Svédországi roadtrip

Ha a roadtrip szót hallom, akkor érettségiző-korú fiatal srácokat látok magam előtt egy kabrióban, ahogy átvágnak néhány államon füllesztő melegben Ray-Ban napszemüvegben. hogy aztán lepukkant motelben éjszakázzanak és almáspitét reggelizzenek mosogatólé-kávéval. 

Semmiképp nem havat látok, amiben egy motoros szán száguld két emberrel, akik egy ősi lapp legenda és egy elrabolt gyerek után loholnak. 

Pedig a Stallóban minden van, ami egy vérbeli skandináv díszlethez kell: karácsony, hó, glögg, erdei állatok, nyomozás, buja erdők, faházak, északi legendák. Ó, és kávé. Nagyon-nagyon sok kávé. 

Vízből nem tudnék annyit meginni, amennyi kávét a svédek leküldenek egy nap. 

Vannak azok a téli történetek, amelyek hiába vastag hótakaró mellett játszódnak, mégis kellemesen körülvesznek és melegséget hoznak a szívedbe, akár csak egy gyertya fénye egy sötét szobában. 

Na, a Stallo nem ilyen. Itt jéghideg van, annyira, hogy az már kényelmetlen, ráadásul Svédország legészakibb településén járunk, ahol gyanítom, decemberben különösebben világos sincs. Sötét és csontig hatoló fagy = kilátástalanság, nekem mindenképpen, ezeken a napokon néha olyan érzése van az embernek, mintha álmodna, és nagyon szeretne már felébredni egy szebb reggelen. 

Úton

Sosem voltam ilyen jó időzítésben. Pontosan éreztem, hogy mikor kell nekiesnem ennek a könyvnek, nem évekkel ezelőtt, amikor Amerika számomra teljesen érdektelen volt, nem fél évvel ezelőtt, amikor a régi fordításos verzióba kezdtem bele. Hiába áll ott a polcomon egy 1970-es kiadás, inkább kivettem a könyvtárból az eredeti tekercset, ami 2007-ben jelent meg először.
Mint minden legendás könyv olvasása előtt, most is izgultam, hogy vajon tetszeni fog-e, igaz, az Úton eléggé megosztó könyv, ami szerintem elsősorban abból adódik, hogy alapvetően nem fikció, a cselekménye elég vérszegény, igazán hangulatkönyv, illetve egy kisebb-nagyobb adag Amerika-mánia sem árt ahhoz, hogy élvezni lehessen az olvasást. Attól is tartottam, hogy annyira vad és elszállós lesz, hogy képtelen leszek majd felvenni a fonalat, meg hogy netán még elutasítóan is viseltetek a témával és Kerouackal szemben. Kár volt aggódnom, az Úton gond nélkül ugrott a kedvenc könyveim élmezőnyébe, és ha hajlandó lennék egy szerzőt úgy a kedvencemmé tenni, hogy csak egy művét olvastam, már Kerouac is ott figyelne Murakami meg Szerb Antal mellett.

Örülök, hogy ezt a 2007-es kiadást választottam, a valódi nevek közelebb hozzák a szereplőket, akik egyébként a beat nemzedék oszlopos tagjai: Allen Ginsberg, William Burroughs meg persze Jack Kerouac és Neal Cassady. Jack több alkalommal utazik keresztül Amerikán, először magányosan, majd később Neal szinte az állandó utazótársává válik, néha hozzájuk csapódik néhány barát, barátnő, stoppos, csavargó, miegymás. A lényeg, hogy egyikük sem bír egy helyben maradni. Kerouac mindenképpen higgadtabb személyiség, mint Neal, aki igazán nehéz gyerekkort és javítóban töltött éveket hagyott maga mögött, de Jacket magával ragadja Neal őrült temperamentuma.

Leginkább a felfedezést élveztem, amikor elértek egy-egy város, állam peremére; minden vidéknek más a hangulata, és ezt Kerouac csodálatosan érzékeltette. Olvasás közben nem voltam képes arra, hogy megálljak csak azért, hogy egy-egy részletet a könyvből, de miután végeztem, keresgettem egy kicsit, és találtam néhány epizódot, amit soha nem fogok elfelejteni.

"Rejtelmek között jártunk. A kocsi töltött dűlőúton haladt a láp közt, meredek partján kétoldalt folyondárok kúsztak. Egy szellem mellett suhantunk el; egy színes férfi volt fehér ingben, két karját a tintakék égboltozatnak emelve gyalogolt. Vagy imádkozott, vagy csapást kért a földre. Elrobogtunk mellette; s ahogy hátrapillantottam, fehéren villogott a szeme. „Hű”, mondta Neal. „Jó lesz vigyázni. Ezen a vidéken nem fogunk megállni.” Egy keresztútnál mégiscsak elakadtunk és meg kellett állnunk. Neal lekapcsolta a lámpákat. Nagy erdő vett minket körül, folyondárral befutott fák rengetege és szinte hallottuk az indák között surranó millió rezes fejű kígyót. Nem láttunk mást, csak a piros biztonsági szemet a Hudson műszerfalán. Louanne visított félelmében. Eszelős kacajokat eresztettünk meg a riogatására, pedig mi is féltünk. Menekülni akartunk ebből a kígyóveremből, ebből a sötét ingoványból, s visszatérni az ismerős amerikai tájakra, a meghitt porfészek világába. "

Louisianai mocsár

"Fantasztikus ködfátyolt vont a napsütés a Csendes-óceán fölé, ahogy átmentünk a Golden Gate hídon, bele se tudtam nézni, és ez volt a Kínáig nyíló világóceán ragyogó pajzsa, s annál félelmetesebbnek tűnt, hogy tudtam, hamarosan hajóra kell szállnom."

Golden Gate, San Francisco

"Közben elmentünk Neallel és megnéztük San Antonio mexikói utcáit. Lágy és illatos volt a levegő – még soha ilyen balzsamos levegőt nem szippantottam – s az utcák sötétek, titokzatos zsongással teli."

San Antonio, Texas

A könyv impressziók hosszú sora Amerika különböző pontjairól, ez pedig utánozhatatlan atmoszférát ad a regénynek. Kerouacot fantasztikus írónak tartom, az őrült utazások ellenére higgadt elbeszélő maradt, persze a kalandok élvezeteit lelkesen közvetíti, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy nem tudom követni a gondolatmeneteit, azt meg végképp nem, hogy ez egy botránykönyv lenne. Oké, ötven évvel ezelőtt talán az volt. Éppen a fülszövegeket olvasgatom, és magamban röhögök a belemagyarázó, okoskodó fejtegetéseken, mint például ez: 
Az író rokonszenve csak elmélyíti a félelmetes körkép színeit, mert érzékelteti, hogy hősei, félőrülten kódorgó, narkotikumokkal élő fiatalemberek, voltaképpen jobb sorsra lennének érdemesek, és még akkor is áldozatok, ha teljesen morál nélkül élnek – egy álszent társadalom áldozatai. Az optimizmus, élő kapcsolatok, a jó iránti vágyódás végül is erősebb a dekadens, anarchisztikus motívumoknál, s Kerouac műve igaz emberi dokumentummá nő: íme, ez van az amerikai életforma mélyén, így érez az amerikai ifjúság egy része…
Nem gondolom például, hogy ezek a fiúk a társadalom áldozatai és azt sem, hogy morál nélkül éltek. Cassady valóban egy különc őrült, és szinte képtelen a normális emberi kapcsolatokra. Mindemellett literszám fogy a whisky, emlékeim szerint egyszer vagy kétszer betépnek, de rosszul vagyok az olyan magyarázatoktól, hogy ezek a kódorgó fiatalemberek az álszent társadalom áldozatai, és ezért szelik át odavissza többször a kontinenst - időnként tudatmódosult állapotban. Aki írta ezt a rendkívül mély eszmefuttatást, szerintem nagyon irigyelte Kerouacéktól a szabadságukat és a kalandjaikat. Igaz, mindenki azt vesz ki egy könyvből, amire neki szüksége van. Nekem leginkább az utazás és - ahogy már írtam - a felfedezés öröme maradt meg, amikor eszembe jut a könyv, szinte érzem, ahogy száll a hajam a szélben. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem Bill Burroughs New Orleans-i házát, a texasi éjszaka olajszagát, a körforgalmat, amiből nincs kiút, csak egy étterem, ami ha zárva van, akkor megszívtad, a vibráló érzést a gyomorban, ami a mexikói határon kerít hatalmába, a hőségben a kocsi tetején alvó Jacket, a mexikói indiánokat a hegyekben, az első cowboyt a középnyugaton...

Egyébként még ez a kép jutott eszembe, miközben olvasgattam:

Stuart Davis: American landscape

Meg még rengeteg másik, amit egy Pinterest boardon kezdtem el gyűjtögetni.

Olvasgattam még Neal Cassady életéről, és szomorúan konstatáltam, hogy milyen fiatalon és szomorú módon ért véget az élete. Bár nem meglepő, a Cassady-féle emberek nem szoktak megöregedni. Kerouac után is nyomoztam picit, érdekes például, hogy hat évesen kezdett angolul tanulni, otthon ugyanis mindenki franciául beszélt. Vele egyébként részben az ital végzett 47 évesen, szóval ez sem annyira szép történet. Ez a kép viszont az:

Szívem szerint beszúrnék még hatszáz képet, egy playlistet azokról a számokról, amiket aláfestő zenének képzelek el, ha mindez mostanában történne. Nehéz lesz kiheverni ezt a könyvet, teljesen beleszerettem. Egy kicsit Kerouacba is talán. 

John Green: Katherine a köbön

"Café Sel Marie volt a neve, itt szolgálták föl a legjobb kávék egyikét Chicagóban, ami Colin számára semmit sem jelentett, mivel nem szerette a kávét. Ő a kávé ötletét szerette, a meleg italt, amely energiát ad, és évszázadok óta a kifinomultsággal és az értelmiségi léttel áll összefüggésben."

Nem hiszem, hogy a legjellemzőbb mondatokat ragadtam ki a könyvből, de mivel régebben én is hasonlóan viszonyultam a kávé intézményéhez, ezt megjegyeztem magamnak. 

Az Alaska nyomában az egyik kedvenc könyvemmé vált tavaly nyáron, azóta is vágyom egy hasonló könyvélményre, úgyhogy gondoltam, ha John Green egy másik regényével próbálkozom, nagyon nem lőhetek mellé. 

Ennek a történetnek a főhőse Colin Singleton, éppen dobta a csaja, nevezetesen 19. Katherine. Ezt a lányt 18 másik Katherine előzte meg, a kapcsolatok pedig rendszeresen úgy értek véget, hogy a K-k szakítottak szerencsétlen Colinnal. Mert ez a srác tényleg kicsit szerencsétlen, ugyanis túl okos. És felesleges adatokkal gyötri a környezetét, emellett anagrammákat gyárt, valamint állítása szerint nem tudja, hogyan lehet elérni, hogy valaki kedvelje őt. A szörnyű tragédia után barátjával, Hasszánnal nekivágnak a világnak, és egyenesen Tennessee-ig meg sem állnak! Ott felkelti az érdeklődésüket Ferenc Ferdinánd sírja (hiszen hol máshol nyugodna békében szerencsétlen trónörökös, mint egy világvégi tennesseei kisvárosban), és ismeretséget kötnek néhány helyi erővel. Közben Colin, a zseni próbálja meghatározni a kapcsolatok általános képletét, úgyhogy még csodálatos függvények is díszítik a könyvet. 

Már az Alaska nyomában olvasásakor megszerettem John Green stílusát, vicces, intelligens, mentes mindenféle hatásvadászattól, de valahogy az a könyve inspirálóbb volt, és - nyilván a kissé nyomasztó témának köszönhetően is - erősebb hatással volt rám. Ezt a regényt picikét összecsapottnak éreztem, a karakterek sem lettek a szívem csücskei, igazából semmilyen érzést nem váltott ki belőlem az egész, legfeljebb csalódást az Alaska után. Meg csodálkozást, hogy ennek a Colin gyereknek hogy volt eddig 19 nője??? Aztán persze kaptam rá választ a könyv vége felé, sőt Green a függvényeket és képleteket is hosszasan magyarázza a függelékben. Érdekes, mert szeretem a kockákat, de Colin nem az a vicces, antiszociális kocka, akiket én annyira bírok.
Ez a lepukkant kisvárosi miliő különben borzasztó lehangoló tud lenni, de már csak azért elmennék egy ilyen helyre, hogy betérjek egy rendes amcsi greasy spoon-ba, és tömjem magamba a brutál hamburgereket és szép nagy adag epres shake-et kortyoljak hozzá színes szívószállal. A lényeg, hogy ezeknek a fiúknak ide kell eljönni ahhoz, hogy ráébredjenek erre-arra az életükkel kapcsolatban, és az is kiderül, hogy Colin életében lesz-e vajon olyan lány, aki nem a Katherine névre hallgat. 

Tervbe vettem amúgy John Green azon könyveit is, amelyek még nem jelentek meg magyarul, úgyis kéne angolul is olvasgatnom. Az író molyos polcáról lehet szemezgetni.