Ismét felgyülemlett néhány elolvasott könyv, amiről még nem írtam, mostanában egyébként is ritkán érzek késztetést arra, hogy kizárólag egy könyvről számoljak be egy bejegyzés keretein belül. Egyébként azt hiszem, megint válság van, utoljára augusztusban kapott el hasonló hülyeség. Az ilyen esetekben sosem tudom beazonosítani, hogy ki a hibás - én vagy a könyvek, illetve én, azáltal, hogy rosszul választok. Mostanában nagyjából bármit szívesebben csinálok az olvasásnál, lehet, hogy a napsütés és a tizenplusz fokok hatnak így az agyamra. Vagy az, hogy olyan könyvekbe futok bele, mint például A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt, erről most itt sem fogok megemlékezni.
Jelenleg az Éjfél a jó és a rossz kertjében van soron, de nagyon szenvedek, pedig Dél és Savannah, gondoltam, ezzel nem lőhetek mellé. Csakhogy sikerült valakinek megint egy olyan fülszöveget kreálnia, ami így a 170. oldalon egyelőre köszönőviszonyban nincs a történettel, az ilyen pedig nagyon el tudja venni a kedvemet, főleg, ha egy pörgős, izgalmas olvasmányra számítok.
Ennyit a rinyáról.
Csoda történt pár hete: elfogytak a könyvtári olvasatlanaim, szerintem ilyen még nem fordult elő azóta, hogy intenzíven olvasok. Átsétáltam a nappaliba, és nekiálltam nézegetni a polcokat, hogy melyik könyvnek álljak neki. Ritkán olvasok egymás után hasonló témájú/stílusú/műfajú könyvet, így az összes amerikai kiesett a Szabadság miatt, és egy 640 oldalas monstrum után valami rendkívül vékony gerincet kerestem a könyvespolcon. Hát ezért került a kezembe Az apáca, úgy éreztem, ha most nem olvasom el, akkor soha. Amúgy is rég volt a kezemben klasszikus, ez legalább rövid.
Meglepően időtálló a stílus, nem tudom, mekkora a fordító szerepe ebben. A külvilági körülményeket leszámítva - hogy egy nő nem boldogulhat vagyon és/vagy férj nélkül - bármelyik korban játszódhatna, ha netán látta vagy olvasta valaki A Magdolna nővéreket, tisztában lehet azzal, hogy napjainkban sem feltétlenül más a helyzet, mint Diderot korában.
Szeretem egyébként azokat a történeteket, amelyek zárt közösségek életébe vezetik be az olvasót, így annak ellenére, hogy semmi nem áll tőlem távolabb, mint a vallás, főleg annak intézményesítése, a kolostorokban játszódó regények is érdekelnek. Kedvencem a témában a Szent bolondok Joanne Harristől, persze az lényegesen különbözik a hosszú kínlódásokat taglaló társaitól. Vagy ott van A rózsa neve, ami egy kicsit nagyobb falat és ott férfiak nehezítik meg egymás életét, de mi ugye tudjuk, hogy mindig a nőkkel van a baj, sokkal kegyetlenebbek férfi társaiknál, főleg ha még össze is vannak zárva.
Az apáca kicsit egy se eleje se vége történet, gyakorlatilag elég masszívan a megaláztatásokra, szenvedésekre koncentrál, ami sehol nem kerüli el a főhős Suzanne-t, aki mérhetetlenül viszolyog az apácaléttől, és mindenáron ki akar törni ebből a környezetből. Furcsa, az ember azt gondolná, hogy egy kolostor maga a csend, a béke és a nyugalom szigete, pedig az összezártság és az elszigeteltség különös játékot űz az emberi aggyal, emlékezzünk csak A ragyogásra.
Még csak március van, és már négy magyar könyvön vagyok túl (hadd ne számoljam ide a Főzőiskolát, amivel Mautner Zsófia szakácskönyv címszó alatt igyekszik kiszúrni a nép szemét), magamhoz képest ez nagy teljesítmény. A Tövispusztáról nem fogok sokat írni. Szerettem olvasni, jó volt elmerülni a különböző korokban, érdekes volt néhány család szemén keresztül figyelni a történelmi eseményeket, a változásokat, és azt, hogy előbb-utóbb mindenkit elért az üldöztetés. A történet első fele az erősebb, később egyre vékonyodik, egyre kevesebb tartalmat éreztem mögötte, összecsapottá vált, illetve a hangulat is egyre nyomasztóbb lett, ahogy haladtunk előre a korban, persze ez nem feltétlenül Kepes András hibája. Egyébként a stílus nem áll hozzám közel, sok a közhely és az elcsépelt szófordulat, és annyira azért nem kötött le a sztori, hogy ezt meg tudjam bocsátani az írónak. Furcsa, tőle kicsit többet vártam, intellektuálisabb művet, ez viszont egyértelműen a populáris/szórakoztató irodalmat kedvelő olvasók számára készült. Agyzsibbasztáshoz jó, illetve arra is, ha szeretnénk egy kicsit elmenekülni a világ elől.
A Monstrum. Nem elég, hogy 640 oldal, azok az oldalak hatalmasak, az ember nem szívesen cipel egy ilyen könyvet. (Igaz, eleve nem szoktam nagyon könyveket cipelni magammal, csak ha a könyvtárból/ba jövök/megyek). Nagyon hullámzó volt a lelkesedésem olvasás közben, egy biztos: megleszek Franzen nélkül egy darabig, elég bő lére eresztette az agymenéseit. Valamiért inkább a negatívumokra emlékszem, pedig direkt megjegyeztem magamnak, hogy időnként nagyon szerettem olvasni, ez főleg annak függvénye volt, hogy épp melyik szereplő állt a történetmesélés középpontjában. A legtöbbet utáltam. Patty, a főhős anya a világ leghálátlanabb nőszemélye, a férje, Walter meg a legbalfaszabb. Tökéletes páros. És ott volt még a fiatalkori barát, Richard Katz, a rocksztár, akivel talán nem volt gondom. Viszont kiegészült még ez a Fantasztikus Hármas néhány borzalmasan idegesítő emberrel, mint például Patty és Walter fiával, akitől hányingerem volt, vagy Lalithával, a fiatal indiai buzgómócsing titkárnővel.
Még egy kis nyafogás: a fordítás, te atyaúristen... olyan szavakkal találtam magam szembe, amelyek nem tudom, hogy egy magyarul nem igazán tudó, vagy inkább egy meg nem értett zseni agyában születtek. Amit külön megjegyeztem, az a részvéttüntetés, de rengeteg hasonlóan magyartalan, elcseszett szó díszíti a szöveget. Hasonló kedvencem a megbocsáJt, amelyet rendkívül konzekvensen egyszer j-vel, egyszer anélkül írt Bart István, aki egyébként nem egy könyv műfordításán van túl, szóval nem is értem. Sokat bosszankodtam emiatt is, de a leírtak ellenére négycsillagos a fejemben a Szabadság.
Hú, a Magdolna nővérek egy nagyon durva film volt, emlékszem, utána csak bámultam magam elé a moziban. A Szent bolondok (bár tudom, hogy most nem erről írtál, hanem az Apácáról) előrébb ugrott a várólistámon, egy ideje már kacsintgatunk egymás felé :)
VálaszTörlésÓ, te jó ég! 640 oldal, úgy, hogy a szereplők többségét utáltad? Akkor szép teljesítmény volt az olvasása! :)
A Tövispusztával úgy vagyok, hogy érdekel is meg nem is, talán ez utóbbi felé billen a mérleg.
A Szent bolondok szerintem az egyik legjobb Joanne Harris, igaz, jó régen olvastam, de azért ilyen távlatból nézve is ajánlom :)
TörlésSzerintem Franzen nem akarta, hogy szeressük a hőseit, finoman szólva sem tökéletesek, de gyanítom ez volt a cél. :)