2012-03-29

The Hunger Games katyvasz

Mivel életem párja a Baljós árnyak bemutatásakor járt utoljára moziban (2001, azt hiszem), másfél évembe telt, hogy elcibáljam valami filmre. Végre beadta a derekát, mondta a múlt hét közepén, hogy akkor szombaton mehetünk, csak találjam ki, mire. Végignéztük a moziműsort, és komolyan nem találtam semmit, ami miatt képes lennék egy helyben ülni másfél órát vagy még többet. Aztán kiszúrtam Az éhezők viadalát, úgyhogy sprintben nekiálltam olvasni csütörtökön az első részt, hogy szombaton megkapjam a beígért mozit. 
Azt nem tudom megállapítani, hogy itthon mekkora a hiszti Az éhezők viadala körül. Persze látom a molyon, hogy olvassák sokan, de például kissé ledöbbentem, mikor kiderült, hogy a bemutató után két nappal szombaton, este hétkor félig sem telik meg a terem a győri plázamoziban. Tumblr-ön ha beírom a bűvös "book" keresőszót, a képek fele, amit feldobál, a Hunger Games-szel kapcsolatos. 
Eleinte nagyon nem tudtam elvonatkoztatni a Battle Royale-tól, hiszen nagyjából ugyanarról van szó: sok fiatalt bedobnak egy lezárt területre, hogy csinálják ki egymást. Nem arról van szó, hogy most akkor szerintem Collins ellopta az ötletet, csak lehetetlen nem észrevenni az egyezést, és jó darabig hasonlítgattam egymáshoz a két könyvet. Na, ezen már túl vagyok bőven. Az első részt elolvasva még nem éreztem, hogy rajongó lennék, aztán beültünk a filmre. Azt hiszem, mind a könyv, mind a film ereje a karakterekben rejlik. Olvasás közben sok szereplőt megszerettem, szinte kivétel nélkül mindenkit. A film által még Haymitch-et is megkedveltem, Katniss és Peeta mentorát, pedig a könyvben elég ellenszenves alak. Woody Harrelson viszont gondoskodott róla, hogy a mogorva, alkoholista pasi az egyik kedvencemmé váljon. Cinna, a stylist megint csak egy nagyon kedves szereplő, Lenny Kravitz szerintem ideális választás, bár olvasás közben folyamatosan Meleg Márkot képzeltem a helyére.:) Egyedül a Peetát alakító színésztől vert ki a hideg, nem tudok napirendre térni afelett, hogy ő kapta a szerepet, és ugyan már olvasás közben is Gale volt a befutó nálam, a film után teljesen egyértelmű volt hogy a "Team Gale"-t fogom erősíteni.

A mozizás során az a csodálatos dolog is megtörtént, hogy megnyertem a Futótüzet, vagyis a trilógia második részét. Mindent Lenny Kravitznek köszönhetek, a film előtti nyereményjáték kérdésére ő volt a helyes válasz, én meg tudtam, és gyors voltam, úgyhogy nyertem egy könyvet, és már azon is túl vagyok. Eleinte nem voltam úgy oda a Futótűzért, mint az első részért, de nagyon beindultak az események. Nem fogok spoilerezni, hátha valaki még nem olvasta Az éhezők viadalát, úgyhogy inkább csak annyit, hogy eleinte nagyon más ez, mint az első könyv, de aztán mégse. Tetszik ez a forradalmasdi, bár néha Katniss önfeláldozási hajlamai kicsit az agyamra mentek. 
Na de most kikészülök attól, hogy még nincs a kezemben a harmadik rész, meg attól is, hogy a Catching Fire-t csak 2013-ban mutatják be a mozik. Bár nyilván akkor leszek leginkább becsavarodva, ha vége lesz az egésznek, most se nagyon van kedvem mást olvasni. 
Azt hiszem, nálam erről ismerszik meg egy kedvenc könyv. 

képeskönyv



innen

innen

2012-03-21

Megidézve

– Van soulja? – kérdezi egy nő másnap délután. Kísértést érzek, hogy azt mondjam: néhanap van, néhanap nincsen. Néhány nappal ezelőtt teljesen kifogytam, de most van dögivel, több is, mint kéne, a frász tudja, mit kezdjek vele. Bárcsak kicsit egyenletesebben tudnám elosztani, megteremteni némi kiegyensúlyozottságot, de nagyon úgy fest, hogy nem megy ez nekem. Látom, hogy a nőt aligha érdekelnék a belső készletraktározási gondjaim, így csak megmutatom neki, hol tartom a soult – közvetlenül a bejáratnál, a blues mellett. 

/Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi/

képeskönyv



innen

innen


2012-03-19

Gretchen Rubin: Boldogságterv

Gretchen életében minden megvan, ami az ember lányát boldoggá teheti: sportos, odaadó férj, két kislány, szép lakás New York egyik menő környékén és álomhivatás. Egy napon ráébred arra, hogy talán nem értékeli eléggé ezt a sokmindent, sokszor ingerülten szól a családjához, nem elég energikus, és hogy túl sok a felesleges ruha a szekrényben. Elhatározza, hogy egy évet szán arra, hogy az életét még szebbé tegye, minden hónapban más-más feladatra koncentrálva. 
Januárban például elkezdi növelni az energiaszintjét több alvás és mozgás segítségével. Azután a felesleges holmikat tünteti el a lakásukból, majd a férjével és a gyerekekkel próbál türelmesebben, kedvesebben viselkedni. És így tovább. A könyv totál egyszerű, hétköznapi gyakorlatokat vonultat fel, amelyek később jó esetben szokássá válnak, és beépülnek a mindennapokba. 
Gretchen sokat filózik azon, hogy vajon önző dolog-e az, hogy most ő itt a saját boldogságára koncentrál. Szerintem egyáltalán nem, mivel nem arról van szó, hogy ő most elutazik iksz hónapra egy csendes-óceáni szigetre, vagy hogy lesétálná az El Caminót, hanem a szépen felépített életén belül akar szebb hétköznapokat. Nem arra ösztönöz, hogy hagyd el a társad, vagy hogy mondj fel a munkahelyeden, hanem hogy a meglévő kapcsolataidban törekedj a maximumra. Azt gondolom, cseppet sem önző döntés az, ha egy nő úgy határoz, hogy mostantól nem szúrja le a férjét minden kis hülyeségért, vagy az, hogy a családi fotókat szép albumokba akarja rendezni. Ez mind tényleg apróság, viszont tartalmasabbá teheti a mindennapokat, és tudatosabb viselkedésre késztet. 

Gretchen tisztában van azzal, hogy ez a boldogságterv nagyon személyre szabott, és minden egyes project egyedi, de a könyve alapján könnyű kialakítani a sajátunkat, illetve ehhez nyújt segítséget a honlapja is, ami nagyon interaktív, mindenki vezetheti magának a saját fogadalomtáblázatát, listákat írhat mindenféléről, meg úgy összességében segít nyomon követni a saját boldogságtervünket. 
Nem hiszem, hogy minden esetben képes segíteni ez a könyv az emberen, az írónő azt is elmondja, hogy tudja, hogy az ő élete mennyire mesés, de igyekszik felkészülni a rosszra, tehát úgy érzi, ha a lelkét megfelelő kondícióban tartja, akkor ha netán valami csapás érné, talán könnyebben el tudná viselni. Mondjuk azért elég fura hozzáállás ez így a happines project közepén, de ez is egy nézőpont. 
Alapvetően nem rajongok az ilyen majdénmegmondomatutit-típusú könyvekért, ezt mégis sikerült megszeretnem. Nekem nem tűnt okoskodónak vagy kioktatónak, és világmegváltani sem akar. Már attól jobb kedvem lett, hogy elolvastam, mivel nagyon inspiráló, és tényleg tele van véghez vihető ötletekkel. Nem egyszerolvasós könyv, azt hiszem, neki fogok esni újra nemsokára.

2012-03-06

Sebastian Fitzek: A terápia

A sikeres pszichiáter, Viktor, a lánya eltűnése után elvonul az Északi-tenger egy pici szigetére, hogy "kellő távolságból" viszonyulhasson a megrázó eseményhez, és feldolgozza azt, ami történt. Felesége, akit szemmel láthatólag kevésbé viselt meg a tizenkét éves Josy eltűnése, ez idő alatt New Yorkban tartózkodik üzleti úton. Viktorral pedig sorra történnek a különös dolgok, ahogy ez egy viharos szigeten lenni szokott.
Minden azzal kezdődik, hogy egy fiatal nő, Anna meglátogatja, és megkéri, hogy kezelje őt, mivel hallucinációk gyötrik. Az érdekes az egészben az, hogy az Anna elméje által kreált kislány, Charlotte története megszólalásig hasonlít Josyéra, úgyhogy Viktor kétségbeesetten próbál belekapaszkodni ebbe az esetbe, hátha ezáltal kiderül, mi történt a lányával. 
Nem jellemző, hogy hasonló jellegű könyveket olvasnék, se thrillert, se pszichothrillert, viszont - amikor még néztem filmeket - jó sokat láttam ebből a fajtából, és kissé megcsömörlöttem, azt hiszem. Az a baj, hogy ezen a téren nem túl kreatívak az írók meg a forgatókönyvírók, így túl nagy meglepetés nem ér általában. Néha persze annyira elmerülök az eseményekben, hogy nem esik le az, ami a mozi közönségének azelőtt már fél órával leesett (lásd Viharsziget), de általában felállítok magamban egy verziót, ami legnagyobb csalódásomra általában be is igazolódik. 
Most is így voltam ezzel, szinte az elejétől kezdve azért drukkoltam, hogy ne az legyen, amit elképzeltem, de ismét csalódnom kellett az írói kreativitásban. Annyi mákom azért volt, hogy néhány kisebb csavarral megspékelte még a végkimenetelt, de addigra már kicsit elment a kedvem az egésztől. 
Amúgy rekordidő alatt elolvastam, ez olyan fajta könyv. Folyamatosan pörögnek az események, nem unatkoztam egyszer sem olvasás közben, tehát ebből a szempontból nem köthetek bele a regénybe, nem is akarok, mivel tényleg végig feszültség uralja a történéseket, az ember halálra izgulja magát. Az északi-tengeri sziget, ahol épp orkán tombol meg totál ideális egy ilyen sztorihoz. 
Mindegy, azt hiszem, a könyveknek ez a kategóriája egyszerűen nem nekem való igazán, de aki szeret picit borzongani, meg élvezi az eseménydús, pörgős történeteket, annak biztos élmény lesz A terápia is.