Az ötéves Jack mindene Anya, a Szoba és a benne levő tárgyak. Neki ennyi jutott a világból, de ő így is boldog, hiszen nem tudja, hogy mi van a Kintben, a tévében látott embereket, helyeket, dolgokat kitaláltnak hiszi, mert Anya azt mondta, hogy azok. Komoly időbeosztás mellett élnek, mozognak, tanulnak, főznek, olvasnak, hogy elviselhetőbb legyen az élet tizenkét négyzetméteren. Időnként megjelenik Patás, hoz ezt-azt, aztán addig meg Jack számolhatja az ágynyikorgást a szekrénybe bújva.
Anya tizenkilenc éves kora óta raboskodik a szobában, és valószínűleg csak azért élte túl, mert Jack ott volt mellette. Aztán egyszer csak nekiáll kitalálni egy tervet, hogy hogyan vethetne véget ennek a szörnyű életformának.
Az első tíz-húsz-harminc oldalt olvasva komolyan elgondolkoztam azon, hogy leteszem a könyvet, annyira nyomasztónak éreztem. Ugyan a kisfiú szemszögéből látunk mindent, és számára egyáltalán nem borzasztó az élet egy hangszigetelt, miniatűr szobában, de ő látta, mi történik, és ha nem is fogta fel, vagy nem úgy, ahogy egy felnőtt ember tenné, én totál kikészültem, úgy éreztem, mintha engem zártak volna be oda. Aztán másfél óra alatt elolvastam kétszáz oldalt, és azt hiszem, ez sokat elárul. Amikor azt éreztem, hogy talán van remény arra, hogy ne legyen ez a két ember élete végéig összezárva egy szerszámoskamrában, belelkesedtem, és úgy izgultam, ahogy a lapok pörögtek, mint még soha.
Donoghue eszméletlen kreatív módon írta meg a könyvet. Azt már említettem, hogy Jack szemén keresztül látjuk az eseményeket, ezt szerintem döbbenetesen jól oldotta meg. Az olvasó számára így is minden világos, viszont egy teljesen más értékrend, világnézet (már ha egy ötéves gyerek esetében beszélhetünk ilyesmiről) által jut el hozzánk az információ. Többet azért nem szeretnék írni róla, mert gondolom senki nem örülne, ha spoilereznék.
Azt viszont már így februárban megelőlegezem, hogy az év végi top tízemben mindenképpen ott lesz ez a könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése