Nem szeretnék külön blogbejegyzést szánni annak a pirinyó változtatásnak, amelyet most bejelentek, úgyhogy pár szóban leírom itt: a molyon nem tervezek több értékelést írni, nem csupán az ott lezajlott kedvezőtlen események miatt; már pár héttel korábban is észrevettem, hogy semmi kedvem hozzá. Arra viszont képtelen vagyok, hogy minden egyes elolvasott könyvről külön posztot írjak, így arra gondoltam, hogy összeszedek néhány olvasmányt (lehetőleg a nem túl távoli múltból), amelyek legalább egy ponton egyeznek. Így a véleményem is megmarad valahol, és az a valahol legalább egy olyan hely, ami az enyém, és az az igazság, hogy ennek az apró döntésnek köszönhetően egészen visszatért a kedvem a könyvesblogoláshoz.
Az utóbbi hónapokban óriási lelkesedéssel vetettem rá magam különböző amerikai szerzők műveire, és úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy néhány klasszikus - olyan könyvek, amelyek azelőtt cseppet sem érdekeltek - is sorra kerüljön. Az Útonról már ömlengtem egy nagyot, tartok tőle, hogy az amerikai irodalom csúcsa nekem Kerouac lesz, az Útonban minden benne van. Tovább merészkedtem, így elkeveredtem valahogy Fitzgeraldig és Updike-ig, aztán egy kortárs - és szerintem leendő klasszikus - szerzővel, Jennifer Egannal is megismerkedtem.
Fitzgeraldot régebben azok közé az írók közé soroltam, akivel kapcsolatban biztos voltam abban, hogy soha nem fognak érdekelni a művei. Még akkor is teljesen érdektelen voltam, amikor a moziban vetíteni kezdték a filmet Leóval, és mindenhonnan Lana del Rey szólt. (Az utóbbi tényező biztosan nem fokozta a lelkesedésemet.) Végül aztán nem tudom, mi történt, egyszer csak azt vettem észre, hogy rányomok az előjegyzés gombra a könyvtár katalógusában, közben örültem, hogy ezt a szép, zöld borítós példányt fogom majd forgatni. Aha, amikor elmentem érte, átnyújtottak egy barna, utánkötött ocsmányságot Üzenet a dzsesszkorszakból címmel, ugye jó lesz, benne van A nagy Gatsby. Kösz. A fordítás is a régi. Tudom, hatalmas problémáim vannak időnként, de én egyáltalán nem így képzeltem el az első találkozásomat Mr. Gatsbyvel. (Ó, említettem már, hogy mennyire imádom, amikor a fordító az idegen szavakhoz úgy pakolja a toldalékokat, mintha azok magyar szavak lennének? Tehát ő most az imént nem azt írta volna, hogy Gatsbyvel, hanem Gatsbyval.) Oké, eddig Fitzgerald nem tehet semmiről.
Még csak néhány oldalt olvastam el, de már lestem a trailereket (a filmet egyben azóta sem láttam), és valószínűleg ezt nem kellett volna, ugyanis teljesen más elvárásaim kreálódtak a történettel szemben, mint ami a könyv lenni akart. Elsöprő érzelmekre számítottam, egy találkozásra, ami nemcsak a szereplőket, de engem is felkavar, és mivel ezt nem kaptam meg, hiányérzet maradt bennem, holott a lényeg pont az, hogy a történetben szinte semmi drámaiság nem fedezhető fel, mégpedig azért, mert Fitzgerald így írta meg. Az egészben pont az a szomorú és megrázó, hogy Gatsby nem azt kapja, amit elképzelt, légvárat épített magának egy nő emlékéből, aki azóta férjhez ment.
Kíváncsi lennék arra, hogy az író milyen megfontolásból választotta ezt a belső nézőpontot. Az eseményeket az egyik szereplő - aki se nem Gatsby, se nem Daisy - szemszögéből követhetjük, így bizonyos momentumok rejtve maradnak előlünk. Biztos a gossip girl énem mondatja ezt velem, de én azért elég kíváncsi lettem volna arra, hogy mi zajlik bizonyos ajtók mögött, és nem csak úgy nagy vonalakban, de ezt azért hajlandó vagyok megbocsátani Fitzgeraldnak. Mert ezt a történetet nagyszerűen felépítette, minél többet gondolkozom rajta, annál inkább zseniálisnak tartom, mégis üresség maradt bennem utána, és egyáltalán nem tudom, hogy szeressem-e vagy ne. Gatsbyt szerettem, ez biztos.
John Updike: Az eastwicki boszorkányok
Hogy én mennyire utálom a fülszövegeket! Főleg azokat, amelyek valami rendkívüli irodalmi hozzáértésről próbálnak tanúskodni (a fülszövegíró hozzáértéséről, természetesen.) Páros lábbal tanácsolnám el a pályától azt, aki egy könyv hátulján képes a mondanivaló szót használni.
Amúgy a helyszín New England egy kevésbé vonzó tengerparti városa, - én nem gondoltam, hogy ilyen is van, azt hittem, mind csodálatos - ahol három (már) férjtelen, teljesen különböző barátnő tobzódik egymás társaságában. Azt hiszem, az egész regényben ez volt az egyetlen dolog, ami megtetszett: a nők, így hárman valami tökéletes, harmonikus elegyet alkottak, és amint bepofátlankodott a városba a Férfi, úgy éreztem, borul az egész. Na most ez elég kellemetlen volt rám nézve, ugyanis a pasi az egyik fő karakter, mellette a nők elveszítették az egyéniségüket, buta rajongásuk iránta teljesen kiábrándított engem a triumvirátusból. Updike véget nem érő mondatokkal dolgozik, párbeszédei sokszor üresnek, unalmasnak tűnnek. A boszorkánykodás, a mágia elég erőteljesen jelen van a történetben, de valahogy túl konkrét, úgyhogy emiatt sem tudtam szeretni. Elég nehezen emésztettem meg ezt a könyvet, meg az is nagyon zavart, hogy Jack Nicholson idióta képe folyton ott lebegett a szemem előtt, tőle képtelen voltam elvonatkoztatni (pedig nem is láttam a filmet).
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában
A szerzőre egy külföldi könyves lista hívta fel a figyelmemet, amely bőszen ajánlgatta 64 másik könyvvel egyetemben Az elszúrt idő nyomábant elolvasásra. Pár héttel vagy nappal később értesültem a hírről, hogy magyarul is megjelenik, és egy percig sem gondolkoztam azon, hogy megvegyem-e. Egyre szebb és ötletesebb borítók készülnek Magyarországon, - régen folyton ezért sírtam, ma már nem kell - szerintem ez is fantasztikus, viszont maga a kiadvány közelebbről megnézve hagy kívánnivalót maga után, a fedél könnyen gyűrődik, belül pedig sárgás lapok sorakoznak; ennél valamivel igényesebb kivitelezésre számítottam, de hát minden kívánságom nem teljesülhet.
A fülszövegből nem tudunk meg sokat a történetről, és én sem fogok többet elárulni róla. Zene iránt intenzíven lelkesedő emberek, generációk a nyolcvanas évektől a közeljövőig. Mindenkinek más a szerepe a gépezetben, és valahogy mindegyikük kötődik a zenéhez, vagyis inkább a zeneiparhoz. Az első történet egy kleptomániás fiatal csaj, Sasha randevújának kellemetlen története, innentől kezdve minden fejezetben (novellában?) visszaköszön egy ismerős arc, változó életszakaszokban, mert a szerző előszeretettel ugrál az időben ide-oda, de higgyétek el, ez egy picit sem idegesítő. Nem csupán az idő változó, hanem a nézőpont és a kivitelezés is, majd meglátjátok, ha a kezetekbe veszitek a könyvet, Jennifer Egan időnként egészen különleges megoldásokhoz folyamodott.
Valamivel borgőzösebb (kokainfelhősebb?) hangulatra számítottam, bár azért nincs hiány sem szeszben, sem drogokban, de sokszor kapunk betekintést a szereplők mindennapi, konszolidáltnak nevezhető életébe, már akinek "sikerült" kialakítani valami olyasmit. Az idővel mindannyian változnak, és a különböző nézőpontoknak hála bizonyos karaktereknek megismerhetjük több oldalát is.
A kedvencem egy kissrác volt egyébként, aki gyűjtötte a dalokban fellelhető szüneteket. Mennyire ötletes! Világéletemben idegesített, amikor egy koncerten a tömeg nem jön rá arra, hogy a szám nem ért véget, csak egy rövid szünet van benne, és nekiáll tapsolni. Kicsit hiányoltam a számok sorából a Radioheadtől a Justot, persze az biztos nem eléggé klasszikus.
Nem tudnám megmondani, hogy miben rejlik ennek a könyvnek a varázsa. Talán abban, hogy újra és újra visszaköszönnek nevek és apró motívumok (de NEM felhőatlaszosan!!!), és a felismerések örömmel töltik el az olvasót. Azért azt illene bevallanom, hogy rám nem volt óriási hatással a könyv, ugyan szerettem olvasni, de a B oldal már kevesebb ütős számot tartalmazott, mint az A. És - mint tudjuk - gyakran a legjobb albumoknál is ez a felállás.
A fülszövegből nem tudunk meg sokat a történetről, és én sem fogok többet elárulni róla. Zene iránt intenzíven lelkesedő emberek, generációk a nyolcvanas évektől a közeljövőig. Mindenkinek más a szerepe a gépezetben, és valahogy mindegyikük kötődik a zenéhez, vagyis inkább a zeneiparhoz. Az első történet egy kleptomániás fiatal csaj, Sasha randevújának kellemetlen története, innentől kezdve minden fejezetben (novellában?) visszaköszön egy ismerős arc, változó életszakaszokban, mert a szerző előszeretettel ugrál az időben ide-oda, de higgyétek el, ez egy picit sem idegesítő. Nem csupán az idő változó, hanem a nézőpont és a kivitelezés is, majd meglátjátok, ha a kezetekbe veszitek a könyvet, Jennifer Egan időnként egészen különleges megoldásokhoz folyamodott.
Valamivel borgőzösebb (kokainfelhősebb?) hangulatra számítottam, bár azért nincs hiány sem szeszben, sem drogokban, de sokszor kapunk betekintést a szereplők mindennapi, konszolidáltnak nevezhető életébe, már akinek "sikerült" kialakítani valami olyasmit. Az idővel mindannyian változnak, és a különböző nézőpontoknak hála bizonyos karaktereknek megismerhetjük több oldalát is.
A kedvencem egy kissrác volt egyébként, aki gyűjtötte a dalokban fellelhető szüneteket. Mennyire ötletes! Világéletemben idegesített, amikor egy koncerten a tömeg nem jön rá arra, hogy a szám nem ért véget, csak egy rövid szünet van benne, és nekiáll tapsolni. Kicsit hiányoltam a számok sorából a Radioheadtől a Justot, persze az biztos nem eléggé klasszikus.
Nem tudnám megmondani, hogy miben rejlik ennek a könyvnek a varázsa. Talán abban, hogy újra és újra visszaköszönnek nevek és apró motívumok (de NEM felhőatlaszosan!!!), és a felismerések örömmel töltik el az olvasót. Azért azt illene bevallanom, hogy rám nem volt óriási hatással a könyv, ugyan szerettem olvasni, de a B oldal már kevesebb ütős számot tartalmazott, mint az A. És - mint tudjuk - gyakran a legjobb albumoknál is ez a felállás.
