2014-03-28

Great Expectations

Az élet túl rövid - mondtam magamnak tegnapelőtt este, és becsuktam Pelevin T-jét a századik oldal magasságában. Lehet, hogy lefáraszt a sok munka mostanában, és ezért nincs kedvem este válogatott agymenésekkel nyomasztani a fejem, vagy csak elborult az ízlésem, de most például annyira jól esik a Füst és csont leányát olvasni, nem érdekel, hogy a YA-nak befellegzett, ez szerintem hangulatos és cseppet sem bugyuta, illetve ami a legfontosabb: segít este kikapcsolni az agyamat és visszahozza a kedvem a regényekhez.
Ami a körülményekhez képest egyébként egész magas szinten funkcionál.
Ugyanis a "szedjünk össze 10 emlékezetes (jó értelemben) olvasmányt 2014-ből" játékon csúfosan elbuknék. Tényleg ennyire bénán választok, vagy csak finnyás lettem? Bármelyik eset áll is fenn, bízom benne, hogy hamarosan normalizálódik a helyzet.


Kudarcaimat (=félbehagyás) csak részben tartom számon, így simán lehet, hogy volt olyan eset, amiről megfeledkeztem, de legalább 5 félbehagyásom volt már az évben, az Éjfél a jó és a rossz kertjében-t csak azért olvastam végig, mert kb. elbőgtem volna magam, ha megint abba kell hagynom egyet a felénél. Pelevinhez viszont egyszerűen nem volt türelmem. Most azt hiszem, hogy logikusan felépített, hangulatos könyveket keresek leginkább, amelyeken nem kell sokat agyalni, visz magával a történet, és az sem árt, ha közben nem fakadok ki a közhelyes szófordulatok miatt minden második oldalon.
Úgyhogy amikor már nagyon elegem van, előveszem a kindle-t és olvasok néhány százalékot A párizsi feleségből, az többnyire helyretesz. 


Már gyűjtögetem a márciusi kedvenceket piszkozatban, előkotortam a márciusi olvasmányaimat, de csak nézek bambán, hogy ezek közül mégis mit?? Végül kínomban rábökök egy non-fictionre, jobb ötletem nincs. Ezek különben mostanában egészen felvillanyoznak, nemrég kezdtem átrágni magam a How to be an Explorer of the World-ön, illetve végigsuhantam kétszer a Lopj úgy, mint egy művész!-en, egy kicsit felfrissítik a megfáradt buksimat. Ha ismertek hasonlóan inspiráló, kreativitás-turbózó, nem szájbarágós, gondolatébresztő (csak semmi közhely, oké???) olvasmányt, ne habozzatok megosztani velem, úgy tűnik, mostanában csak rájuk számíthatok.

2014-03-23

LUSH szerelem

Egy vidéki kislány ömlengése következik a LUSH-ról, aki egyébként borzasztóan örülne, hogyha a cég úgy döntene, hogy Győr irányában is terjeszkedik. 
A márkával először a szerelemvárosomban, Velencében találkoztam, 16 éves koromban, tehát tíz éve. Nem emlékszem, hogy milyen illatozó csodákkal tértem akkor haza, nyilván valami fürdőgolyókat hoztam el, ha lett volna más is, arra emlékeznék. Nem sokkal később anyukám meglepett egy Jumping Juniper szilárd samponnal, amit egyből megszerettem, pedig emlékszem, először nagyon furcsa volt szappannal hajat mosni. Ezután évekre, sőt, igazából egy évtizedre elfelejtettem a Lusht, még külföldön járva sem hatott meg, amikor mondjuk egy ismeretlen városban bolyongva megcsapott az ismerős illat az utcán, és elkezdtem tekergetni a nyakam, hogy kiszúrjam a legközelebbi üzletüket. Azt hiszem, elkönyveltem őket fürdőgolyós-szappanos márkának, és mivel pancsizni annyira nem szeretek, a szappant meg már évek óta hanyagoltam, még csak be sem tértem a boltjaikba, bármilyen hívogató is volt a belőlük kiáramló illat. Például lehúztam 5 hónapot Pisában úgy, hogy heti rendszerességgel elhaladtam egy Lush mellett, de egyszer sem voltam bent az üzletben. 


Ugorjunk inkább a jelenbe: a Lush a(z egyik) kedvenc márkámmá vált az utóbbi fél évben, még egyetlen termékükben sem csalódtam, legfeljebb az illatok terén akad egy-két darab, amit nehezen fogad be az orrom, de alapvetően imádom a klasszikus Lush illatot. A márkát körülvevő hangulat igazán közel áll a szívemhez, és ha már olvasó lány vagyok, elmondanám, hogy ha valaki feltenné a kérdést, hogy melyik könyvben tudnám elképzelni leginkább, hogy a szereplők Lush cuccokat használnak, hát biztosan A boszorkányt választanám Gregory McGuire-től. Bár a zöld Elfaba nem érhet vízhez, de el tudom képzelni, hogy Óz birodalmában hatalmas kondérokban főzik a friss arcmaszkokat csokiból, zabkásából, mézből, vodkából, mentából és illatos gyümölcsökből.

Kedvencek

Nyaktól lefelé

Az nyilvánvaló, hogy a Lush elsősorban a fürdőtermékek terén erős, számtalan fürdőgolyó, habfürdő és luxus fürdőkészítmény áll halomban az üzleteikben, amelyek szebbnél szebb színekben pompáznak, és akkor a varázslatosan egyedi illatukról még nem is beszéltem. Szappanokból is óriási a választék, az ember legszívesebben beleharapna a boltokban heverő többkilós tömbökbe. Bár elég kevés Lush szappant próbáltam (és kettő még bontatlanul fekszik egy fiókban), szerintem már elsőre belenyúltam a tutiba a Sultana of Soap személyében, aminek olyan csodálatos, kifinomult illata van, hogy arra nincsenek szavak: elvileg áfonyás, én éreztem benne ananászt is, pedig szerintem az nincs benne, ahogy egyébként SLS sem, így nem szárítja a bőrt.
A karácsony utáni akciók során beszereztem pár tusfürdőt is az ünnepi kiadásokból, sajnos ők az év nagyobb részében nem kaphatók, azért megemlékezem a Ponche és a Snow Fairy mesés illatáról, mindegyikük az a kategória, amit vagy szeretsz vagy utálsz, nekem első szaglásra egyik sem tetszett, aztán szép lassan beleették magukat az agyamba, és mostanra a kedvenceimmé váltak. Mellettük még a Happy Hippyt használom sok szeretettel, friss, grapefruitos illatú tusfürdő. Őt még karácsonyra kaptam a Shiny Happy People ajándékcsomag keretében, amelyben két másik csodás termék is rejlett: a Bohemian szappan, belőle van még egy kisebb darab a kád szélén, imádom a citromos illatát, egyébként ez a citrusos illatvilág elég sok Lush termékben felismerhető, még olyanokban is, amelyekben egyáltalán nem számítanék rá, de erről majd később. Nem tudnám megunni, évszaktól függetlenül jólesik, és ha valaki nem szeretné a markáns Lush illatokat, a Bohemian szappan illata jolly joker lehet a számára. A csomag harmadik összetevője a Buffy, ami hivatalosan a body butter kategória oszlopos tagja, szerintem sokkal inkább egy szilárd testradír, ami egy olajos réteggel vonja be a bőrt, miközben eltávolítja az elhalt hámsejteket.


A februári kedvenceim között megemlítettem az egyik masszázstömböt, a Wiccy Magic Muscles-t, ami egy igazi téli illat, viszont ő, ahogy az alábbi képen is látható, egyre vékonyodik, illetve a tavaszi hangulatomhoz illett valami mást találnom. Kivetettem hát a hálómat az Each Peachre, mert igen, a barackmániám még mindig tart, hiába, nem találtam még meg a tökéletes barackillatú kencét. Ilyen szempontból az Each Peach sem változtatta meg a világomat, mert benne is inkább a már említett citromos-citrusos illatjegyeket tudom csak felfedezni, viszont a jó hír, hogy amúgy is kezdek rákapni a citromillatú kencékre, szóval ez most tökéletes. Akárcsak a Soft Coeur, ő pedig olyan, mintha fehércsokival kenegetné magát az ember. Egyébként azért szeretem annyira ezeket a testápolókat, mert a felhasználási élmény is magas szintű, tök jó, hogy nem kell vesződni azzal, hogy beszívódjon normálisan, nem ragad, viszont szuperjól hidratálnak és csodás illatunk lesz tőlük.


Nyaktól felfelé

Hiába a sok fürdőbomba meg habfürdő, szerintem a Lush legerősebb termékei az arctisztítók. Amióta megismerkedtem néhányukkal, radírozáshoz csak őket használom felváltva, úgysem fogok náluk jobbat találni egyetlen márka kínálatában sem. Bátran kijelentem, hogy a kedvenc Lush kencém a Let the Good Times Roll, ami egy nagyon gyengéd arcradír, már írtam róla valamelyik kedvences bejegyzésben, úgyhogy nem akarom önmagamat ismételni. A lényeg, hogy soha, semmilyen radírtól nem volt még ennyire szép a bőröm, nagyon hatékonyan távolítja el az elhalt hámsejteket, de egyáltalán nem szárít. Ugyanez vonatkozik a Buche de Noel-re is, ő mondjuk karácsonyi szezonális termék, szóval jelenleg épp nem kapható. A különbség annyi, hogy a Let the Good Times Roll illata fényévekkel jobb, pedig a Buche de Noel-é sem rossz, fincsi mandulás (nem marcipános). Mindkettő állaga a nyers tésztára emlékeztet, pár csepp vízzel kell elkevergetni a tenyerünkben, és már használhatjuk is. Elsőre kevésnek tűnhet a mennyiség a dobozban, de nekem már elég régóta megvan mindkettő, és még messze van az elfogyás. (Igaz, a LtGTR szavatossága elvileg lejárt, de semmi baja, pedig még a hűtőbe sem raktam be - ott kéne tárolni ezeket.)
Szintén nagy szerelem az Ocean Salt arc- és testradír, bár nekem a kisebb kiszerelés van meg, úgyhogy csak pofira használom. Ő is elég lassan fogy, körülbelül heti egyszer kerül bevetésre. Durva és kevésbé durva szemcsés tengeri só az alapja, emellett vodkát, lime-ot és mindenféle értékes olajat tartalmaz, ez utóbbiaknak köszönhető, hogy hiába masszív ez a radír, ez sem szárítja a bőrt, és nekem a szemcsék sem okoztak kárt a bőrömben. Tuti újravevős mindhárom.


A végén még megemlíteném a Popcorn ajakradírt, ami egy kényeztető kis csoda! Az illata karamellás-cukros-vajas, a cukor- és sószemcsék meg a kukoricadara pedig gondoskodik az ajkaink normál állapotának fenntartásáról.

A fürdőbombákról meg hasonló finomságokról azért nem írtam, mert főként a téli kiadásokkal kapcsolatban van tapasztalatom, ők viszont jelenleg nem kaphatók. Viszont hamarosan jön a nyuszi meg a tavasz úgy egyébként, ez alkalomból répás, nyulas, csokitojásos, virágos fürdőcsodák hada érkezik a Lush boltokba és a webshopba. Némelyiket volt szerencsém kipróbálni, a többiek meg várnak a sorukra, figyeljetek, mert hamarosan róluk is beszámolok! 

2014-03-17

Louisiana sötét oldala

Véletlenül belefutottam egy új HBO sorozatról szóló cikkbe, és bár el se nagyon olvastam, hogy miről szól, küldtem is a linket egyből az édesemnek, hogy ugye ezt megnézzük. Egyébként mostanában ritkán kezdünk új sorozatba, de ez csupán nyolc rész, az ilyeneket csípem. Ha még nem hallottatok a True Detective (magyarul A törvény nevében) című sorozatról, akkor most figyeljetek. 



Ha tudtam volna, hogy Louisianában játszódik, még jobban ráfeszültem volna, de így is jó volt, már Woody Harrelson déli akcentusa is segített belőni a helyszínt valamennyire, hát még amikor észrevettem a spanyol mohát a fákon!
Röviden a történet: a nyolcrészes krimi egy régi, megoldottnak hitt ügy körül forog, a két nyomozót (Woody Harrelson és Matthew McConaughey) 2012-ben hallgatják ki külön-külön egy régi közös gyilkossági ügyükkel kapcsolatban. A váltogatott idősíkok felfedik a '95-ös eseményeket, és mindent, ami azután történt, mind a nyomozást mind a két pasi magánéletét és egymáshoz fűződő viszonyukat illetően. 
A bűnügyi szál izgalmas és hátborzongató, a magánéleti pedig gyomorszorító, a sorozat ereje mégis igazán a hangulatban rejlik, mintha mindent megmérgezne a gyilkos beteg elméje, "még a fű is természetellenesen nő". Lepusztult tájképek gazdagítják a képsorokat, közben hallgatjuk Rust Cohle (M. McConaughey) 2012-es monológját szétivott és szétdohányzott hangján, és higgyétek el, attól sem jön meg jobban a kedvünk az élethez. A nyomasztó atmoszféra és a kiábrándultság mégsem tudott lehangolni, Rust Cohle figurája tökéletesen felépített karakter, a színészi alakítást figyelve meg leesett az állam. McConaughey végre nem a 32 fogas mosolyát villantgatja hátrafésült göndör szőke fürtjei alól, hanem szenvtelen, kifejezéstelen arccal és sok szál cigivel meg dobozos sörökkel tolja végig a nyolc epizódot. Amennyire az őrületbe kergetett az elején, úgy megszerettem a végére, pedig eredetileg sokkal inkább Woody Harrelson miatt kezdtem el nézni a sorozatot. 


Ismétlőn hallgatom az intro zenét, és rájövök, hogy teljesen elnyelt ez a mocsárvidéki nyomozós történet, és bár nem kattantam be annyira, hogy mindenféle jelek után kutassak, nagyon izgatott, hogy mi sül ki ebből. Sokan csalódottak voltak az utolsó részt követően, hiába, az emberek imádnak összeesküvés-elméleteket gyártani, és annyira túl tudják kombinálni a dolgokat, hogy egy "normális" lezárás már nem elég nekik. 


Úgy tudom, lesz következő évad, viszont más szereplőkkel, amit most nagyon sajnálok, de azért bízom benne, hogy sikerül majd a készítőknek egy hasonlóan epic párost(?) beválogatni, bár nem tudom, a mostanit hogyan lehetne felülmúlni. 


2014-03-14

Gyorsan néhány könyvről #3

Ismét felgyülemlett néhány elolvasott könyv, amiről még nem írtam, mostanában egyébként is ritkán érzek késztetést arra, hogy kizárólag egy könyvről számoljak be egy bejegyzés keretein belül. Egyébként azt hiszem, megint válság van, utoljára augusztusban kapott el hasonló hülyeség. Az ilyen esetekben sosem tudom beazonosítani, hogy ki a hibás - én vagy a könyvek, illetve én, azáltal, hogy rosszul választok. Mostanában nagyjából bármit szívesebben csinálok az olvasásnál, lehet, hogy a napsütés és a tizenplusz fokok hatnak így az agyamra. Vagy az, hogy olyan könyvekbe futok bele, mint például A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt, erről most itt sem fogok megemlékezni.
Jelenleg az Éjfél a jó és a rossz kertjében van soron, de nagyon szenvedek, pedig Dél és Savannah, gondoltam, ezzel nem lőhetek mellé. Csakhogy sikerült valakinek megint egy olyan fülszöveget kreálnia, ami így a 170. oldalon egyelőre köszönőviszonyban nincs a történettel, az ilyen pedig nagyon el tudja venni a kedvemet, főleg, ha egy pörgős, izgalmas olvasmányra számítok.
Ennyit a rinyáról. 

Denis Diderot: Az apáca

Csoda történt pár hete: elfogytak a könyvtári olvasatlanaim, szerintem ilyen még nem fordult elő azóta, hogy intenzíven olvasok. Átsétáltam a nappaliba, és nekiálltam nézegetni a polcokat, hogy melyik könyvnek álljak neki. Ritkán olvasok egymás után hasonló témájú/stílusú/műfajú könyvet, így az összes amerikai kiesett a Szabadság miatt, és egy 640 oldalas monstrum után valami rendkívül vékony gerincet kerestem a könyvespolcon. Hát ezért került a kezembe Az apáca, úgy éreztem, ha most nem olvasom el, akkor soha. Amúgy is rég volt a kezemben klasszikus, ez legalább rövid. 
Meglepően időtálló a stílus, nem tudom, mekkora a fordító szerepe ebben. A külvilági körülményeket leszámítva - hogy egy nő nem boldogulhat vagyon és/vagy férj nélkül - bármelyik korban játszódhatna, ha netán látta vagy olvasta valaki A Magdolna nővéreket, tisztában lehet azzal, hogy napjainkban sem feltétlenül más a helyzet, mint Diderot korában. 
Szeretem egyébként azokat a történeteket, amelyek zárt közösségek életébe vezetik be az olvasót, így annak ellenére, hogy semmi nem áll tőlem távolabb, mint a vallás, főleg annak intézményesítése, a kolostorokban játszódó regények is érdekelnek. Kedvencem a témában a Szent bolondok Joanne Harristől, persze az lényegesen különbözik a hosszú kínlódásokat taglaló társaitól. Vagy ott van A rózsa neve, ami egy kicsit nagyobb falat és ott férfiak nehezítik meg egymás életét, de mi ugye tudjuk, hogy mindig a nőkkel van a baj, sokkal kegyetlenebbek férfi társaiknál, főleg ha még össze is vannak zárva.

Az apáca kicsit egy se eleje se vége történet, gyakorlatilag elég masszívan a megaláztatásokra, szenvedésekre koncentrál, ami sehol nem kerüli el a főhős Suzanne-t, aki mérhetetlenül viszolyog az apácaléttől, és mindenáron ki akar törni ebből a környezetből. Furcsa, az ember azt gondolná, hogy egy kolostor maga a csend, a béke és a nyugalom szigete, pedig az összezártság és az elszigeteltség különös játékot űz az emberi aggyal, emlékezzünk csak A ragyogásra. 


Kepes András: Tövispuszta

Még csak március van, és már négy magyar könyvön vagyok túl (hadd ne számoljam ide a Főzőiskolát, amivel Mautner Zsófia szakácskönyv címszó alatt igyekszik kiszúrni a nép szemét), magamhoz képest ez nagy teljesítmény. A Tövispusztáról nem fogok sokat írni. Szerettem olvasni, jó volt elmerülni a különböző korokban, érdekes volt néhány család szemén keresztül figyelni a történelmi eseményeket, a változásokat, és azt, hogy előbb-utóbb mindenkit elért az üldöztetés. A történet első fele az erősebb, később egyre vékonyodik, egyre kevesebb tartalmat éreztem mögötte, összecsapottá vált, illetve a hangulat is egyre nyomasztóbb lett, ahogy haladtunk előre a korban, persze ez nem feltétlenül Kepes András hibája. Egyébként a stílus nem áll hozzám közel, sok a közhely és az elcsépelt szófordulat, és annyira azért nem kötött le a sztori, hogy ezt meg tudjam bocsátani az írónak. Furcsa, tőle kicsit többet vártam, intellektuálisabb művet, ez viszont egyértelműen a populáris/szórakoztató irodalmat kedvelő olvasók számára készült. Agyzsibbasztáshoz jó, illetve arra is, ha szeretnénk egy kicsit elmenekülni a világ elől. 

Jonathan Franzen: Szabadság

A Monstrum. Nem elég, hogy 640 oldal, azok az oldalak hatalmasak, az ember nem szívesen cipel egy ilyen könyvet. (Igaz, eleve nem szoktam nagyon könyveket cipelni magammal, csak ha a könyvtárból/ba jövök/megyek). Nagyon hullámzó volt a lelkesedésem olvasás közben, egy biztos: megleszek Franzen nélkül egy darabig, elég bő lére eresztette az agymenéseit. Valamiért inkább a negatívumokra emlékszem, pedig direkt megjegyeztem magamnak, hogy időnként nagyon szerettem olvasni, ez főleg annak függvénye volt, hogy épp melyik szereplő állt a történetmesélés középpontjában. A legtöbbet utáltam. Patty, a főhős anya a világ leghálátlanabb nőszemélye, a férje, Walter meg a legbalfaszabb. Tökéletes páros. És ott volt még a fiatalkori barát, Richard Katz, a rocksztár, akivel talán nem volt gondom. Viszont kiegészült még ez a Fantasztikus Hármas néhány borzalmasan idegesítő emberrel, mint például Patty és Walter fiával, akitől hányingerem volt, vagy Lalithával, a fiatal indiai buzgómócsing titkárnővel. 
Még egy kis nyafogás: a fordítás, te atyaúristen... olyan szavakkal találtam magam szembe, amelyek nem tudom, hogy egy magyarul nem igazán tudó, vagy inkább egy meg nem értett zseni agyában születtek. Amit külön megjegyeztem, az a részvéttüntetés, de rengeteg hasonlóan magyartalan, elcseszett szó díszíti a szöveget. Hasonló kedvencem a megbocsáJt, amelyet rendkívül konzekvensen egyszer j-vel, egyszer anélkül írt Bart István, aki egyébként nem egy könyv műfordításán van túl, szóval nem is értem. Sokat bosszankodtam emiatt is, de a leírtak ellenére négycsillagos a fejemben a Szabadság. 

Felmerült bennem, hogy írok A felfedezőről is, James Smythe űrhajós sci-fijéről. Aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem.

2014-03-03

Februári kedvencek és könyves zárás

Rövid hónap - kevés kedvenc. Ehhez akkor rövid bejegyzés dukál.
Hiába nézegettem a februári olvasmányaimat, egynél többet képtelen vagyok áthozni ebbe a rovatba. Természetesen volt 1-2 könyv, amit szerettem olvasni (pl. Tövispuszta, Minou szigete), mégsem érzem azt, hogy itt a helyük a havi kedvencek között. Februárban az Expedíció nyerte el a tetszésemet leginkább, annyira, hogy tűkön ülve várom a következő részt, talán sosem voltam még ennyire izgatott egy sorozat folytatásával kapcsolatban. 
Mivel a könyvhöz februárban jutottam hozzá, meg is ragadom az alkalmat, hogy megmutassam nektek a havi könyvszaporulatot:


Tehát volt egyszer egy Expedíció, ami már csak a külleme miatt is megérdemli, hogy a könyvespolcom lakója legyen. Aztán ott a World War Z, amit ugyan már olvastam, de épp ezért kellett egy saját példány is, mert előbb-utóbb biztosan újra a kezeim közé fog kerülni, és akkor már nem telefonon szeretném bogarászni az apró betűket, mint legutóbb. Egyébként a filmélmény után merült fel bennem az igény az újraolvasására, ugyanis a könyvnek és a filmnek kb annyi köze van egymáshoz, mint a Gyűrűk urának a Harry Potterhez. Komolyan. A hosszúnevű River Cottage-os bácsi szakácskönyvéről írtam pár sort néhány napja, a Három jó dolog.. a tányéron jó barátom lesz a konyhában. 

A beauty rovatot sem fogom túlcifrázni: február abszolút befutója az alábbi képen látható Lush "testápoló", becses nevén Wiccy Magic Muscles. Az illata nagyon természetes, viszont annyira erős, hogy egy fiókban kell tárolnom, ellenkező esetben az egész fürdőszobát betöltené a szag, aminek a lakás két lakója közül az egyik biztosan nem örülne. A szülinapomra kaptam a bébimtől, és nem tudom, hogy az átadásig hol tárolta, de csoda, hogy nem vettem észre az intenzív szegfűszegillatot. Pedig elvileg fahéjas-borsmentás, lehet, hogy a kettő együtt pont a szegfűszegre hasonlít leginkább. Hűvös estéken külön öröm használni, mert a fahéjolajnak hála melegít, de azért mégsem olyan mértékben, mint a paprikaolaj. Nagyon szeretem, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani, a következő télen szerintem újra beszerzem.


Smink terén még mindig a Color Tattookat favorizálom leginkább, viszont nagyjából egy hónapja szembetaláltam magam ezzel a teljesen egyszerű fekete szemsminkkel. Mint ahogy gondolom sok kortársamnak, 16 évesen nekem a fekete szemceruza jelentette A Sminket, és évekbe telt, mire leszoktam az alsó pillatövek kihúzásáról. Ideje volt. Ezektől a képektől viszont újra kedvet kaptam ahhoz, hogy bátrabban használjam a fekete színt, igaz, szerintem szőkéknek jobban áll a viharos smink, de néhanapján előveszem a fekete Rimmel Scandaleyes ceruzát, és bevadulok. 


Történt egy csodálatos esemény a hónapban: négy napig mi vigyáztunk a barátnőm tengerimalacára, Bagettre. Eddig is borzasztóan vágyakoztam valami kisállat után, viszont most realizálódott bennem igazán, hogy mennyire jó lenne, ha hárman lennénk (a harmadik élőlény szigorúan állat lehet, mielőtt még bárki továbbgondolna itt bármit). Szegény kisállat eléggé félt tőlünk, bár hétvégén kezdett feloldódni kicsit, nagyon cuki csipogó hangokat hallatott, marékszám ette az uborkát, az idő többi részében pedig egyszerűen csak cuki volt. Leginkább macskát szeretnék természetesen, de a tengerimalac is iszonyú aranyos állat:


Igen, az ágyba is beengedtük, meg is lett az eredménye, hadd ne részletezzem. 
Jaj, és ha már cukiságok, elmesélném, hogy milyen jófej pasim van! Egy szép napon hazaállított egy Pusheen cicás pólóval. Épp a nagyteszkóból jött, gondoltam ott találta, de nem, csak úgy rendelt nekem egyet. Azt hittem, a szülinapomhoz kapcsolódik még ez az ajándék is, de nem, tényleg csak úgy kaptam. Juhúúú!


Oké, ez most annyira mégsem sikerült olyan rövidre, mint a február, de remélem, hogy márciusban legalább a könyves szekció bővebb lesz egy picit. Tele vagyok könyvtári könyvekkel, igyekeztem jól választani, régóta halogatott könyveket elhozni és hanyagolni a töltelékolvasmányokat. 

Szép tavaszt mindenkinek! :)