2011-12-31


  
  utólag nem kívánok már boldog karácsonyt, csak reménykedem, hogy mindenkinek halászlében és/vagy más finomságokban gazdag volt az ünnep. meg remélem, hogy mindenki legalább olyan tökéletesen eltalált ajándékokat kapott, mint én. könyv idén csak egy volt a fa alatt, az Éhezők viadala (igen, igen, én még csak itt tartok az első résznél), na meg egy moleskine csodanaptár az én szerelmemtől, de persze az nem könyv.
szóval a hátam mögött 2011, azt mondom, szerencsére, az első néhány hónap nem volt egyszerű, de azt is átvészeltem, és a nyár meg ami azután jött, az már csodálatos, és idén ami különösen meglepő, hogy nem gyűlölöm a telet (még). ja de ez egy könyvesblog.
  idén nem voltam valami ügyes, ha a számokat nézzük. molyocska szerint 62 könyvbe kezdtem bele, viszont csak 52-t olvastam végig. nem bánom, hogy ilyen sokat félbehagytam, valószínűleg jó okom volt rá, ahogy arról is kezdek letenni, hogy számokban évről évre felülmúljam magam. hálás vitatéma ez a kényszer-dolog, mármint az, hogy miért olvasunk, és mennyire erőltetünk magunkra egy-egy olvasmányt, és itt van még az a rengeteg kihívás is, blabla. a kihívásokat mondjuk pont imádom, iszonyat sokra jelentkeztem már, remélem, hogy a nagy részét sikerül is majd teljesíteni. (magamat ismerve nem így lesz, de jó lenne meglepődni egyszer.)




de az okoskodás helyett inkább nézzük az idei év kedvenceit. (nem sorrendben, csak szeretek számozni)

1. Murakami Haruki: 1Q84 (főleg az első, de mindkettő. és amúgy ez tényleg a legelső a listán)
2. Paul Auster: Az orákulum éjszakája

3. Félix J. Palma: Az idő térképe

4. Jules Verne: Nemo kapitány

5. Stieg Larsson: A tetovált lány

6. Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

7. John Green: Alaska nyomában

8. Kurt Vonnegut: Kékszakáll

9. Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

10. J. K. Rowling: HP és a Főnix rendje

  igenigen, megszerettem a harrypottert, de a maradék két rész olvasását még húzom (azért szerencsére járok olyan oldalakon, mint pl a 9gag.com, ahol már lelőtték nekem a poént, amit mellesleg sejtettem már, de azért menjenek a jó francba.)
volt idén jó pár rettenet szar és kevésbé szar könyv is (elnézést, hogy ennyire önkényesen értékelem őket ilyen szintűre, ha valakit megsértenék vele, bocs). 

pl a tvájlájt harmadik-negyedik része szenvedés volt, pedig az első kettővel egészen sikerült megbarátkoznom magamhoz képest. aztán aNarnia krónikái első részébe belefogtam, szánalmas szerintem. azÁrtatlanság kora megint csak fájdalmasan unalmas és felesleges könyv, akárcsak a Tizenhárom okom volt. azokról nem írnék, amiket be sem fejeztem, nem lenne fair, jaj de az Úrilányok Erdélybent muszáj megemlítenem, mert annyira borzalmas hülye picsa stílusban íródott, hogy hányingerem lett tőle az első oldalon, egy darabig küzdöttem, majd feladtam.
és az év utolsó napjain sikerült legyűrnöm az Anna Kareninát. nem véletlenül használtam a legyűrni szót, most itt nem vágnék bele mélyebb értékelésbe, majd vagy írok róla posztot, vagy nem. mindenesetre ezt az örök klasszikust is ide az utóbbi csoportba sorolnám, ami számomra egy óriási csalódás. de tényleg.


a jövőről idén nem szeretnék írni, semmi fogadalom, arra ott a várólistacsökkentő meg a többi százmillió kihívás, elég ha én magam nyomon tudom követni, hogy mivan.
mindenkinek kívánok egy csodálatos 2012-t, remélem megússza a világ, és 12 hónap múlva is írhatunk még év végi összefoglaló posztokat :)

2011-12-28

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér



                                                                             az olaszokkal hadilábon állok, néha totál bejön, amit írnak, néha meg egyáltalán nem tudok vele mit kezdeni. fura nép amúgy is, és tudom, hogy nem szabad általánosítani, de Leo, a történet főhőse megtestesíti azt az olasz fiatalt, akit én megismertem a kint töltött félév során, mindenki, akivel találkoztam, rendelkezik egy olyan habitussal, mint Leo is. ugyanaz a szenvedélyes hirtelen lelkesedés, a lelkesedés tárgyának rendkívül komolyan vétele, majd egyik pillanatról a másikra átmenni totál óvodásba. nekem ilyenek az olaszok.
  Leo középiskolás, nagyon nem találja önmagát. a helyettesítő filozófiatanár, az Álmodozó ülteti el benne a gondolatot, hogy találja meg az álmát, és a fiú rájön, hogy az nem más, mint Beatrice, a gyönyörű vörös hajú csoda az iskolából. Leo legalább annyira odavan a vörös színű tincseiért, mint amennyire retteg a fehérségtől, ez a szín testesít meg mindent, ami a félelem. ezt én is ismerem, nem jó, mikor eljön a fehérség, pillanatok alatt beszippantja az embert, és rohadt nehéz kikecmeregni belőle. 

  Leo lelkiállapota folyamatosan attól függ, hogy mennyire kerül közel az álma eléréséhez, azaz Beatricéhez, és amikor megtudja, hogy Beatrice leukémiás, teljesen kikészül és semmi nem érdekli, felborít mindent maga körül. legjobb barát(nő)jét, Silviát, aki mindig mellette áll sikerül eltaszítania magától, és az iskolából is majdnem kicsapatja magát. nagy nehezen megtalálja az utat Beatricéhez, azonban talán fel sem fogja, hogy a lány haldoklik, és hogy lehet, hogy nincs közös jövőjük.



  Leóban több ponton is magamra ismertem, és nem volt nagy öröm visszagondolni arra az időre, amikor én is annyira rettegtem a fehérségtől. persze ez nem a könyv hibája, sőt, ezáltal lett annyira valóságos a történet a szereplőkkel együtt. arra gondoltam, hogy nem lett volna rossz, ha én is már ennyi idősen átesek ezeken az érzelmi kavargásokon, ha elkezdtem volna keresni önmagam már akkor. 
nagyon inspiráló regény, levisz a legmélyebb bugyrokba, hogy aztán megmutathassa, hogy onnan újra fel lehet jönni levegőért, és fenn is lehet maradni.

"Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak."



2011-12-20

2012-es tizenkettes



  idén nem sikerült, elég hülyén válogattam mondjuk össze a könyveket. túl sok volt a monumentális regény, rengeteg oldallal, ezeknek féltem nekiállni. meg volt olyan is, amihez egyáltalán nem volt kedvem, vagy amibe belekezdtem, de azt mondtam, hogy ezt most inkább nem, sőt olyan is, amire azt mondtam, hogy nem, ezt SOHA. úgyhogy nem sikerült, de megmondom őszintén, különösebben nem zavar a dolog, ahogy már szerintem néhányszor kifejtettem, hangulat alapján olvasok, és egy ilyen lista nem pont ezt a típusú olvasót segíti. 

  Lobo újfent meghirdette az Eseményt, úgyhogy azért megint összeállítottam egy listát, mert hátha... annyi könnyítést megengedtem magamnak, hogy mivel a molyon összevissza nyomkodok mindenféle kihívásra (szerintem 60-70-re biztos feljelentkeztem már), próbáltam összehangolni ezekkel. ez csak nem csalás, hm? mindegy, ha az is, én így nyomom idén, vagyis jövőre a várólista-csökkentést!




1. Suzanne Collins: Az éhezők viadala

2. Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

3. Jack Kerouac: Úton

4. Joyce Carol Oates: Bellefleur avagy a családi átok

5. Ken Follett: A katedrális

6. Elizabeth Gilbert: Hűség

7. Stefan Zweig: Marie Antoinette

8. Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

9. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1/5)

10. Joanne Harris: Csokoládécipő

11. Frei Tamás: A megmentő

12. Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen


ha meg őket nagyon nem akarnám, még mindig ott az alternatív lista. 

remélem az új évre megjön az olvasási hangulatom, mert pillanatnyilag nem annyira érzem át a dolgot... 
hajrá mindenkinek!

2011-12-08

Murakami Haruki: 1Q84 I.

A nagyon szeretett könyvekről mindig nehezen írok, úgyhogy komoly gondban vagyok most ezzel is, főleg, hogy így a történet egyharmadánál tartva nem igazán tudom, lehet-e vagy érdemes-e eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. 

Az 1Q84-et az első pillanattól kezdve imádtam, és ilyenkor jön az a parám, hogy na majd a közepétől meg biztos unni fogom, és csalódnom kell, satöbbi. Utálom az olyat, pedig gyakran megtörténik. 

Hát most nem. 

Igaz, hogy Murakami talán a kedvenc íróm, és ezért biztosan elfogult vagyok, amikor őt olvasom, de mit csináljak, ha számomra annyira tökéletes, amit ki tud hozni néhány száz fehér papírból? 
A suliban egy csaj azt kérdezte, miről szól. Elkezdtem neki magyarázni, hogy "háát... két szálon futnak az események, van egy nő, meg egy pasi, és a nő néha legyilkol férfiakat... na mindegy, itt nem az a lényeg." A fő cselekményszálak mellett annyi adalék van, olyan sok témát érint az író, és mégsem érzem túl soknak. nem tudom, ezt is hogyan csinálja ez a Murakami, de például soha nem gondoltam volna, hogy élvezettel fogok olvasni a giljakokról, egy távol-keleti népcsoportról, és lám, mégis. (sőt még fel is vettem a várólistámra Csehov könyvét, amelyben a Szahalin szigeten töltött "tanulmányi kirándulásáról" számol be).
Na de akkor vissza a sztorihoz, mert ne higgye senki, hogy az nincs. 
A nő, Aomame (magyarul zöldbab) önként választott magányos életét időnként futó kalandokkal igyekszik feldobni, amelyeket legszívesebben középkorú, kissé kopaszodó férfiakkal bonyolít le. A férfi, Tengo pedig matematikatanár és író, legújabb feladata, hogy egy fiatal lány, bizonyos Fukaeri történetét dolgozza át kicsit, hogy fogyasztható legyen a nagyközönség számára. Aomame egy nap rájön, hogy a világ, amelyben él, nem a valódi 1984, mivel egyre különösebb dolgokra lesz figyelmes a környezetével és önmagával kapcsolatban is. 
Ebben az első részben (ugye összesen három van, kettő jelent meg eddig magyarul) van már néhány utalás a két szereplő és a két világ közötti kapcsolatra, de egyelőre nem valami egyértelmű, sok kérdés felmerül az emberben. az utolsó oldalak elolvasása után pedig aztán végképp borul minden. borzongató egy sztori, közben teljesen hétköznapi elemekkel, ezért is szeretem annyira az írót.

Nem tudom, hogy a továbbiakban érdemes-e folytatnom Murakami dicsőítését. 

Azt mondják, bizonyos macskakaját úgy alkotnak meg, hogy a cica annyira megszeresse, hogy függővé váljon, és utána mást már ne is szeressen. Szerintem valahogy így lehetek én ezzel az emberrel, (meg még néhány nagy kedvenccel - nem sok ilyen van), úgy érzem, hogy minden mondata a helyén van, semmi sem felesleges, és azt érzem folyton, hogy még, még akarom olvasni; biztatom a pasimat, hogy nyugodtan játsszon még fél órát a Skyrimmel (rpg), én elleszek; szóval nehéz tőle szabadulni.

Szerencsére egy darabig még nem kell, mert ott figyel a polcon a fehér kötet is, aztán majd várhatok a harmadikra, mint régen a Lost következő évadjára.

(És akkor EZ után vegyem kezembe a már megkezdett Anna Kareninát??? Annyira silánynak tűnik, sajnálom.)
A műben említett Janacek-féle Sinfonietta pedig itt hallgatható meg, szerintem csodálatos.

2011-11-18

Kathryn Stockett: A segítség




   emlékszem, hogy régebben nem nagyon olvastam amerikai könyveket, úgy értem, hogy olyanokat, amelyeknek lényeges eleme, hogy az USÁban játszódik, valahogy taszított az a környezet, egyáltalán nem éreztem magam otthon benne. de nálam minden időszakos, eljött az a periódus, amikor már kifejezetten csalogatóak számomra az amerikai történetek. A segítség meg ugye Dél, ami eddig, azt hiszem, totál ismeretlen volt számomra, már ami a könyveket illeti. Amadea déli polcát tudom ajánlani azoknak, akit a téma érdekel, nagyon jó kis selection-nek tűnik.:)

   a mississippi-beli lány, Skeeter minden vágya, hogy író legyen, a fiúk nem különösebben érdeklik, miközben barátnői nagy része már férjezett asszony, gyerekkel és persze fekete cseléddel. a hatvanas években megdöbbentő szegregációs törvények uralkodtak az államban, minderről nem tudtam túl sokat, és hihetetlen, hogy mennyire közeli események ezek... Skeeter az egyik barátnője, Elizabeth cselédje, Aibileen segítségével ír háztartás-vezetési tanácsokat egy helyi újságba, és többek között ez a nő inspirálja arra, hogy arról írjon könyvet, hogy a feketék milyen érzéssel dolgoznak a fehéreknél, és hogy a munkaadóik hogyan viszonyulnak hozzájuk. Skeeter természetesen fehér, viszont neki is volt egy dadája, Constantine, aki anyja helyett anyja volt, viszont pár éve váratlanul eltűnt, és Skeeter azóta is borzasztóan hiányolja. a lány Aibileen segítségével nagy nehezen rávesz még egy tucat bejárónőt arra, hogy meséljenek a munkájukról, azonban rettentő óvatosnak kell lenniük, mivel a városban elég sok feketét bántalmaznak, és ha netán kiderülne, hogy kik voltak azok, akik segédkeztek a könyv megírásában, és hogy ki írta meg egyáltalán, valószínűleg ők sem úsznák meg.

  a téma komolysága ellenére ez egy kedves, vidám könyv, legalább is én így fogtam fel, bár a feszültség végig ott rejtőzködik a sorok között, szóval sokat aggódtam én is, hogy nehogy történjen valami rossz ezekkel a nőkkel. a karakterek általában nagyon szerethetőek, kivéve persze Miss Hilly-t, Skeeter egyik "barátnőjét", aki nagy erőkkel harcol a szegregációs törvények mellett és azok kiszélesítéséért.


  azt hiszem, ez az a fajta szórakoztató irodalom, amit én is képes vagyok befogadni, és mindig őszintén örülök, ha találok egy-egy ilyen könyvet. és még a borító is milyen szép!:)
a film meg most megy a mozikban, nem tudom, mit lehet belőle kihozni, azért kíváncsi lennék arra is. 


2011-11-08

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

  majdnem egy nap kellett, hogy összeszedjem magam a Kevin után. ez a könyv annyira súlyos, hogy teljesen rátelepedett a gondolataimra, és nagyon nehéz bármi épkézláb mondatot összehozni így hirtelen.
  vannak történetek, amelyek újra és újra elkezdenek kísérteni engem, a Beszélnünk kell Kevinről is pont ilyen lesz, úgy érzem. ez az a fajta könyv, amit sosem felejtesz el.

Eva, az anya szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. vagyis azt hisszük csak, hogy megismerjük, mert a végén egy olyan pofont ad nekünk, hogy a fal adja a másikat. (aztán lehet, hogy csak én vagyok olyan kis naiv, hogy nem jöttem rá...) a nő Kevin apjának, Franklinnek címzett levelekben írja le a gyerekük megszületése előtti időszakot, majd a terhességet, végül pedig szépen az életüket Kevinnel.

Eva egy világjáró, független, erős nő, aki sokat gondolkozik a gyerekvállaláson, még listája is van az ellenérvekről, de aztán mégis belevágnak a férjével. Evának kicsit idegen ez az új szerep, próbál megbarátkozni vele, de nem kimondottan anyatípus. a fia születésekor sem azt éli át, amit úgymond kéne, és úgy tűnik, Kevin is jobban érdeklődik az apja iránt, az anyját inkább felbosszantani szereti, ha a szeretni szót egyáltalán lehet egy mondatban használni Kevinnel. icipici csecsemő korától kezdve hajlamos az agresszióra illetve már akkor kiderül, hogy rendkívül értelmes gyerek, csak ezt pont rossz dolgokra használja fel.

  a leveleket Eva már azután a csütörtök után írja, amikor Kevin több iskolatársát megölte, és most egy büntetés-végrehajtási intézményben tölti a napjait. sokszor felmerült bennem a kérdés olvasás közben, hogy vajon Eva el is küldi-e Franklinnek ezeket a leveleket, vagy csak a saját "szórakoztatására" írja őket. hát a végén az is kiderül majd.

  nem tudom, ki hogy áll Evához, aki már olvasta a könyvet. szerintem ilyen erős nő a világon nem létezik, aki ennyi mindent kibír, elviseli, hogy a gyereke gyűlöli, és ráadásul még a szeretett férjétől valamint a régi életétől is elválasztja.

  a gyerekvállalással kapcsolatos averziói túlságosan is ismerősek voltak, (miután befejeztem a könyvet, kijelentettem, hogy na most aztán márvégképp nem lesz gyerekem...) úgyhogy nem éreztem semmi megvetést iránta azért, mert nem sikerült átélnie azt az anyai örömöt, amit minden szülő olyan lelkesen emleget. inkább együtt éreztem vele, hiszen túl sok a közös bennünk, leszámítva azt, hogy Eva tényleg mindent kibírt, amit csak lehet. én szerettem benne azt a nagyvilági amerika-ellenes nőt, amit Kevin annyiszor felhánytorgatott neki, és teljes szívemből utáltam ezt az ördögfajzatot. akkor is így éreznék, ha nem nyírt volna ki annyi embert, mert Evát totálisan tönkretette.


  kíváncsi vagyok a filmre is, csak nem tudom, képes lennék-e még egyszer átélni ezeket az eseményeket (főleg vizuálisan). nem pont egy Tilda Swintont képzeltem Evának, de a trailer alapján ígéretesnek tűnik a fim is.

a könyvet kiadja a GABO kiadó

2011-09-22

Elizabeth Kostova: A történész


  Nem haladok túl jól azzal a 12-es várólista-csökkentéssel, de legalább ezt a végtelenül hosszú könyvet kivégeztem. Vegyes érzelmekkel csuktam be a végén, mert hát ugye azt mondják, hogy minden jó, ha a vége jó; sajna ez most pont fordítva történt.

  Vámpír témában nem vagyok otthon túlságosan, de a lényeg, hogy A történész nem a tvájlájt, cseppet sem. A vámpírság a maga klasszikus valójában jelenik meg a könyvben, egy nagy adag tudományos adalékkal megspékelve. Eleinte ez a nagy adag nem zavart, én is majdnem történész akartam lenni hirtelen. De rájöttem, hogy nekem ez túl sok, túl sok töri meg adat meg név meg évszám. A sztori több egymásba épülő, időben eltérő szálon fut, egy tizenhat éves lány mesél el mindent, de előkerülnek az apja levelei, amelyben leírja az ő saját kutatását, azon belül pedig az apa professzorának kutatásait... szóval néha picit belebonyolódik már az ember a sok levélbe (ennyit nem is lehet írni...), de alapvetően azért követhető. 
  A könyv tele van utazással, ezzel engem könnyű volt megnyerni. Utaznak Törökországba, Romániába, Magyarországra (ez a rész különösen érdekes, magyar szemmel olvasni egy külföldi szemén keresztül láttatott városról), Bulgáriába... jókat esznek, meg persze keresik Drakulát, aki elvileg el van temetve valahol, de senki se tudja, hogy hol, mert még az is lehet, hogy meg se halt! 
  Szóval a történet érdekes, izgalmas, imádtam az utazásokat, olyan lelkesedéssel olvastam, ahogy én ritkán szoktam. Aztán megtelt az agyam a sok infóval, és a végére már nagyjából egyáltalán nem érdekelt, hogy hol a Drakula, lesz-e nagy egymásratalálás ésatöbbi. Sajnálatos dolog ez nekem, mert azt hittem, hogy ez az a fajta könyv lesz, amire úgy fogok visszaemlékezni, hogy hű de jó volt olvasni, de ez kb csak az első 300 oldalra igaz. Kostova nagyon eltörténészkedte ezt szerintem.


2011-08-29

John Green: Alaska nyomában


  több mint egy hónapja olvastam ezt a könyvet, csak valahogy nyaranta - még akkor is, ha ilyenkor sokkal több időm van - valahogy spontán blogszünet lép életbe, de legalábbis eléggé le tud csökkenni a bejegyzések száma.

viszont olyan nincs, hogy erről az élményről ne írjak, mert 2011-ben talán eddig ő áll az első helyen, és szeretném népszerűsíteni!

  a középiskolás Miles, aki imádja az életrajzokat meg a híres emberek utolsó mondatait, nagyon unja floridai életét, ezért szüleit ráveszi, hogy irassák be egy alabamai bentlakásos iskolába. ott a szobatársa lesz Chip Martinnak, azaz az Ezredesnek, aki mellett nem nagyon lehet unatkozni, ő viszi bele Miles-t a "jóba", értem ezalatt az ivást, cigizést, meg minden olyasmit, ami egy bentlakásos iskolában zajlik általában. az Ezredes baráti körébe tartozik Alaska is, aki állítólag egy eszméletlenül vonzó lány, kicsit önpusztító, szélsőséges hangulatai hirtelen váltakoznak, szóval nem egyszerű eset, na. Miles-szal nagyon közel kerülnek egymáshoz, elvileg csak barátilag, de ki tudja persze, valószínűleg ennél sokkal többről van szó. 



  a regény két része, az Azelőtt és az Azután teljesen más, érthető okokból, amit persze nem szándékozom elárulni, bár szerintem nem túl nehéz kikövetkeztetni, főleg a kissé spoileres fülszöveg elolvasása után. az Azelőtt szinte felhőtlen, a baráti kapcsolatokról, csínytevésekről, iskolai eseményekről szól, az Azután pedig annak a bizonyos napnak a feldolgozásáról, ami hosszú hónapokig is eltart. 
  tetszett, hogy nem hülyegyerekekről szól a regény. persze, a rombolás az megy végig, de ezek a fiatalok jól tanuló, értelmes emberek, akiket egytől egyig lehet szeretni. ahhoz képest, hogy a könyv témája azért elég komor, egyáltalán nem lehangoló, engem kimondottan feltöltött, nagy-nagy lelkesedéssel olvastam végig. 
  és azóta én is életrajzokat akarok olvasni:)


2011-06-26

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya


  kezdeném rögtön azzal, - hátha valakit még megmentek - hogy a fülszöveget sikerült jó spoileresre megírni. nem tudom, miért érezte úgy az a valaki, hogy le kell lőni a fele "poént", szóval aki még nem olvasta el a könyv hátulját, és szeretne kicsit meglepődni, az ezután se tegye.
  mindig sokkal nehezebben írok azokról a könyvekről, amelyek igazán tetszettek, (az Utas és holdvilágról - életem könyve - azóta sem született poszt, és szerintem soha nem is fog), és az is jó sokáig tartott, míg ennek a bejegyzésnek nekiálltam.
  a fiatal és rendkívül naiv lány Monte Carlóban megismerkedik a nemrég megözvegyült Maxim de Winterrel, és hamarosan Mrs. de Winter válik belőle. névtelen főhősnőnk izgatottan várja, hogy nászútjuk után végre beköltözhessen a Manderley-házba, azonban csalódnia kell: úgy érzi, Maxim volt feleségének, Rebeccának a szelleme még most is kísért a házban, na persze nem szó szerint. mindenki őt emlegeti, és a lány ezért úgy érzi, folyton hozzá hasonlítják, és meg van róla győződve, hogy nyomába sem ér az elbűvölő Rebeccának. leginkább a házvezetőnő, Mrs. Danvers mutatja ki ellenszenvét a ház új úrnője iránt, mivel ő valósággal rajongott Rebeccáért, és gyűlöli az új feleséget, amiért az megpróbálja betölteni az elhunyt nő szerepét. Rebecca mindenhol ott van, levélpapíron, verseskötetben, a virágokban, a tengerparti kisházban, még a szobákat is az ő ízlése szerint rendezték be. az új Mrs. de Winter pedig roppant érzékeny idegzetű, és nagyon nehezen viseli ezt a helyzetet. férjével alig kommunikálnak, képtelen arra, hogy megossza vele a félelmeit.
  kevés könyvet olvastam, aminek ilyen intenzív hangulata van. a hangulat ebben az esetben nem feltétlenül pozitív szó, csak annyira durván átjön a feszültség, ami a történet szereplői között lebeg, hogy néha már én is féltem az ijesztő Mrs. Danverstől. mellesleg szörnyen idegesítő, hogy mennyire nem képes egymással beszélni Mrs és Mr. de Winter, a problémák jelentős része ebből fakad. csak a könyv első fejezete miatt voltam valamivel nyugodtabb, de egyébként teljesen a történet hatása alá kerültem, és nem is annyira az események tehetnek erről, hanem inkább a barátságtalan növények, házvezetőnők, rokonok, folyosók hatására rándult össze a gyomrom időnként. 

  nem csodálkozom azon, hogy pont Hitchcock készített filmet a könyvből, teljesen az a kategória. amúgy van némi Jane Eyre-utóérzés, de biztos csak a nagy ház meg a volt feleség árnya miatt. 

2011-05-29

Jókai Mór: Az arany ember


"Mit lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt."
  gimiben úgy voltam a kötelezőkkel, hogy egyrészt akkor még nem szerettem olvasni, másrészt meg amit egyáltalán elkezdtem, azoknak többnyire az egyharmadáig jutottam jó esetben, alig volt néhány könyv, amit befejeztem. talán a drámák tartoznak ebbe a kategóriába (persze, mert azok rövidebbek) meg a Candide meg az Édes Anna (azok is rövidek). egy Jókainak esélye sem volt. 

aztán így néhány évvel később megjött a kedvem hozzá. persze annak idején már átbeszéltük az egészet irodalomórán, úgyhogy tudtam, miről szól meg még azt is, hogy a vége mi lesz. (ez utóbbit itt azért nem fogom megosztani, nem kell aggódni).

  az események valamikor az 1820-as évek táján kezdődnek, és körülbelül 8 éven át zajlanak (leszámítva az utolsó részt, ami szerintem totál felesleges).
  Timár Mihály a főhős, aki egy szerencsés véletlen során hatalmas mennyiségű kincsre tesz szert egy török úr "jóvoltából", aki egy közös hajóutuk során meghal, és a lánya, Timéa ezáltal árván marad. ez a lány egy komáromi családhoz kerül, akik Timár ismerősei, ott azonban kihasználják a lány naivitását, és folyamatosan hülyét csinálnak belőle. később fordul a kocka, Timéa lesz a ház úrnője azáltal, hogy a családfő meghal, és Timár megveszi az árverésre bocsátott házat, Timéa pedig hálából hozzámegy feleségül. a lány viszont hideg, mint a jég, Mihály pedig egy másik nő mellett találja meg a szerelmet, a Senki szigetén, ami egy a társadalomtól teljesen elzárt terület az Al-Dunán. Timár félévente ingázik két lakhelye és nője között, miközben folyamatosan vívódik, marcangolja magát, képtelen ráhangolódni a boldogságra.

  ennyi a történet nagyon nagy vonalakban, emellett sok más szereplő, szélsőséges karakter, sorsszerű véletlenek, szóval minden, ami egy romantikus (mármint stílus, nem műfaj...) regényhez kell. 

 Mihállyal nem tudtam mit kezdeni, fogalmam sem volt, mit gondoljak róla. az író mintha nagyon sajnáltatná velünk, egy mártírnak állította be a főhőst, én viszont az olyen embereket sosem szerettem, akik látványosan szenvednek meg szidalmazzák magukat állandóan, úgyhogy Timárt sem kedveltem különösebben. nem hatott meg sem a lelkiismeret-furdalása, sem az a rengeteg önmarcangolás, amit a regény során véghezvisz. igazából ő volt az egyetlen olyan karakter, akinek a jelleme nem szélsőséges, a többiek mind jók vagy rosszak, de azt nagyon. 
  egyébként a könyv nagyon pörgős, eseménydús, fordulatos, szerintem élmény olvasni, kicsit a nyelvezettel volt problémám, én már nehezen szokom meg az ilyet, túl mai csaj vagyok azt hiszem. de azért mikor kukoricát pattogtatnak a Senki szigetén... na, az nagyon vicces!


2011-05-25

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták


  úgy tűnik nekem, hogy mintha kiskoromban már egyszer lett volna a kezemben ez a könyv. nem esküszöm meg rá, hogy végigolvastam, de egy-két dolog bevillant. például a kutya meg a teknős neve, meg mikor Theodore mindig azt mondja, hogy "khm". na ezek halványan derengtek, vagy inkább úgy jöttek elő, mint mikor az embernek de ja vu-je van.
  az események Korfun zajlanak, leszámítva a rövid epizódot az elején, mikor a Durrell-család elhatározza, hogy a ködös Angliából a napsütötte szigetre költözik. ez a család áll a nagyon laza Durrell mamából, meg a négy gyerekéből. Larry (Lawrence Durrell...) kultúrsznob író kultúrsznob barátokkal, Leslie vadászatmániás fegyverbolond, Gerry, történetünk írója, tíz év körüli állatbuzi, de tényleg minden állatot imád, és ezeket előszeretettel viszi haza felnevelni, nem sejtve, hogy ezzel a család néhány tagját erősen felbosszantja. és Margo. (ő a negyedik gyerek, csak gondoltam a Family Guy után szabadon csupán ennyit közlök róla). és akkor Korfu szigetén ott van még Spiro, a család újdonsült barátja és mentora, aki minden szó végére odabiggyeszti a klasszikus "sz" hangot; a már említett Theodore, akivel Gerry hamar megtalálja a közös hangot, mivel mindketten meg vannak veszve mindenért ami él és mozog, megismerjük Gerry különböző tanárait, és még sok más helyi erőt.

  velem az a baj, hogy nem szeretem a leírásokat. persze azért ez nem egy Tüskevár (nem lehúzni szeretném azt sem, csak hát Fekete Istvánnal rendesen megszenvedtem általános negyedik táján). ez a könyv megszeretteti velünk az állatokat a póktól kezdve a gekkón át a szarkákig (a lepkéktől változatlanul betegesen irtózom), de komolyan, Durrell ugyanakkora lelkesedéssel ír a kutyáiról, mint egy százlábúról, viszont néha picit elragadtatja magát a leírások során, vagyis nekem ez egy hangyányit erőltetett, de nyilván van, aki megtalálja ebben is a gyönyörűséget. 

  én ezt a gyönyörűséget a karakterekben találtam meg. néha hangosan felröhögtem Durrell mama és a fontoskodó Larry párbeszédein, mikor épp arról vitatkoznak, hogy az aktuális állat maradjon-e a házban, vagy hogy Larry irodalmár barátainak látogatása kedvéért érdemes-e nagyobb villába költözni. annyira megszerettem ezt a családot meg a barátaikat meg a kutyáikat meg szarkáikat meg mindenféle állatkáikat, hogy a végén egy kis szívfájdalommal csuktam be a könyvet, hogy meg kell válnom tőlük. 
  bár ha jól tudom, ennek a korfus témának van azért még két folytatása, előbb-utóbb sorra fognak kerülni azok is.


2011-05-16

Jodi Picoult: Házirend


  ahogy meglátom ezt a borítót, az jut eszembe, mikor a pasim ránézett, hangosan felolvasta az "amerika legnépszerűbb írónője" feliratot, majd felkiáltott, hogy "dehát hiszen ez egy kisfiú!"

nyilván nem gondolta komolyan, de szakadtunk rajta jópár percig. mindenesetre azt nem igazán értem, hogy miért egy 12 éves gyereket raktak a borítóra. 

  nekem eddig az Asperger-szindróma csak a vicces oldaláról volt ismerős, már ha létezik ilyen egyáltalán (a könyv szerint nem nagyon). nem tudom, nézi-e valaki a The Big Bang Theory-t, ami négy kocka csávót felvonultató sorozat, és közülük az egyik, Sheldon, na ő aspergeres, még a wikipedia szerint is. persze mivel ez egy sitcom, ezért az ember halálra röhögi magát ezen a karakteren, de gondoltam akkor illene olvasni reálisabb dolgokról is, úgyhogy azonnal lecsaptam a Házirendre, mikor megtudtam, miről/kiről szól. 


  adott egy anyuka, aki a két fiát egyedül neveli. az egyik 15 éves, és "csak" az a hóbortja, hogy idegen házakba tör be néhanapján, hogy eltöltsön ott egy kis időt, a másik, Jacob pedig 18 és Asperger-szindrómás, ami az autizmus egyik típusa. mellesleg a fiú fő érdeklődési területe a kriminalisztika, időnként megjelenik egy-egy bűnténynél, hogy "segítse" a tétlen nyomozók munkáját. a betegség tüneteinek részletezésével nem fáradnék, ha nem gond, arra ott a könyv. a lényeg, hogy Jacobot a rendőrség egy fiatal lány ismerősének meggyilkolásával gyanúsítja, ami kellően felforgatja a család felforgathatatlan életét. az anya ügyvédet fogad, aki nem igazán van képben, de azért nagyon tettre kész.

  a könyv első fele tök érdekes volt, pörögtek a lapok, aztán kezdtem ideges lenni. nem kell, hogy több száz elolvasott krimi legyen a hátunk mögött ahhoz, hogy viszonylag hamar rájöjjünk arra, hogy mi is a helyzet valójában, legalábbis nagyjából. innentől kezdve viszont kiakasztó, erőltetett a történet, mert az írónő olyan szinten nyújtja el az eseményeket, hogy legszívesebben odavágtam volna valamihez a könyvet. irreális a helyzet, mert ilyen kommunikációhiány nem lehet emberek között, még akkor sem, ha a gyerek aspergeres, és pont ebből a kommunikációhiányból adódik az, hogy ilyen hosszúra nyúlik a történet. de nem szeretnék jobban belemenni, mert az már spoiler lenne, lényeg, hogy nagyon pozitívan, várakozással tele álltam neki a könyvnek, és rohadtul felidegesített végül. 

  ahhoz nem igazán tudok hozzászólni, hogy Picoult-nak mennyire sikerült hiteles képet festenie a betegségről, mert nem értek hozzá. néhol picit ellentmondásosnak tűnt a fiú viselkedése, valamint a Jacob szemszögéből megírt fejezetek is picit sántítanak nekem.

én maradok Sheldonnál, asszem.

2011-05-14

Rory Clements: Mártír


  ez egy londoni történet, 1587-ből. nem a szokásos királynős-udvarhölgyes-intrikás, hanem inkább egy krimi a valódi Londonból. középpontjában John Shakespeare áll, aki Walsingham miniszter "mindenese". a könyv legelején két megoldatlan ügy áll előtte: találja meg Lady Arabella Howard kegyetlen gyilkosát, emellett védje meg Sir Francis Drake-et, más néven a "tengeri sárkányt", mivel úgy hírlik, hogy merénylet készül ellene. 

  ez az alap, amihez jön a többi mellékszál, mert abból aztán van bőven. például, két kurva, akik hatalmas mennyiségű kincset találnak. egy nő, akinek kicserélték a gyerekét egy szörnyszülöttre, és ezért Topcliffe-hez, Shakespeare legnagyobb ellenségéhez fordul segítségért. a többit nem lőném le, lényeg, hogy azért egy picit soknak találtam a szereplők számát, nem értettem, hogyan fog ez összeállni a végére, de csak összeállt, mindennek volt értelme. és akkor az egész történetet Erzsébet korába képzeljük bele, amikor komoly vallási üldözés folyik a pápisták ellen, úgyhogy azok bujkálnak, az üldözőik meg szépen megkeresik és megkínozzák őket. gyomorforgató epizódokból nem szenved hiányt a regény, az biztos. 

  elég negatív képet fest erről az időszakról, a szereplők mintha mind valami ösztönlények lennének, könnyű kiábrándulni az emberekből a könyvet olvasva.

amit kicsit nehezen dolgoztam fel, az a stílus. elég körülményes, picit erőltetettnek éreztem, ami számomra nem túl könnyen befogadható. jobb volt tehát, ha egyhuzamban olvastam el minél több fejezetet, mert akkor egy idő után megszoktam az író nyelvezetét, és már nem zavart.
  nekem alapvetően tetszett, és azt gondolom, hogy ha valakit vonz a középkor, szeret róla olvasni, akkor élvezni fogja, mert a krimis vonal mellett a korabeli mindennapi életet is bemutatja teljes valójában.


a könyvet kiadja az Agave kiadó.


2011-04-20

Neil Gaiman: Csillagpor


  általában igyekszem nem elkövetni azt a hibát, hogy előbb nézem meg egy könyv filmadaptációját, mint hogy magát a könyvet elolvassam, de ebben az esetben ez így alakult, a filmet körülbelül négy éve láttam, akkor meg még nem is voltam akkora moly, meg szerintem nagyon Neil Gaiman létezéséről sem tudtam akkoriban.
időnként, nagyon ritkán előfordul, hogy sokkal többet hoznak ki egy filmből, mint ahogy a könyv alapján várnánk, (ebbe a kategóriába sorolnám pl. a Hideghegyet is) a Csillagpor is ilyen szerintem, alaposan felturbózták a történetet.

  amikor a könyvet a kezembe vettem, meglepődtem, hogy mennyire rövid. hogy fog ebbe ennyi esemény beleférni?? végül is belefért, de maradt bennem hiányérzet.

 Tristran Thorn egy Falva nevű kis falu lakója, aki beleszeret a helység legkapósabb lányába, Victoriába. a lány egy meggondolatlan pillanatában azt ígéri a fiúnak, hogy amennyiben elhozza neki az épp lepottyant hullócsillagot, bármit megtesz neki. így Tristran a csillag keresésére indul, átlépve ezzel a Falvát körülvevő falat, és egy teljesen más világba csöppen. errefelé teljesen más minden, már a hullócsillag fura, de van még boszorkány, egymást gyilkolászó, trónra törő királyfik, felhőkön ücsörgés. 

a furcsa nekem tényleg csak az volt, hogy picit összecsapottnak tűnt az egész. nyilván az is a gond, hogy a filmhez hasonlítom, ami egy nagy kerek egész, vicces karakterekkel, itt meg olyan felületesen érintettük az eseményeket, néha-néha elidőzve egy-egy részleten, viszont annyiféle szál van ebben a sztoriban, hogy ezt szinte varázslat 210 oldalon megírni. persze lehet, hogy pont a varázslat volt a cél:)

  ami még fontos lehet, hogy a Csillagpor egyáltalán nem gyerekkönyv. felnőtteknek írt mese, időnként picit erotikus tartalommal. persze nyilván nem az a lényeg, csak gondoltam szólok, mielőtt bárki elkezdené felolvasni a néhány éves kisgyerekének. 


  ha még valaki nem látta a filmet, akkora Csillagpor biztosan egy elég élvezetes olvasmány, kedves szereplőkkel, varázslatos világgal. mindenesetre miután elolvastátok a könyvet, szerintem nézzétek meg a belőle készült filmet is, Robert de Niro hatalmasat alakít!



a könyvet kiadja az Agave Kiadó.

2011-04-02

Elizabeth Gilbert: Eat, pray, love




  "Számunkra, akik azt hisszük, hogy a világ kizárólag azért forog, mert a tetején van egy fogantyú, amit mi személyesen forgatunk, az elengedés rémisztő vállalkozásnak tűnik. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha csak egy pillanatra is elengedjük ezt a fogantyút, akkor… nos, akkor vége lenne a világnak. De próbáld meg elengedni, Süti – szól az üzenet. Ülj csendesen egy darabig, és szabj határt a folyamatos részvételednek. Figyeld, mi történik. A madarak nem fognak röptükben szörnyet halni, a fák nem fognak elkorhadni és elpusztulni, a folyók vize nem válik vörössé a vértől. Az élet megy tovább."



  sokáig távol tartottam magam ettől a könyvtől, mivel arra gondoltam, hogy a címben szereplő "pray" szócska miatt úgysem nyerheti el a tetszésemet igazán, mondjuk ebben volt is valami - valóban a középső fejezet kötött le legkevésbé, na de erről majd később. az olasz és az indonéz rész viszont kárpótolt engem ezért.
  az önéletrajzi ihletésű regény egy harminc körüli nő útkeresését meséli el, az után, hogy elhagyta a férjét, majd a következő kapcsolata is hamar zátonyra futott. Elizabeth úgy dönt, hogy ki kell szakadnia jelenlegi környezetéből (New York), és elhatározza, hogy a következő egy évben elutazik Olaszországba, Indiába és Balira. 

  Rómában az élvezeteknek hódol, vagyis pontosabban az ételek élvezetének. a filmből megnéztem csak az olasz részt, és hát olyan gusztusos spaghettik kerülnek az asztalára, na meg az a nápolyi pizza, ahogy nyúlik rajta a mozzarella, gyönyörű. mellesleg újra kedvet kaptam az olasz tanuláshoz. egyedül azért haragudtam Lizre, amiért annyira ellenségesen ír Velencéről (ha valaki nem tudná, az a város a szívem csücske, életem szerelme, stb.)

Indiában aztán ellátogat egy asramba (mondjuk hogy egy meditációs központba), ez a legküzdelmesebb időszaka az egy év során. mert akármennyire is hülyén hangzik, meditálni, ellazulni, befelé fordulni egyáltalán nem egyszerű. (és ezt most minden irónia nélkül mondom, nekem már egy szimpla jógaórán is hatalmas kihívás, hogy ne pörögjön az agyam közben mindenfélén). ez a rész nagyon távol állt tőlem, voltak oldalak, amelyeket átlapoztam, mert egyáltalán nem tudtam azonosulni a leírtakkal. 
  az indonéz fejezet viszont újra meghozta a kedvem a könyvhöz, itt azért történik ez-az, van cselekmény, és Liz ekkor találkozik Felipével is, akit nem más, mint Javier Bardem alakít az állítólag nem túl színvonalas filmadaptációban.

  az Eat, pray, love-ot nem tartom egy hatalmas irodalmi értékű könyvnek, ennek ellenére nem akarok belekötni. nekem jól jött akkor éppen, szerintem ez az a fajta könyv, ami jólesik az embernek. persze rohadt irigy vagyok, jó lenne, ha - mikor épp én is lefelé zúgok a lejtőn - én is itt tudnék hagyni mindent, aztán menni a nagyvilágba semmittenni.