Képtelen voltam ellenállni ennek a borítónak: imádom az árnyékos betűit, a rajzolt szíveket, és belül ugyanilyen tetszetős a csíkos oldalaival és a még több árnyékos betűvel és számmal, úgyhogy külön örülök, hogy egy ilyen tetszetős példányt sikerült megkaparintanom, szeretnék még sok hasonló megjelenésű könyvet látni!
Próbálok rájönni, hogy miért pont ez lett a könyv címe, és nem igazán sikerül. Hadley, az amerikai lány Londonban élő apja újranősülésére igyekszik, de négy perc híján lekési a gépet. Ennek köszönhetően ismerkedik meg a csodálatos brit Oliverrel, aki - láss csodát - ugyanazzal a járattal utazik, és ráadásul majdnem egymás mellé szól a jegyük. Ekkor azonban szerintem még szó nincs szerelemről... Oké, hogy a csajnak tetszik valamennyire Oliver, de kinek ne tetszene egy okos, intelligens BRIT pasi? Na nem baj, a lényeg, hogy úgy tűnik, néha nem árt lekésni egy repülőt. Egyszer nekem is sikerült, de annyira nem éreztem át a lutoni reptér hangulatát (mivel olyan nincs neki), egy barátommal ragadtunk Angliában, megettük a maradék téliszalámit, egy marék pennyért pedig vettünk hozzá italt is, és kénytelenek voltunk a világ legkényelmetlenebb székein éjszakázni. És nem találkoztam össze semmi szuper angol pasival, legalább is azon az estén nem, maximum az azt megelőző két hétben.
Visszakanyarodva a könyvhöz... szóval azért is vonzott annyira, mert úgy tűnt, hogy egy reptér lesz a fő helyszínünk, és én nagyon szeretem a repülőtereket, de csak a szép nagyokat és csillogókat, ahol éjjel sem áll meg az élet. (Luton kilőve.) Végül is ezt a helyszínt elég hamar elhagyjuk, és a két fiatal hamar a repcsin találja magát, most következnek azok a részek, amikor az egyik elalszik és a másik vállán ébred, meg minden hasonló, amit ilyenkor szokás, közben Hadley elsírja a bánatát Olivernek, hogy mennyire rázza a hideg, ha az apja esküvőjére, és főként leendő feleségére gondol. Oliver meg titokzatos csöndbe burkolózik, már ami a családi viszonyokat illeti, csak annyit tudunk meg, hogy ő is egy esküvőre hivatalos aznap, Paddingtonba.
Szegény Hadley nem sok esélyt ad Londonnak, nyilván már helyből utálja, persze később, amikor van szerencséje kicsit felfedezni a környéket, már bánja, hogy nem lesz elég ideje körbejárni a várost, és hát bánhatja is!
Amikor annyi idős voltam, mint ez a csaj, imádtam volna, ha fel tudtam volna mutatni egy hasonlóan nagyszabású szerelmi történetet, hajalmos voltam rá, hogy ilyenekről ábrándozzam... Akkoriban tuti, hogy a kedvencemmé vált volna ez a könyv, totál odalettem volna Oliverért (bár akkoriban még nem fedeztem fel, hogy a brit pasik hmm... elég megnyerőek tudnak lenni), most viszont néhány évvel idősebben szerencsére már megvan a kis saját, igazi láv sztorim, de azért tudok örülni másokénak is. Mégsem ez a szál kötött le igazán, sokkal érdekesebbnek találtam Hadley viszonyát az apjával, azt a folyamatot, ahogyan végre felenged kicsit, és más szemszögből kezdni nézni az egész szituációt.
Nem tudom, hogy az író szándékosan nem bajlódott-e vajon a karakterek kidolgozásával, én azt az elméletet gyártottam, hogy azért nem ismertük meg igazán ezt a két fiatalt - csak apróbb dolgokat tudtunk meg róluk - mert a szerző is így akarta, hiszen az ő történetükből is csak az első huszonnégy órát öleli fel a könyv, ennyi idő alatt pedig nem ismerhetsz meg valakit igazán, csak kis morzsákat hinthettek egymás elé, aztán a többi meg kémia, ebben az esetben legalább is. Remélem, hogy a magyarázatom helytálló, és az írónő nem csupán lustaságból hanyagolta el a szereplői részletesebb bemutatását.
Az eredeti cím - The Statistical Probability of Love At First Sight - sokkal találóbb, még ha a fordítás majdnem ugyanazt is jelenti, hogy miért, kiderül, ha elolvasod a könyvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése