Mézesnapok

Csodálatos hánimúnunk a mi kis új lakásunkban sajnos pikkpakk elillant, különösebb intenzív láblógatás és henyélés nélkül. Szerdán még az édesem és apáink szerelték a hálószobabútort meg a relaxfotelt, ezalatt én valamennyire beköltöztem a szépséges konyhába, majd halál kimerülten úgy döntöttünk, hogy nem aznap fogunk ott aludni először. Arra már nyomokban sem emlékszem, hogy másnap épp mi volt a program, jaa, de, megvan, ekkor rohangáltunk és szállítottuk a maradék holmit egy szem személygépjárművel rendkívül szervezetten, közben kétségbeesetten kerestem függönyt, ami szerintem csak egy szükséges rossz, szeretnék Hollandiában lakni, ahol legfeljebb hírből ismerik ezt a lakberendezési eszközt.
Az első reggeli kávé és mogyorókrémes gofri felejthetetlen élmény, akárcsak az első főztöm, egy fincsi, nagy adag csilisbab; és persze attól az emléktől is nehezen szabadulok, amint mosogatás közben elkezd feltelni a csap, és nem folyik le a víz, másnap reggel meg a néni kopog az ajtón, hogy ázik el alattunk a pince. Az ilyen dolgok meg nyilván mindig hétvégén jönnek. (Vagy munkaszüneti napon, az a legjobb.)

Aztán még például kivasaltam az összes ruhámat. Nem hiszem, hogy képes lennék érzékeltetni, hogy ez mit jelent az én esetemben. Nem gyűlölöm annyira a vasalást, mint nőtársaim nagy része, de ez durva művelet volt, meg aztán a ruhák elhelyezése sem volt egyszerű. Vettünk egy óriási szekrényt, két duplaajtóval, az egyik felében én, a másikban ő, de nehogy azt higgyétek, hogy ő hagyja, hogy arra a térfélre pakoljak! Igaz, hogy három darab vállfa árválkodik a szexi selymes ingeivel a rúdon, de pakoljam csak a saját cuccaimat a saját részemre, még akkor is, ha tizenkétszer annyi ruhadarabbal rendelkezem, mint ő.
Persze a látszat csal, igazi harmóniában élünk mi ketten. Egyelőre olyan, mintha nyaralnánk, fel se fogom, hogy mostantól ez az életem, de iszonyatosan boldog vagyok. Sétáltunk nagyokat, mert van mellettünk egy mini hegy, tévétoronnyal, ott a város széle. Szóval egyik utcán fel, a másikon le, közben megcsodáljuk a vicces házakat, a haciendákat, meg mindenféle állatkákat. Ez a városrész teljesen falu, kockaházakkal, éles hangú, kócos kiskutyákkal; de találkoztunk nyuszikkal, hallottunk kakaskukorékolást, valamint tegnap a paneloktól kb. 100 méterre három tehén legelészett csengővel a nyakukban. Szeretem felfedezni ezt a városrészt, amit eddig szinte egyáltalán nem ismertem, örülök, hogy ilyen helyre költöztünk. Szeretem a lakásunkat is, mert szép színes, és mert a miénk.

Kipakoltam a könyveimet is, a hét doboz elsőre soknak tűnt, de a könyvespolcokon már igen soványnak látszik, igaz, az egyikre dupla sorban raktam, hogy el is férjenek. (A ládapolc az én agyszüleményem - persze van a háttérben némi Pinterestes inspiráció - és apukám keze munkája.)

És amikor a szabadságot követő első munkanapon a kollégák kérdezték, hogy vannak-e fotók, rájöttem, hogy túl sok használható nincs, amiket eddig lőttem, azok csak apró részleteket ábrázolnak, úgyhogy kell majd még néhányat ekszponálnom. Illetve ki kell találnom a dekorációt is, meg azt meg is kell valósítani, de kezdek kifáradni, azt hiszem, kell egy kis pihi az agyamnak, amikor csak az üres falat bámulom - szó szerint. 

Hétfőn már szomszédoltam is egyet, vicces, mert úgy érzem, a győri hármas tó a város közepe. Több barátunk is lakik nagyon közel, ráadásul majdnem egyszerre költöztünk a környékre. (Tegnap még az is kiderült, hogy az egyik munkatársamnak akár át is integethetnék a konyhaablakból, még ki kell szednem belőle a megfelelő bicikliútvonalat, mert eddig egyik sem az igazi.) Szóval hétfőn átmentem a lányokhoz megnézni a lakáskájukat, aztán ők is átjöttek és söröztünk meg limoncellóztunk nyamnyam - erről jut eszembe: nagyon szeretnék egy ilyet a falamra, csak már nem látom az etsyn, meg ha látnám, akkor is rohadt drága, majd rajzolok/nyomtatok egyet inkább. 

Majd.