Az 1Q84-et az első pillanattól kezdve imádtam, és ilyenkor jön az a parám, hogy na majd a közepétől meg biztos unni fogom, és csalódnom kell, satöbbi. Utálom az olyat, pedig gyakran megtörténik.
Hát most nem.
Igaz, hogy Murakami talán a kedvenc íróm, és ezért biztosan elfogult vagyok, amikor őt olvasom, de mit csináljak, ha számomra annyira tökéletes, amit ki tud hozni néhány száz fehér papírból?
A suliban egy csaj azt kérdezte, miről szól. Elkezdtem neki magyarázni, hogy "háát... két szálon futnak az események, van egy nő, meg egy pasi, és a nő néha legyilkol férfiakat... na mindegy, itt nem az a lényeg." A fő cselekményszálak mellett annyi adalék van, olyan sok témát érint az író, és mégsem érzem túl soknak. nem tudom, ezt is hogyan csinálja ez a Murakami, de például soha nem gondoltam volna, hogy élvezettel fogok olvasni a giljakokról, egy távol-keleti népcsoportról, és lám, mégis. (sőt még fel is vettem a várólistámra Csehov könyvét, amelyben a Szahalin szigeten töltött "tanulmányi kirándulásáról" számol be).
Na de akkor vissza a sztorihoz, mert ne higgye senki, hogy az nincs.
A nő, Aomame (magyarul zöldbab) önként választott magányos életét időnként futó kalandokkal igyekszik feldobni, amelyeket legszívesebben középkorú, kissé kopaszodó férfiakkal bonyolít le. A férfi, Tengo pedig matematikatanár és író, legújabb feladata, hogy egy fiatal lány, bizonyos Fukaeri történetét dolgozza át kicsit, hogy fogyasztható legyen a nagyközönség számára. Aomame egy nap rájön, hogy a világ, amelyben él, nem a valódi 1984, mivel egyre különösebb dolgokra lesz figyelmes a környezetével és önmagával kapcsolatban is.
Ebben az első részben (ugye összesen három van, kettő jelent meg eddig magyarul) van már néhány utalás a két szereplő és a két világ közötti kapcsolatra, de egyelőre nem valami egyértelmű, sok kérdés felmerül az emberben. az utolsó oldalak elolvasása után pedig aztán végképp borul minden. borzongató egy sztori, közben teljesen hétköznapi elemekkel, ezért is szeretem annyira az írót.
Nem tudom, hogy a továbbiakban érdemes-e folytatnom Murakami dicsőítését.
Azt mondják, bizonyos macskakaját úgy alkotnak meg, hogy a cica annyira megszeresse, hogy függővé váljon, és utána mást már ne is szeressen. Szerintem valahogy így lehetek én ezzel az emberrel, (meg még néhány nagy kedvenccel - nem sok ilyen van), úgy érzem, hogy minden mondata a helyén van, semmi sem felesleges, és azt érzem folyton, hogy még, még akarom olvasni; biztatom a pasimat, hogy nyugodtan játsszon még fél órát a Skyrimmel (rpg), én elleszek; szóval nehéz tőle szabadulni.
Szerencsére egy darabig még nem kell, mert ott figyel a polcon a fehér kötet is, aztán majd várhatok a harmadikra, mint régen a Lost következő évadjára.
(És akkor EZ után vegyem kezembe a már megkezdett Anna Kareninát??? Annyira silánynak tűnik, sajnálom.)
A műben említett Janacek-féle Sinfonietta pedig itt hallgatható meg, szerintem csodálatos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése