve azt hiszem, végre kezd kialakulni a saját stílusom, igaz, vannak fellángolásaim bizonyos színek és egyes aktuális trendek iránt, de a többi talán lassan állandósul. Rá kellett jönnöm, hogy nagyjából öt-hat éve minden ősszel ugyanazt a sötétkék csőfarmert (NEM sztreccs!) veszem meg, elsősorban a H&M-ben (sajna nálam egy évig bírja egy farmer átlagosan), enélkül már nem is lenne teljes a ruhatáram. Aztán amióta nekiálltam hidegben és - egyelőre - nem túl hosszú kabátban biciklizni, kénytelen vagyok hosszabb felsőket, blúzokat hordani, amit szépen be is tűrök a farmerbe és láss csodát: tök jól néz ki, főleg egy szépséges övvel.

Ez például szerintem tökéletes:

Imádom még a fekete leggings-ruha/hosszú felső párosítást is. Tavasszal balerinacipővel, ősszel meg csizmával. Mondjuk a nem túl rövid ruhákat szeretem színes, élénk harisnyákkal is hordani.  A kedvenc cicás ruhámat egyszerűen meg kell mutatnom (gallér az nincs hozzá, anélkül szebb is szerintem):


Ez amúgy szintén egy H&M-es csoda, az a helyzet, hogy a ruháim elég jelentős része onnan származik. Kedvelt lelőhelyeim ezen kívül az angol turik, rengeteg csodás darabot szereztem már ott. Emellett sok eredeti brit ruhával is büszkélkedhetem, hála a nővéremnek, aki soksok éve Angliában él, és vagy megörököltem tőle ezt-azt (pl. egy csodás drapp Benetton ballonkabátot, vajon nem bánta meg azóta, hogy nekem adta?), vagy ajándékba kaptam, vagy én magam importáltam az Egyesült Királyságból. Felidegesíteni akkor szoktam magam, amikor az angol turkálóban szembejön egy felső, amivel én is rendelkezem, mert Angliában vettem, és tudom, hogy az a márka csak ott található meg. Ilyenkor előtör belőlem az irigy kutya, és legszívesebben megvenném a turis verziót is, csak hogy másnak ne lehessen ugyanolyan, de aztán erről le szoktam beszélni magam. :) 

Van még néhány szerelmem egyébként. Családi örökség, hogy odavagyok a táskákért, ez a zöld itt lejjebb nagy kedvencem például. Most egyelőre leálltam a táskavásárlással, rengeteg van már így is. Csak az a baj, hogy a boltokban is rengeteg gyönyörűséget látok, és nehéz ellenállni. Vagy például ott vannak a sálak és kendők: soha nem elég, legszívesebben minden nap újat vennék fel. Mondjuk egy ilyen csíkos pont hiányzik a gyűjteményemből.


Amúgy az egyszerű, de azért nőies összeállításokra szavazok, imádom a fehér trikó/póló-farmer/sort kombót, a csíkos felsőket, a türkizkéket és az időtálló darabokat. Néhány gyönyörűség:






Ó és az új kedvencem: egy vastag fekete keretes (nem az a klasszik, annál szerintem szebb) szemüveg! Egyrészt végre nem fáj a fejem, másrészt meg most már tényleg igazán bookworm-nek nézek ki.:)

A sort még folytathatnám cipőkkel, kiegészítőkkel meg még sok mindennel, ami épp eszembe jut, de most rajtatok a sor.
Meséljetek ti is! Mik a kedvenc ruhadarabjaitok, miben érzitek magatokat a legjobban?


2012-11-19

Vajon létezik szerelem első látásra?

Képtelen voltam ellenállni ennek a borítónak: imádom az árnyékos betűit, a rajzolt szíveket, és belül ugyanilyen tetszetős a csíkos oldalaival és a még több árnyékos betűvel és számmal, úgyhogy külön örülök, hogy egy ilyen tetszetős példányt sikerült megkaparintanom, szeretnék még sok hasonló megjelenésű könyvet látni! 

Próbálok rájönni, hogy miért pont ez lett a könyv címe, és nem igazán sikerül. Hadley, az amerikai lány Londonban élő apja újranősülésére igyekszik, de négy perc híján lekési a gépet. Ennek köszönhetően ismerkedik meg a csodálatos brit Oliverrel, aki - láss csodát - ugyanazzal a járattal utazik, és ráadásul majdnem egymás mellé szól a jegyük. Ekkor azonban szerintem még szó nincs szerelemről... Oké, hogy a csajnak tetszik valamennyire Oliver, de kinek ne tetszene egy okos, intelligens BRIT pasi? Na nem baj, a lényeg, hogy úgy tűnik, néha nem árt lekésni egy repülőt. Egyszer nekem is sikerült, de annyira nem éreztem át a lutoni reptér hangulatát (mivel olyan nincs neki), egy barátommal ragadtunk Angliában, megettük a maradék téliszalámit, egy marék pennyért pedig vettünk hozzá italt is, és kénytelenek voltunk a világ legkényelmetlenebb székein éjszakázni. És nem találkoztam össze semmi szuper angol pasival, legalább is azon az estén nem, maximum az azt megelőző két hétben.

Visszakanyarodva a könyvhöz... szóval azért is vonzott annyira, mert úgy tűnt, hogy egy reptér lesz a fő helyszínünk, és én nagyon szeretem a repülőtereket, de csak a szép nagyokat és csillogókat, ahol éjjel sem áll meg az élet. (Luton kilőve.) Végül is ezt a helyszínt elég hamar elhagyjuk, és a két fiatal hamar a repcsin találja magát, most következnek azok a részek, amikor az egyik elalszik és a másik vállán ébred, meg minden hasonló, amit ilyenkor szokás, közben Hadley elsírja a bánatát Olivernek, hogy mennyire rázza a hideg, ha az apja esküvőjére, és főként leendő feleségére gondol. Oliver meg titokzatos csöndbe burkolózik, már ami a családi viszonyokat illeti, csak annyit tudunk meg, hogy ő is egy esküvőre hivatalos aznap, Paddingtonba. 
Szegény Hadley nem sok esélyt ad Londonnak, nyilván már helyből utálja, persze később, amikor van szerencséje kicsit felfedezni a környéket, már bánja, hogy nem lesz elég ideje körbejárni a várost, és hát bánhatja is! 

Amikor annyi idős voltam, mint ez a csaj, imádtam volna, ha fel tudtam volna mutatni egy hasonlóan nagyszabású szerelmi történetet, hajalmos voltam rá, hogy ilyenekről ábrándozzam... Akkoriban tuti, hogy a kedvencemmé vált volna ez a könyv, totál odalettem volna Oliverért (bár akkoriban még nem fedeztem fel, hogy a brit pasik hmm... elég megnyerőek tudnak lenni), most viszont néhány évvel idősebben szerencsére már megvan a kis saját, igazi láv sztorim, de azért tudok örülni másokénak is. Mégsem ez a szál kötött le igazán, sokkal érdekesebbnek találtam Hadley viszonyát az apjával, azt a folyamatot, ahogyan végre felenged kicsit, és más szemszögből kezdni nézni az egész szituációt.
Nem tudom, hogy az író szándékosan nem bajlódott-e vajon a karakterek kidolgozásával, én azt az elméletet gyártottam, hogy azért nem ismertük meg igazán ezt a két fiatalt - csak apróbb dolgokat tudtunk meg róluk - mert a szerző is így akarta, hiszen az ő történetükből is csak az első huszonnégy órát öleli fel a könyv, ennyi idő alatt pedig nem ismerhetsz meg valakit igazán, csak kis morzsákat hinthettek egymás elé, aztán a többi meg kémia, ebben az esetben legalább is. Remélem, hogy a magyarázatom helytálló, és az írónő nem csupán lustaságból hanyagolta el a szereplői részletesebb bemutatását. 

Az eredeti cím - The Statistical Probability of Love At First Sight - sokkal találóbb, még ha a fordítás majdnem ugyanazt is jelenti, hogy miért, kiderül, ha elolvasod a könyvet.

2012-11-13

Végre teljesült egy vágyam...

...azaz megjelent magyarul az egyik könyv, ami miatt korábban úgy hisztiztem: a Perks of Being a Wallflower. (Nem is hallottam volna erről, ha Nita nem írja meg ezt a szuper posztot).
Nyáron elkezdtem angolul, de végül hagytam inkább, mert egyrészt pont valami hülye emléket kötök hozzá, másrészt meg - és ezt nehezebb bevallanom - rájöttem, hogy nem szeretek angolul olvasni. Hiába az eredeti nyelv, egyszerűen mégsem jön át úgy, ahogy magyarul igen.
Nagyjából azonnal berendeltem az Alexandrától viszonylag röhejes áron, amint megtudtam, hogy ez így létezik drága anyanyelvemen. Kaptunk hozzá egy csodálatos borítót is (nem). De legalább olyan szép zöld, mint a falam. 

2012-11-11

Vasárnapi Pinterest



Ma erre vagyok képes: frissítgetem a Pinterestet, közben lájtos másnaposságomban absztinenciát - de minimum mértékletességet - fogadok egy liter kóla mellett, várom, hogy kihűljön a mikrózott rántott csirkeszárny, és mekis kaja után vágyakozom. Vagy ikeás húsgolyókra, igazán terjeszkedhetnének Győr felé is végre.
Teljesen random pinterestes válogatás következik, vigyázat, akár ételfotókat is tartalmazhat.

 


Update: azóta kaptam szalonnás-sajtos bundáskenyér-szendvicset. Ágyba. Szeretem, ha egy férfi képes és hajlandó főzni.