2011-12-31


  
  utólag nem kívánok már boldog karácsonyt, csak reménykedem, hogy mindenkinek halászlében és/vagy más finomságokban gazdag volt az ünnep. meg remélem, hogy mindenki legalább olyan tökéletesen eltalált ajándékokat kapott, mint én. könyv idén csak egy volt a fa alatt, az Éhezők viadala (igen, igen, én még csak itt tartok az első résznél), na meg egy moleskine csodanaptár az én szerelmemtől, de persze az nem könyv.
szóval a hátam mögött 2011, azt mondom, szerencsére, az első néhány hónap nem volt egyszerű, de azt is átvészeltem, és a nyár meg ami azután jött, az már csodálatos, és idén ami különösen meglepő, hogy nem gyűlölöm a telet (még). ja de ez egy könyvesblog.
  idén nem voltam valami ügyes, ha a számokat nézzük. molyocska szerint 62 könyvbe kezdtem bele, viszont csak 52-t olvastam végig. nem bánom, hogy ilyen sokat félbehagytam, valószínűleg jó okom volt rá, ahogy arról is kezdek letenni, hogy számokban évről évre felülmúljam magam. hálás vitatéma ez a kényszer-dolog, mármint az, hogy miért olvasunk, és mennyire erőltetünk magunkra egy-egy olvasmányt, és itt van még az a rengeteg kihívás is, blabla. a kihívásokat mondjuk pont imádom, iszonyat sokra jelentkeztem már, remélem, hogy a nagy részét sikerül is majd teljesíteni. (magamat ismerve nem így lesz, de jó lenne meglepődni egyszer.)




de az okoskodás helyett inkább nézzük az idei év kedvenceit. (nem sorrendben, csak szeretek számozni)

1. Murakami Haruki: 1Q84 (főleg az első, de mindkettő. és amúgy ez tényleg a legelső a listán)
2. Paul Auster: Az orákulum éjszakája

3. Félix J. Palma: Az idő térképe

4. Jules Verne: Nemo kapitány

5. Stieg Larsson: A tetovált lány

6. Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

7. John Green: Alaska nyomában

8. Kurt Vonnegut: Kékszakáll

9. Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

10. J. K. Rowling: HP és a Főnix rendje

  igenigen, megszerettem a harrypottert, de a maradék két rész olvasását még húzom (azért szerencsére járok olyan oldalakon, mint pl a 9gag.com, ahol már lelőtték nekem a poént, amit mellesleg sejtettem már, de azért menjenek a jó francba.)
volt idén jó pár rettenet szar és kevésbé szar könyv is (elnézést, hogy ennyire önkényesen értékelem őket ilyen szintűre, ha valakit megsértenék vele, bocs). 

pl a tvájlájt harmadik-negyedik része szenvedés volt, pedig az első kettővel egészen sikerült megbarátkoznom magamhoz képest. aztán aNarnia krónikái első részébe belefogtam, szánalmas szerintem. azÁrtatlanság kora megint csak fájdalmasan unalmas és felesleges könyv, akárcsak a Tizenhárom okom volt. azokról nem írnék, amiket be sem fejeztem, nem lenne fair, jaj de az Úrilányok Erdélybent muszáj megemlítenem, mert annyira borzalmas hülye picsa stílusban íródott, hogy hányingerem lett tőle az első oldalon, egy darabig küzdöttem, majd feladtam.
és az év utolsó napjain sikerült legyűrnöm az Anna Kareninát. nem véletlenül használtam a legyűrni szót, most itt nem vágnék bele mélyebb értékelésbe, majd vagy írok róla posztot, vagy nem. mindenesetre ezt az örök klasszikust is ide az utóbbi csoportba sorolnám, ami számomra egy óriási csalódás. de tényleg.


a jövőről idén nem szeretnék írni, semmi fogadalom, arra ott a várólistacsökkentő meg a többi százmillió kihívás, elég ha én magam nyomon tudom követni, hogy mivan.
mindenkinek kívánok egy csodálatos 2012-t, remélem megússza a világ, és 12 hónap múlva is írhatunk még év végi összefoglaló posztokat :)

2011-12-28

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér



                                                                             az olaszokkal hadilábon állok, néha totál bejön, amit írnak, néha meg egyáltalán nem tudok vele mit kezdeni. fura nép amúgy is, és tudom, hogy nem szabad általánosítani, de Leo, a történet főhőse megtestesíti azt az olasz fiatalt, akit én megismertem a kint töltött félév során, mindenki, akivel találkoztam, rendelkezik egy olyan habitussal, mint Leo is. ugyanaz a szenvedélyes hirtelen lelkesedés, a lelkesedés tárgyának rendkívül komolyan vétele, majd egyik pillanatról a másikra átmenni totál óvodásba. nekem ilyenek az olaszok.
  Leo középiskolás, nagyon nem találja önmagát. a helyettesítő filozófiatanár, az Álmodozó ülteti el benne a gondolatot, hogy találja meg az álmát, és a fiú rájön, hogy az nem más, mint Beatrice, a gyönyörű vörös hajú csoda az iskolából. Leo legalább annyira odavan a vörös színű tincseiért, mint amennyire retteg a fehérségtől, ez a szín testesít meg mindent, ami a félelem. ezt én is ismerem, nem jó, mikor eljön a fehérség, pillanatok alatt beszippantja az embert, és rohadt nehéz kikecmeregni belőle. 

  Leo lelkiállapota folyamatosan attól függ, hogy mennyire kerül közel az álma eléréséhez, azaz Beatricéhez, és amikor megtudja, hogy Beatrice leukémiás, teljesen kikészül és semmi nem érdekli, felborít mindent maga körül. legjobb barát(nő)jét, Silviát, aki mindig mellette áll sikerül eltaszítania magától, és az iskolából is majdnem kicsapatja magát. nagy nehezen megtalálja az utat Beatricéhez, azonban talán fel sem fogja, hogy a lány haldoklik, és hogy lehet, hogy nincs közös jövőjük.



  Leóban több ponton is magamra ismertem, és nem volt nagy öröm visszagondolni arra az időre, amikor én is annyira rettegtem a fehérségtől. persze ez nem a könyv hibája, sőt, ezáltal lett annyira valóságos a történet a szereplőkkel együtt. arra gondoltam, hogy nem lett volna rossz, ha én is már ennyi idősen átesek ezeken az érzelmi kavargásokon, ha elkezdtem volna keresni önmagam már akkor. 
nagyon inspiráló regény, levisz a legmélyebb bugyrokba, hogy aztán megmutathassa, hogy onnan újra fel lehet jönni levegőért, és fenn is lehet maradni.

"Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak."



2011-12-20

2012-es tizenkettes



  idén nem sikerült, elég hülyén válogattam mondjuk össze a könyveket. túl sok volt a monumentális regény, rengeteg oldallal, ezeknek féltem nekiállni. meg volt olyan is, amihez egyáltalán nem volt kedvem, vagy amibe belekezdtem, de azt mondtam, hogy ezt most inkább nem, sőt olyan is, amire azt mondtam, hogy nem, ezt SOHA. úgyhogy nem sikerült, de megmondom őszintén, különösebben nem zavar a dolog, ahogy már szerintem néhányszor kifejtettem, hangulat alapján olvasok, és egy ilyen lista nem pont ezt a típusú olvasót segíti. 

  Lobo újfent meghirdette az Eseményt, úgyhogy azért megint összeállítottam egy listát, mert hátha... annyi könnyítést megengedtem magamnak, hogy mivel a molyon összevissza nyomkodok mindenféle kihívásra (szerintem 60-70-re biztos feljelentkeztem már), próbáltam összehangolni ezekkel. ez csak nem csalás, hm? mindegy, ha az is, én így nyomom idén, vagyis jövőre a várólista-csökkentést!




1. Suzanne Collins: Az éhezők viadala

2. Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

3. Jack Kerouac: Úton

4. Joyce Carol Oates: Bellefleur avagy a családi átok

5. Ken Follett: A katedrális

6. Elizabeth Gilbert: Hűség

7. Stefan Zweig: Marie Antoinette

8. Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

9. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1/5)

10. Joanne Harris: Csokoládécipő

11. Frei Tamás: A megmentő

12. Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen


ha meg őket nagyon nem akarnám, még mindig ott az alternatív lista. 

remélem az új évre megjön az olvasási hangulatom, mert pillanatnyilag nem annyira érzem át a dolgot... 
hajrá mindenkinek!

2011-12-08

Murakami Haruki: 1Q84 I.

A nagyon szeretett könyvekről mindig nehezen írok, úgyhogy komoly gondban vagyok most ezzel is, főleg, hogy így a történet egyharmadánál tartva nem igazán tudom, lehet-e vagy érdemes-e eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. 

Az 1Q84-et az első pillanattól kezdve imádtam, és ilyenkor jön az a parám, hogy na majd a közepétől meg biztos unni fogom, és csalódnom kell, satöbbi. Utálom az olyat, pedig gyakran megtörténik. 

Hát most nem. 

Igaz, hogy Murakami talán a kedvenc íróm, és ezért biztosan elfogult vagyok, amikor őt olvasom, de mit csináljak, ha számomra annyira tökéletes, amit ki tud hozni néhány száz fehér papírból? 
A suliban egy csaj azt kérdezte, miről szól. Elkezdtem neki magyarázni, hogy "háát... két szálon futnak az események, van egy nő, meg egy pasi, és a nő néha legyilkol férfiakat... na mindegy, itt nem az a lényeg." A fő cselekményszálak mellett annyi adalék van, olyan sok témát érint az író, és mégsem érzem túl soknak. nem tudom, ezt is hogyan csinálja ez a Murakami, de például soha nem gondoltam volna, hogy élvezettel fogok olvasni a giljakokról, egy távol-keleti népcsoportról, és lám, mégis. (sőt még fel is vettem a várólistámra Csehov könyvét, amelyben a Szahalin szigeten töltött "tanulmányi kirándulásáról" számol be).
Na de akkor vissza a sztorihoz, mert ne higgye senki, hogy az nincs. 
A nő, Aomame (magyarul zöldbab) önként választott magányos életét időnként futó kalandokkal igyekszik feldobni, amelyeket legszívesebben középkorú, kissé kopaszodó férfiakkal bonyolít le. A férfi, Tengo pedig matematikatanár és író, legújabb feladata, hogy egy fiatal lány, bizonyos Fukaeri történetét dolgozza át kicsit, hogy fogyasztható legyen a nagyközönség számára. Aomame egy nap rájön, hogy a világ, amelyben él, nem a valódi 1984, mivel egyre különösebb dolgokra lesz figyelmes a környezetével és önmagával kapcsolatban is. 
Ebben az első részben (ugye összesen három van, kettő jelent meg eddig magyarul) van már néhány utalás a két szereplő és a két világ közötti kapcsolatra, de egyelőre nem valami egyértelmű, sok kérdés felmerül az emberben. az utolsó oldalak elolvasása után pedig aztán végképp borul minden. borzongató egy sztori, közben teljesen hétköznapi elemekkel, ezért is szeretem annyira az írót.

Nem tudom, hogy a továbbiakban érdemes-e folytatnom Murakami dicsőítését. 

Azt mondják, bizonyos macskakaját úgy alkotnak meg, hogy a cica annyira megszeresse, hogy függővé váljon, és utána mást már ne is szeressen. Szerintem valahogy így lehetek én ezzel az emberrel, (meg még néhány nagy kedvenccel - nem sok ilyen van), úgy érzem, hogy minden mondata a helyén van, semmi sem felesleges, és azt érzem folyton, hogy még, még akarom olvasni; biztatom a pasimat, hogy nyugodtan játsszon még fél órát a Skyrimmel (rpg), én elleszek; szóval nehéz tőle szabadulni.

Szerencsére egy darabig még nem kell, mert ott figyel a polcon a fehér kötet is, aztán majd várhatok a harmadikra, mint régen a Lost következő évadjára.

(És akkor EZ után vegyem kezembe a már megkezdett Anna Kareninát??? Annyira silánynak tűnik, sajnálom.)
A műben említett Janacek-féle Sinfonietta pedig itt hallgatható meg, szerintem csodálatos.