Ready Player One, avagy a kockaság ünneplése

"Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak."

Rögtön az elején lelövöm a poént, és elárulom: Ernest Cline remekműve nálam az év könyve. Szerelem volt onnantól kezdve, hogy kinyitottam, és végig drukkoltam, hogy ne kelljen csalódnom.

Az a helyzet, hogy annyira odavagyok érte, hogy nem is tudom, hol kezdjem az áradozást. 

A kiindulópont: 2045-re a világ annyira szar hely lett, hogy az emberek az OASIS-szel, egyfajta virtuális valósággal vigasztalják magukat. Az OASIS leginkább egy MMORPG-re hasonlít, a felhasználók létrehoznak egy avatárt, amellyel igény szerint elrejthetik valódi külsejüket, és egy csodálatos, nyílt világban különleges képességekkel felruházva ide-oda bolyonghatnak, barátkozhatnak, iskolába "járhatnak", azaz elszakadhatnak attól a fizikai környezettől, ami már nem sok szépséget rejt az emberek számára. Szerencsére az OASIS ingyenes, így bátran kijelenthetjük, hogy ez a szegény emberek drogja a 2040-es években.

James Halliday az egyik megalkotója ennek a drognak, aki a nyolcvanas években nőtt fel, és azóta is kitartóan rajong azért az évtizedért. Csakhogy ő meghal, ám távozása előtt hagy egy feladványt a rajongóinak: találják meg az OASIS-ben az általa elrejtett Easter egget, azaz egyfajta kincsvadászatra invitálja a felhasználókat, a dicső jutalom pedig nem más, mint az OASIS maga. 2045-ben már öt éve folyik a hajsza a tojás után, egyelőre reménytelenül, ugyanis Halliday elvárja a keresgélőktől, hogy teljes mértékben elsajátítsák rajongásának tárgyát: a 80-as évek popkultúráját, legyen szó filmekről, zenéről vagy persze a klasszik számítógépes játékokról.

Hősünk, Parzival, egy lepukkant mobilháztelepen élő srác is lelkes tojásvadász, ő az első, aki öt év után végre megszerzi az első kulcsot a háromból, úgyhogy a kissé bepunnyadt nyestek (=tojásvadászok) ezen felbuzdulva újra belevetik magukat a játékba, Parzival pedig közben olyan hírnévre tesz szert, ami nem feltétlenül válik előnyére.

"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."

A könyv teljes mértékben a kincsvadászat körül forog, közben masszívan zúdulnak ránk a különböző utalások a '80-as évekből. Mivel ennek az évtizednek a végén születtem, nekem csak a gagyi popszámok imádata maradt, úgyhogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha vajon a 90-es évekre épített volna az író, akkor mennyire oda meg vissza lennék a könyvért, persze így sem panaszkodom, sok-sok direkt és burkolt utalás még nálam is célba talált, és ilyenkor mosolyogva bólogattam, hogy ó, igen! Amikor meg a játékok kerültek szóba, életem párját szórakoztattam azzal, hogy dobáltam felé a különböző klasszikusok neveit, ekkor meg ő bólogatott bőszen. 

A könyv soundtrackje

Az eddigi sorokból azt hiszem leszűrhető, hogy Cline elsősorban a kockákat célozta meg ezzel a regénnyel, így felmerülhet bennetek a kérdés, hogy "vajon jó lesz ez nekem, ha nem töltök fél napokat a WOW-val, és nem láttam a Star Wars-t?". Én azt gondolom, kell egyfajta nerd szint ahhoz, hogy élvezhető legyen a könyv, de garantált level up következik be (akár több is) olvasás során. Azért adnék egy kis hintet a döntésképtelenek számára, és röviden próbálom vázolni a saját kockasági szintemet.

Annak ellenére, hogy már 10 éves koromban a Diablo első részével játszottam és a gimiben informatika tagozatos voltam, nem nagyon érdeklődtem semmi iránt, ami a geekséggel áll kapcsolatban, amire szükségem volt, azt megtanultam, de ennyi. Aztán bő két éve lett egy pont ideális mértékben kocka pasim, aki által elkezdtem edukálódni. Bevezetett az RPG-k világába, és megesik, hogy együtt játszunk valami nyomozós-rejtélyes point and clickkel, illetve iszonyúan büszkén irtottam az újra felfedezett Diablo 1-ben a csontvázokat és zombikat ismét, miközben ő örömében majdnem elsírta magát. Újabb level up történt augusztusban, amikor felvettek egy fejlesztő céghez, és itt bizony nincs hiány szandál-zokniból meg programozós poénokból. (Ez utóbbiak közül sokat nem értek). Ám múltkor rég nem látott kocka ismerőseimmel találkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy én is azzá váltam, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy megkérdezem tőlük, hogy felrakták-e már a Win8-at, illetve arra, hogy a Microsoft Easter eggjeiről eszmecserélünk. A Ready Player One valóban újabb szintlépést eredményezett, most már tudom, melyik volt az első számítógépes játék, és azt is, hogy melyikben rejtettek el először Húsvéti tojást. Úgy érzem, valahol mélyen régóta rejtőzik bennem egy nerd én, ami egyre inkább felszínre kerül, és ezt valahogy egyáltalán nem bánom.

Nem tudom, sikerült-e ebből levonni valami tanulságot, én azt gondolom, hogy ha nem érzel totális ellenszenvet a kocka társadalommal kapcsolatban, akkor nem lehet nagy mellényúlás ez a könyv, az igazi gamereknek pedig egyenesen kötelező. Életem szerelme sajnos nem nagyon szeret olvasni, de jó párszor elmondtam már neki, hogy ezt neki is muszáj lesz, mert tudom, hogy rettentően szeretné.
Az egész könyvben egy hibát találtam, azt, hogy a japán srác fekete gyászruhában jelent meg. Nem tudom, hogy az író bénázta-e el vagy a fordító, tudtommal a gyászban szó angolul akár in black is lehet, ami nem feltételez fekete ruhát, de az fix, hogy egy japán nem fog fekete gyászruhát ölteni.

Az elejétől fogva éreztem, hogy epic könyv ez, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb klasszikussá fog válni.
Az angol nyelvű változat hangoskönyvét pedig Wil Wheaton előadásában lehet meghallgatni, kitűnő választás :D
A Ready Player One saját tumblr oldallal is jelentkezik, én már nyomtam egy follow-t.:)

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!