Monte Cristós szenvedéseim kapcsán merült fel bennem az a gondolat, hogy ezt az ezernégyszáz oldalt egy lassabb korban valószínűleg sokkal jobban élveztem volna. Néha csak lapoztam és lapoztam, és képtelen voltam szép nyugodtan ülni és örömömet lelni az olvasásban, holott a az első könyv közepéig még hatalmas volt a lelkesedésem. Korábban is megfigyeltem már, hogy néha nem tudom maximálisan kihasználni az élvezetet, amit egy könyv nyújthat. Roppant gyorsan akarok végezni az összessel, hogy aztán jöhessen a következő, aztán az az utáni, közben fenyeget a tudat, hogy már megint hány könyvet jegyeztettem elő, na meg ott egy recikönyv is, és persze az otthoni olvasatlanok száma is csak nő. Oké, hogy a várólistám is óriási méreteket ölt, de miért nem vagyok képes kicsit lassítani, észrevenni egy-egy gyönyörű mondatot, ami felett az őrületes tempóban elsiklik a figyelmem?
Egyik nap idézeteket keresgéltem szerencsesütikhez, mert anyukám, aki kerámikus, elkezdett kerámia-szerencsesütit gyártani, persze a Coelhós okosságok és emlékkönyvbe illő bölcseletek szóba se jöhettek, úgyhogy a molyon nézelődtem. És rájöttem, hogy annyi csoda van, amire már vagy nem is emlékszem, vagy csak egyszerűen nem vettem észre, mert nem tudok figyelni. Az újévi fogadalmakban nem hiszek, amúgy is messze van még, meg ki tudja, mi lesz most ezzel a világvégével, úgyhogy elhatároztam szépen, hogy mostantól nem kapkodom annyira, hanyagolom a gyorsolvasást, ami sajna mára már automatizmussá vált nálam; és ha nem tetszik egy könyv, legfeljebb félrerakom, de nem fogom minden áron turbó üzemmódban végigrágni magam rajta.
Fura, de néha a várakozás öröme sokkal élvezetesebb, lelkesebbé tesz, mint maga az esemény. Rendületlenül keresgélem az olvasható könyveket blogokon, molyon, mindenhol, de miért van az, hogy mikor végre oda jutok, hogy nekiállok, már nem is akkora élmény az egész, és a következőt várom?
Volt egy idő, amikor én is ugyanezeket éreztem. Faltam a könyveket, és nem érdekelt, hogy milyen gyorsan, és milyen károk árán. Folyamatosan új könyvekre vadásztam, és olvasás közben már azon gondolkoztam, hogy melyik legyen a következő. Ez persze az adott könyv élvezetének a kárára ment. Ott vettem észre, hogy ez így nem jó, amikor nézegettem a kedvenc könyveimet, és valamelyiknél beugrott, hogy nem is emlékszem a végére. Tehát akkor annyira tetszett, hogy nagyon gyorsan a végére értem, és a sietségemben a végén is átsiklottam, és már mentem is a következőre, elfeledve, hogy mit olvastam. Na ekkor kezdtem el lassítani. Azóta sikeresen használom az olvasást a napi pörgés levezetésére, a belső lecsillapodás segítésére. De ez hosszú folyamat volt. Sok sikert hozzá! :)
VálaszTörlésTovábbgondolva a várakozás örömének az élvezetét, én jobban vágyom a könyv olvasására, amíg nincs meg, utána meg már nem izgat. :)
Ez nálam is elő szokott jönni, falási rohamnak hívom, amikor mindegy, hogy mit, csak haladjak, hadd gyűljenek az olvasottak, csökkenjenek a listák, pipálódjanak a tételek. Olyan, amikor teleeszi magát az ember, aztán csak nyög, mert a feldolgozás nem megy ilyen gyorsan. Ekkor nyúlok egy többször olvasós könyvhöz, pl. ilyen néhány Fable, vagy most A szingli fejvadász. És ez a habzsolós énem az újraolvasást öngólként értékeli, de próbálom ezt kisöpörni a fejemből. Amúgy pont erről akarok postot írni, ill. erről is.
VálaszTörlésJoeymano: Na, akkor a te eseted is azt mutatja, hogy van remény!:) sajna ez a nem-emlékszem-a-végére - jelenség nálam is megfigyelhető, azt tudom a leggyorsabban ledarálni... mindenesetre gratulálok, igyekszem inspirálódni általad:D
VálaszTörlésAmadea: vicces, hogy egyszerre jutottunk el ide:) most olvastam a posztodat, írok inkább oda.