2012-10-29

Inspirálódás




Melyiket szeressem?

Néhányan már beszámoltatok a Maxim Könyvkiadó megújulásáról, és azokról a könyvekről, amelyek a közelmúltban jelentek meg. A Dream válogatás néhány darabja engem is felcsigázott, sorra jelöltem őket várólistásnak a molyon hetekkel ezelőtt, csak annyi olvasnivaló szakadt rám mostanában, hogy nem volt érkezésem új megjelenésekkel foglalkozni még csak elméletben sem. A Monte Cristó grófját viszont végre kivégeztem, és sikerült megállnom, hogy ne jegyeztessek elő túl sok könyvet a könyvtárban, úgyhogy ideje lenne nekiállni néhány otthoni olvasatlannak meg újdonságnak is.
Külön motviáló tényező, hogy a kiadó most wellness-hétvégét (hat darab kétéjszakás, két fő részére szóló félpanziós ellátás a Hotel Corvus Aquában) sorsol a Dream és a HiStory válogatás könyveinek vásárlói között. A játékra itt lehet jelentkezni, a feltétel pedig legalább egy könyv megvásárlása a két válogatásból, a könyvekről lejjebb találtok információt, ha még esetleg nem jöttek volna szembe eleget mindenfelé. A sorsolás január elején esedékes, december 31-ig lehet játszani, csak tartsátok meg a blokkot. További részleteket itt találtok.

Most pedig egy kicsit a könyvekről. 9 különböző regényt jelentetett meg a Maxim mostanában (vagy fog a közeljövőben), úgyhogy van miből válogatni. 

Alice Hoffman: Galambok őrizői (ebbe itt bele is lapozhattok)

Azt hiszem, leginkább a Vajon létezik szerelem első látásra? érdekel, íme egy kis ízelítő:

Négy perc általában alig valamire elegendő – ugye nem hinnéd, hogy ennyi idő alatt minden megváltozhat?A tizenhét éves Hadley Sullivan életében ez az egyik legrosszabb nap. Ott ragadt a New York-i repülőtéren, késésben van apja második esküvőjéről, amelyet Londonban tartanak, ráadásul a leendő mostohaanyjával még sohasem találkozott. Ebben a lehetetlen helyzetben pillantja meg a tökéletes srácot, az angol Olivert a repülőtér szűk várótermében. A fiú jegye a 18C ülésre szól – Hadley-é pedig a 18A-ra.
A végzet fordulatai és az idő fontos szerepet játszik ebben az elgondolkodtató regényben, amely egyaránt szól családi kapcsolatokról, a második esélyről és az első szerelemről. Hadley és Oliver huszonnégy órát felölelő története meggyőzi az olvasót arról, hogy az igaz szerelem akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá.

A Galambok őrzői is eléggé izgat, annak ellenére, hogy nem sikerült túl jól az első találkozásom Alice Hoffmannal (vagyis A tizenharmadik boszorkánnyal).

Ti melyik könyvvel vesztek részt a játékban?


2012-10-26

Hosszú hétvége és instagram


Annyira élveztem az előző hétvégét! Négynapos, sőt, nekem öt, mert a pénteket is kivettem, és aznap elutaztunk egy csajos napra Bécsbe, ami szerintem egy teljesen szerethető város, tőlünk ugyanolyan messze van, mint Budapest, és míg az utóbbi város említésétől is néha rosszul vagyok (elnézést, senki ne vegye magára, de tényleg), addig úgy érzem, hogy Bécsben még a levegő is más. Persze egész nap nem csináltunk semmi hasznosat egyáltalán: kezdtük a Mariahilfersrassén egy kávéval meg sütivel, aztán hatalmas bevásárlás indult, találtam egy csodás boltot, a Forever21-et, szeretnék ilyet közelebb is, aztán egy halas ebéd a Nordsee-ben, majd újra vásárlás, aztán a Starbucksban egy isteni Pumpkin Spice Latte, amit próbáltam később otthon is reprodukálni (csak épp nem volt otthon tökpüré), aztán egy The Body Shop-os kitérő, ahol képtelen voltam ellenállni egy piros rúzsnak, főleg, hogy ki is festettek vele minket a helyszínen. Úgy érzem, nagyon rám fért ez az egész, és végre otthon is voltam kicsit aztán, megfőztem életem első spenótját például, és a macskát is agyon dögönyöztem.




2012-10-25

A könyv, aminek sosem jut eszembe a címe


Odáig jutottam, hogy kezdem keverni a YA-könyveket. Korábban a YA disztópiákkal voltam így, néha komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy akkor ez meg az a szereplő a Delíriumban vagy a Matched-ben volt-e, most viszont már a könyvcímeket is összekeverem, túl sok a "Mielőtt" meg a "maradok" meg az "elmegyek", és hasonlók.
Ami a Ha maradnék-ot illeti, elsőre úgy gondoltam, eléggé beleillik a sorba. Elég sok amerikai könyv foglalkozik mostanában a fiatalok komoly problémáival, vagy épp nem túl szívderítő eseményekkel, vagyis olyan helyzetekkel, amikor egy tizenvalahány éves - általában - lány egy nehéz döntés elé vagy visszafordíthatatlan események sodrába kerül. Vannak ezek között - szerintem - gyengébb (13 okom volt, Mielőtt elmegyek), és egészen kiemelkedő (Jégviráglányok) próbálkozások, és akkor itt van a Ha maradnék. 

A mai napig nem jutottam dűlőre ezzel a könyvvel.
Meglepően spoilermentes a fülszöveg, ám szerintem a harmadik oldal után az ember erősen sejti, hogy mi lesz a kiinduló esemény, úgyhogy túlságosan nem titkolóznék, ha lehet.
A középiskolás Mia élete igazán csodálatos, mindene megvan, amire egy fiatal lány vágyhat: rockzenész (de normális) pasi, jófej szülők, palacsinta reggelire, szóval teljes amerikai idill veszi körül, emellett még tehetséges csellózenész is, úgy tűnik, nagy jövő áll előtte. Csakhogy egy szép, havas délelőttön összeomlik minden, és el kell döntenie, hogy akarja-e még ezt az egészet egyáltalán. Vívódása közepette jobban megismerjük a szerelmét, Adamet, Mia vele kapcsolatos érzéseit, szorongásait, a családjával való viszonyát, és a legjobb barátnőjét, Kimet.
A fő problémám az, hogy a történet középpontjában álló jelenség vagy felfogás (vagy nem is tudom minek nevezzem) kilométerekre van az én földhözragadt természetemtől, így nehezemre esett elfogadni már azt is, hogy Mia egyáltalán dönthet. Mindegy, igyekeztem felülkerekedni ezen az apróságon, és inkább Mia eddigi életére koncentráltam. Ami mindenképp szép és teljes, de ahogy szerintem mindenki, ő is tele van félelmekkel és bizonytalansággal. A karakterek elevenek, és végre nem az van a középpontban, hogy hogy csinálják ki a bullyk a gyengéket a középiskolában. Persze egy kis menő-nyomi ellentét itt is megfigyelhető, konkrétan Mia és Adam között, a csellós lányok ugyanis soha nem tartoznak a gimi legnépszerűbb emberei közé, a rockzenészek viszont annál inkább. Ennek ellenére a kapcsolatuk mégis működik, bár a különböző érdeklődésük, és az, hogy emiatt mindegyikük eléggé elfoglalt, időnként közéjük áll. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy Mia miért szorong, hogy miért nem akarja elkísérni Adamet a koncertekre, hasonló érzéseim nekem is voltak korábban, és furcsa módon a mai napig nem tűntek el teljesen, pedig ideje volna.
Különösebben nem izgultam azon, hogy Mia hogy dönt végül, ha így, ha úgy, annak nyilván oka van. Aztán jött a második rész, a Hová tűntél, és persze elkerülhetetlen, hogy felhozzák újra a témát, és a különböző emberek hozzáállása eléggé meglepett, ami azt illeti.

Át is térnék a Hová tűntél-re, úgyhogy aki még nem olvasta az előzményt, és nem is szeretné, hogy szembejöjjön vele bármilyen SPOILER, innentől kezdve ne olvassa tovább a posztot.
Ez a történet már sokkal valóságosabb, ám most Adam szemszögéből figyeljük az eseményeket. A srác a rocksztárok könyvbeillő mintapéldánya: sikeres, gazdag, van egy híres-szépséges barátnője, akivel természetesen nem az igazi a dolog, a többi bandataggal teljesen megromlott a viszonya és gyógyszereken él, mert folyton pánikrohamok gyötrik. Egy európai fellépés eltölt egy napot New Yorkban, és az utcán sétálgatva észrevesz egy plakátot, ami Mia aznap esti koncertjét hirdeti. Három éve nem találkoztak, amióta a lány eljött New Yorkba, és megszakított Adammel minden kapcsolatot, aki azóta sem tért magához egészen, mint ahogy a mellékelt példa is mutatja.
Nagyon hasonlít ez a történet az egyik kedvenc filmemre, a Before Sunsetre, ami szintén egy "második rész", Ethan Hawke és Julie Delpy egy csodás bécsi éjszakát követően, évekkel később újra találkoznak, bejárják Párizst, és közben sietnek valahova, szóval kevés az idejük, és ezalatt kell, úgymond, dűlőre jutniuk egymással. Nagyon szeretem azt a filmet, mert azt bizonyítja, hogy igenis van az embernek egy másik fele, valahol a világban, és még ha évekig is kell rá várni, akkor is érdemes, mert különben sosem találod meg önmagad. Bármilyen nyálasan és rózsaszínűen hangzik ez az egész, tényleg így gondolom, nyilván akkor világosodtam meg, amikor végre meglett a másik felem, vagyis amikor tényleg az enyém is lett, és azóta folyton eszembe jut, hogy azelőtt én valóban azt képzeltem, hogy élek?
Kicsit elkanyarodtam, de a lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, pár óra alatt végeztem vele, közben drukkoltam annak, hogy legyenek ők egymásnak teremtve.


A könyveket kiadja a Ciceró.

2012-10-10

Julia Child kontra Robbie Williams



Másfél-két éve felhagytam a zenehallgatással. Aki ismer, tudja, hogy azelőtt folyton vadásztam a neten meg magazinokban új együttesekre és számokra, amiket jó eséllyel megszerethetek, büszke is voltam az ízlésemre, így elég drasztikus változtatásnak számít az, hogy rájöttem: jobb, ha kikapcsolom a rádiót, és ha közlekedés közben is mellőzöm a fülhallgató használatát. Azelőtt ezek nélkül nem bírtam létezni, de meg kellett állapítanom, hogy jobb ez így, nem akartam véletlenül sem belefutni olyan számokba, amelyekkel már nem szívesen találkoznék. (A laptopomon van is egy mappa, amibe bele se merek nézni.) A váltás óta néhányszor azért rámjön, hogy meghallgassak egy-két kedvencet. Tegnap este kissé kedvetlen voltam, úgy döntöttem, hogy szeretnék még kicsit olvasgatni, úgyhogy addig életem párja olyan sorozatot nézett, ami engem cseppet sem köt le, de hogy ne zavarjon a szöveg, a fülembe raktam a füldugót, és elindítottam a telefonomon levő playlistet.
Szóval ahogy az ágyban olvasgattam, azt vettem észre, hogy már nem kötnek le annyira Julia Child francia kalandjai, és teljesen máshol járok... Egy 2009-es Robbie Williams szám reptetett vissza az említett év őszére, amikor éppen a fizetett szabadságomat töltöttem Pisában (értsd: Erasmus). Ez az a néhány hónap, ami akkor is a víz felszínén tart, ha éppen teljesen magam alatt vagyok, vagy ha úgy érzem, nincs minek örülnöm. És ahogy tegnap hallgattam a Bodiest (meg aztán sorban a többit utána), azon kezdtem el gondolkodni, hogy létezik olyan, hogy az ember a saját életének egy bizonyos időszakába szerelmes? Annyira tökéletes volt akkor minden, elfelejtettem azt, hogy létezik olyan, hogy rossz kedv vagy melankólia, soha nem éreztem magam egyedül, szinte minden pillanatban boldog voltam, a problémák gombostűfej-nagyságúra zsugorodtak, legalább is én így éreztem. Azóta újra van boldogság és igazi láv is, de csodálatos érzés az, hogy 2009 őszét soha senki nem veheti el tőlem.
Ezek után enyhén felháborodtam, amikor Julia Child közölte, hogy az olasz konyha nem elég kifinomult. 

2012-10-08

Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája



Párizsban járunk 1889-ben, és az emberek hullanak, mint a legyek. Egy furcsa, pestis-szerű betegség pusztít, de érdekes módon csak bizonyos, szegényebb kerületeket érint a kór. Pasteur meg néhány doki a vírust okozó mikrobákat keresi, míg az anarchisták előszeretettel gyártják az összeesküvés-elméleteket, miszerint a legfelső réteg trükkje ez, amellyel megoldani kívánják a szegénység kérdését. Van azonban egy Nellie Bly-unk, aki egy másik nyomot követ. A New York-i World című lapnál dolgozik, ami abban a korban elég nagy döbbenetet vált ki elsősorban férfitársaiból. A kitartó, vagány csaj addig nyomult Joseph Pulitzernél, amíg fel nem vette az újsághoz. Első nagy kalandja az volt, amikor egy riport kedvéért őrültnek tettette magát, és ezáltal felvették a hírhedt Blackwell elmegyógyintézetbe, ahonnan elvileg nem nagyon van kiút. Nellie majdnem otthagyja a fogát, és támadója nyomába ered, először követi Londonba, majd sikertelen útját követően szimatot fog, és Párizsba utazik, hogy fényt derítsen a gyilkosságsorozatra.

Párizs sosem hozott lázba - igazából ez mostanra sem változott meg - ám a könyv hangulata annyira beszippantott, hogy mentem volna én is egyből abszintot inni és kávéházról kávéházra járni Nellie-vel, Jules Verne-nel meg Oscar Wilde-dal. Nellie személyiségével annyira közel kerülünk az eseményekhez és a helyszínhez, mintha mi magunk is valóban ott lennénk, és ez a csaj akár a legjobb barátnőnk is lehetne.

Mellesleg valós személyről van szó, könyvei, beszámolói letölthetők a honlapjáról, ahol még sok-sok információval, képekkel, egyebekkel találhatjuk szembe magunkat Nellie-vel kapcsolatban. Erősen gondolkozom azon, hogy belevetem magam a Tíz nap az őrültekházában című írásába, persze a legjobban annak örültem volna, hogyha egy megelőző regényben McCleary erről a kalandjáról is részletesen beszámolt volna. 72 nap alatt megkerülte a Földet, és ebből az élményből is született könyv, ami szintén nagyon izgatja a fantáziámat.
A regény nyelvezete, Nellie szóhasználata kissé ellentmondásban áll a korral, nem hiszem, hogy ettől tartanám vagányabbnak vagy akár emberközelibbnek a lányt. Egyébként a karakterek abszolút élnek, imádni- (vagy épp utálni)való figurák, olyan érzés volt, mintha mindegyiküket ismertem volna.
A gyilkosság alkímiája nem csak egy szimpla krimi, hanem érdekes jellemek felsorakoztatása, remek társadalom- és korrajz is egyben. Nellie Bly személyisége pedig igazán inspiráló, azt hiszem, ha több ilyen nő élt volna abban az időben, talán már jóval előbbre tartanánk - mindenféle feminista fennhang nélkül.
Nellie története nem ér itt véget, lesz folytatása a könyvnek A gyilkosság illúziója címmel.

2012-10-01

7 könyv viharos időre, kandalló mellé


Beszéltünk már az őszről sokat, hangulatidéző képek tömkelege, meleg italok, szőlő, csizmák, miegymás. Arról viszont még nem nagyon esett szó, hogy egy esős, hideg vasárnap délután milyen könyvvel szórakoztatnánk magunkat legszívesebben a (képzeletbeli) kandallónk mellett. Nálam mondjuk inkább fordított a helyzet, olvasok egy könyvet, és magamban felkiáltok, hogy hú, ezt de jó lenne pattogó tűz mellett lapozgatni, miközben az ablakot veri az eső, de akkor nézzük röviden, melyik könyvek váltottak ki belőlem ilyen érzést.

Emily Bronte: Üvöltő szelek
Már a címe is elég árulkodó, aztán ott van Szelesdomb, a rideg Heathcliff, szóval szerintem ez a megtestesült kandallós-viharos könyv. Pont emiatt az érzet miatt szerettem, vagyis jó rá visszagondolni (főleg, hogy kb negyven fokban olvastam Olaszországban), bár arra emlékszem, hogy időnként nagyon idegesítettek a szereplők, mindenki egy időzített bomba, a sok kiborulástól már kezdtem én is kiborulni egy idő után. Mindenesetre igazi nyirkos-szeles brit történet, kutyákkal és viharos kapcsolatokkal.

Szabó Magda: Abigél
Ezt a csodát gyerekkorom óta imádom, azóta egyszer újra is olvastam - pedig ez nálam igazán ritka eset. Imádom az olyan történeteket, amelyek nagyjából egy helyszínen, egy zárt közösségben játszódnak, ez is olyan meleg hangulatot áraszt, amire pont egy viharos napon vágyik az ember. Nem tudom, miben rejlik az Abigél titka, mivel Szabó Magdát nem igazán kedvelem, viszont ezzel a remekművel teljesen elvarázsolt.

Charles Frazier: Hideghegy
Nem hiszem, hogy túl sok magyarázatra szorul. Tipikus őszi könyv, csodálatosan megírt történet, és szerintem a fordítás nagyszerűsége is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ennyire gyönyörű mondatokkal van tele. A film is szuper egyébként, a lehető legtöbbet kihozták belőle, sőt még talán annál is többet.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Pár éve olvastam ezt a könyvet, és sajnos nem voltam különösebben elájulva tőle. Utólag persze ennek a könyvnek az emléke is megszépült, azt hiszem, nem a legjobb pillanatban került a kezembe, és lehet, hogy a sok ajnározás miatt túl sokat is vártam tőle. Talán a borító (nem a zöld) tónusai miatt is, úgy élnek bennem a történet képei, mintha egy szépiás szűrön keresztül nézném az eseményeket, így ezért ezt is egyfajta melengető, őszi könyvként tartom számon.



Szerb Antal: A Pendragon legenda
Aki ismer, tudja, hogy Szerb Antal nagy kedvencem, hihetetlenül időtálló műveket írt, fantasztikus stílusban, pici humorral megfűszerezve, olyannal, ami pont nekem való. A Pendragon legenda eseményei Nagy Britanniában játszódnak, főként Wales-ben, kimondhatatlan nevű településeken. Krimi-paródia ez, de ha akarjuk, még komolyan is vehetjük. Van itt brit kastély, sárba szorult autó, rejtélykergetés, szóval őszi estékre tökéletes.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Nem igazán tudom eldönteni, hogy őszi vagy tavaszi-e ez a könyv (a saját besorolásom szerint), ugyanis egy gótikus regény, vagy bármilyen történet, amelyben kastély szerepel, nálam csakis őszi lehet, viszont az azáleák meg a főszereplő nő folyamatos parái és kétségei a tavaszt hozzák elő belőlem. Iszonyúan erős atmoszférájú könyv, teljesen hatalmába kerített annak idején, egy kicsit még most is nyomasztanak Mrs. de Winter félelmei, ennek ellenére nagyon-nagyon szerettem olvasni.

J. K. Rowling: Harry Potter és...
...kivéve a halál ereklyéi. Mert az tél. A hangulatot, ami őszivé teszi számomra a Harry Potter-sorozatot, a Roxfort adja, a kastély - hiába történik ott annyi izgalmas és életveszélyes dolog - biztonságérzetet teremt bennem, akárcsak egy pohár forró ital vagy egy kötött pulcsi zord időben. Szívesen élnék ott, de persze ki nem. Pont a Roxfort hiánya miatt nem szeretem különösebben az utolsó részt.