Nem szokásom könyveket újraolvasni, bár egy-két gyerekkori emléket néha szeretek feleleveníteni. Megtettem ezt például a Családom és egyéb állatfajtákkal, a Szeleburdi családdal, vagy mondjuk a Heidivel (ez utóbbira kár volt időt vesztegetni). A Szamóca-lányok úgy élt az emlékeimben, mint egy könyv, amit rettentően szerettem, bár nem igazán tudtam előhívni jeleneteket, de ezek ugye olvasás közben szoktak visszatérni, főleg ha ennyi év eltelt már a legutóbbi találkozás óta.
A nyár eleji hangulat, a meleg, a napernyők az erkélyeken, a vágyakozásom a vízpart után megkívántatta velem a Szamóca-lányokat. Meg persze az is, hogy a mini piacon, tőlünk nem messze isteni finom szamócát vásároltam több alkalommal is, és néha úgy érzem, mintha a város egyes utcáin is szamócaillat terjengene (nem tudom, mi lehet az a növény, aminek ugyanolyan szaga van).
Belevetettem magam a Négylevelű Lóhere tagjainak nyári kalandjaiba, de az a helyzet, hogy az égvilágon semmi nem volt ismerős ebből a történetből. Na jó, ez a lóherés név derengett, illetve az, hogy az egyik lányt Zsófinak hívják, de semmi több. Se Szigliget, se a stewardess nővér, se a geológus Kristóf, semmi. Én nem tudom, hol járt az agyam, amikor ezt olvastam, még csak azt sem használhatom kifogásként, hogy túl régen volt, hiszen a fent említett könyvekhez sem tegnap volt szerencsém, mégis volt pár flashback az újraolvasásnál.
Kicsit gyanakvóan közelítem már meg ezeket a klasszikus pöttyösöket és csíkosakat, több alkalommal csalódtam bennük felnőttként. Legtöbb esetben a didaktikusság a fő elrettentő tényező, szerencsémre Kertész Erzsébet cseppet sem volt kioktatós hangulatában, a regény párbeszédei egészen életszerűek, a karakterek pedig imádnivalóak. A négy lány a középiskola előtti nyáron töltenek el másfél hónapot egy szigligeti üdülőben, ahol részmunkaidőben főzőcskéznek, felszolgálnak, miegymás. Sajnáltam picit, hogy a strandolást nem vitték túlzásba, de így is sokat nosztalgiáztam, ha nem is a korábbi olvasás emlékén, de Szigligeten sokat pancsoltam én is kiskoromban. Nagyon szerettem a strandot, mert ugyan kicsike volt, de nyugis, lehetett kapni csavaros fagyit, és állandóan hekket zabáltunk. Hatalmas fák szolgáltatták az árnyékot, közöttük pedig ott magaslott a viharjelző oszlop, valószínűleg sokkal kisebb igazából, mint amire emlékszem. Igazán kedvem támadt leugrani a szigligeti strandra, főleg, hogy anyuék szerint isteni sült keszeget süt egy Oszi bácsi nevű büfés, aki minden alkalommal úgy üdvözli őket, mintha ezer éves barátok lennének.
(Nagyon szeretnék már valami tóban pancsolni, napról napra jobban vágyom rá, már a bikiniben való mutatkozás problematikája sem érdekel).
Tudom, az eperszezon a végét járja, a nénik most már cseresznyét árulnak helyette, de azért ha kaptok még valahol, és netán ráuntatok mondjuk a tejszínhabos változatra, a turmixra vagy netán a csokifondüre, készítsetek epersalsát. Apró darabkákra vagdossátok fel az epret, ugyanezt tegyétek meg egy fél fej lilahagymával is, az utóbbit sózzátok be. Majd keverjétek össze, mehet rá balzsamecet, még só és csili is valamilyen formában. Elég fura kombó, de érdemes próbálkozni, szerintem fincsi, így még az édesem is hajlandó volt megenni az epret.
