ahogy meglátom ezt a borítót, az jut eszembe, mikor a pasim ránézett, hangosan felolvasta az "amerika legnépszerűbb írónője" feliratot, majd felkiáltott, hogy "dehát hiszen ez egy kisfiú!"
nyilván nem gondolta komolyan, de szakadtunk rajta jópár percig. mindenesetre azt nem igazán értem, hogy miért egy 12 éves gyereket raktak a borítóra.
nekem eddig az Asperger-szindróma csak a vicces oldaláról volt ismerős, már ha létezik ilyen egyáltalán (a könyv szerint nem nagyon). nem tudom, nézi-e valaki a The Big Bang Theory-t, ami négy kocka csávót felvonultató sorozat, és közülük az egyik, Sheldon, na ő aspergeres, még a wikipedia szerint is. persze mivel ez egy sitcom, ezért az ember halálra röhögi magát ezen a karakteren, de gondoltam akkor illene olvasni reálisabb dolgokról is, úgyhogy azonnal lecsaptam a Házirendre, mikor megtudtam, miről/kiről szól.
adott egy anyuka, aki a két fiát egyedül neveli. az egyik 15 éves, és "csak" az a hóbortja, hogy idegen házakba tör be néhanapján, hogy eltöltsön ott egy kis időt, a másik, Jacob pedig 18 és Asperger-szindrómás, ami az autizmus egyik típusa. mellesleg a fiú fő érdeklődési területe a kriminalisztika, időnként megjelenik egy-egy bűnténynél, hogy "segítse" a tétlen nyomozók munkáját. a betegség tüneteinek részletezésével nem fáradnék, ha nem gond, arra ott a könyv. a lényeg, hogy Jacobot a rendőrség egy fiatal lány ismerősének meggyilkolásával gyanúsítja, ami kellően felforgatja a család felforgathatatlan életét. az anya ügyvédet fogad, aki nem igazán van képben, de azért nagyon tettre kész.
a könyv első fele tök érdekes volt, pörögtek a lapok, aztán kezdtem ideges lenni. nem kell, hogy több száz elolvasott krimi legyen a hátunk mögött ahhoz, hogy viszonylag hamar rájöjjünk arra, hogy mi is a helyzet valójában, legalábbis nagyjából. innentől kezdve viszont kiakasztó, erőltetett a történet, mert az írónő olyan szinten nyújtja el az eseményeket, hogy legszívesebben odavágtam volna valamihez a könyvet. irreális a helyzet, mert ilyen kommunikációhiány nem lehet emberek között, még akkor sem, ha a gyerek aspergeres, és pont ebből a kommunikációhiányból adódik az, hogy ilyen hosszúra nyúlik a történet. de nem szeretnék jobban belemenni, mert az már spoiler lenne, lényeg, hogy nagyon pozitívan, várakozással tele álltam neki a könyvnek, és rohadtul felidegesített végül.
ahhoz nem igazán tudok hozzászólni, hogy Picoult-nak mennyire sikerült hiteles képet festenie a betegségről, mert nem értek hozzá. néhol picit ellentmondásosnak tűnt a fiú viselkedése, valamint a Jacob szemszögéből megírt fejezetek is picit sántítanak nekem.
én maradok Sheldonnál, asszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése