A Nyugati Boszorkány és rövid eszmefuttatás a fantasyről

Az első könyv, amit a kindle-ömön olvastam, A boszorkány volt Gregory McGuire-től. Rövid időn belül megnyert magának a különleges világ, a hangulat és főként a nyelvezet, a tökéletesen megkomponált szavak és szószerkezetek teljesen elvarázsoltak (ebben gondolom lehet némi szerepe a fordítónak, Pék Zoltánnak is). Imádom az Ózt filmen, régebben minden karácsonykor megnéztem, aztán kicsit unalmassá vált ez a program, mégis mindent imádok, aminek köze van a filmhez, szóval tudtam, hogy előbb-utóbb el kell olvasnom A boszorkányt. Reméltem, hogy nem úgy fogok járni, mint a Széles Sargasso-tengerrel, ami szintén egy híres történet, a Jane Eyre előzménye, illetve annak egy kis darabkája, és utáltam, amiért megkísérelte lerombolni Mr. Rochester bennem - és valószínűleg sok más olvasóban - élő ábrándképét. Oké, a zöld Nyugati Boszorkánynak már úgysem árthat semmit, szerencsétlent mindenki utálja, de mi lesz a többiekkel?

Még csak a történet elején jártam, de sikerült teljesen elvonatkoztatnom az Óz, a csodák csodája eseményeitől és a karakterektől, mert egy olyan helyre csöppentem, ahol még a Boszorkány sem élt. Teljesen ismeretlen szereplőkkel találkoztam egy olyan világban, amely hat az összes érzékszervemre, vibrált a levegő a színektől, formáktól, emberektől, lényektől, az illatoktól, ízektől és hangoktól, nem tudtam betelni vele. Ahányszor visszagondolok a könyvre, hiányérzet fog el amiért már nem olvasom, mert otthon éreztem magam abban a környezetben és rossz volt kiszakadni onnan azáltal, hogy végeztem a történettel. Pedig az élet Ózban nem csak játék és mese, ezt onnan tudjuk, hogy a politika, a vallás és a rasszizmus elég intenzíven jelen vannak a regényben, és ahogy körbeolvasgattam néhány posztot, sokan ezt nehezményezik leginkább, és itt jegyzem meg, hogy elég kevés pozitív értékelést találtam a könyvről.

A könyv elején a Boszorkány anyja épp terhes Elfabával (mert így hívják), aztán megszületik és hát.. zöld. Ez a feltűnő adottság - mint tudjuk - egész életében végigkíséri, sehol nem maradhat láthatatlan. A boszorkány Elfaba egész életét bemutatja, kezdve attól, hogy kisbabaként miként viselkedik, aztán ott van a kedvenc részem, amikor Elfaba főiskolára jár, imádtam a pezsgő egyetemi életről olvasni. Aztán szegénynek egyre csak bonyolódik az élete, majd történik valami, amitől az egyébként sem teljesen vidám lány még jobban megtörik, és az események hosszú sora oda vezet, hogy Gonosz Nyugati Boszorkány lesz belőle. Tudom, sokan nem kedvelték Elfabát, de szerintem egy roppant szellemes, intelligens nő, akit a sorsa keserűvé tett, igazából már a születése determinálta arra, hogy ne legyen egyszerű élete. Sehogy sem tudok Elfabára gonoszként emlékezni, igazán sajnáltam amiatt, hogy úgy elbánt vele az élet. 

Miközben olvastam A boszorkányt, azon kezdtem filózni, hogy vajon volt-e már olyan fantasy, amit igazán szerettem, vagy ez-e az első. Meg aztán nálam mindig kétségesek a különböző műfajok határvonalai, előszeretettel skatulyázom önkényesen az egyes könyveket ide vagy oda, anélkül, hogy érdekelne a hivatalos állásfoglalás. Most jön az a rész, amiért az esetleg idetévedő fantasy-rajongók és szakértők valószínűleg felpofoznának, de minimum fogják majd a fejüket, hogy hogyan hordhatok össze ennyi sületlenséget, amikor a fantasyirodalomban szinte semennyi helyismerettel nem rendelkezem, és előre elnézést kérek azért, amiért a mainstreem vonallal foglalkozom, de a könyvesboltok polcain a Fantasy címszó alatt sorakozó számomra totál ismeretlen szerzők és címek engem nem igazán érdekelnek, akárcsak a sok sorozat meg tiniregény, amit a Könyvmolyképző köpköd ki magából sorra, úgyhogy bocs. 

Eszembe jutott egy beszélgetés, amit az édesemmel folytattam egy-két hónapja, amikor éppen az aktuális rpg-jével játszadozott (ne kérdezzétek, hogy az épp melyik volt). Imádja ezeket, a kedvence az Elder Scrolls meg a Witcherek, de jöhet bármi, ami hasonló környezetben játszódik, hasonló lények között. Én akkor dobtam be a kérdést, amikor már megint a középkor hangulata virított a monitoron: miért van az, hogy a népszerű fantasyk (legyen az film, könyv vagy játék vagy akármi) 80 százaléka ezt a kardozós-sárkányos-középkoros vonalat képviselik? Hol itt a fantázia? Vagy miért így nevezték el ezt a műfajt, amikor annyi történetben köszön vissza ugyanaz a szereplő- és eszközgárda? 

Oké, elkezdtünk gondolkodni, és rájöttünk, hogy van egy olyan, hogy Star Wars. Remek, találtunk egyet, amiben nincs sárkány meg törp meg favázas házak. Most nézem egyébként, hogy egyes helyeken a Star Wars sci-finek számít, ezen múltkor vitatkoztunk is néhányan egy rövidet, de legalább a drága Wikipedia mellettem áll. Akkor a pasim még bedobta, hogy "Tudod, van az az orosz... amiből film is készült!", aha, ő lenne az Éjszakai őrség és annak folyományai, bár ezzel már elkanyarodtunk az urban fantasy felé, ami számomra már egy másik kategória. 

Kaptam közben egy kis felvilágosítást, mint hozzá nem értőnek, ez is totál új információ volt. Megtudtam, hogy létezik egy olyan, hogy Dungeons & Dragons szabályrendszer, amelyben kismillió fura lény fellelhető, és rengeteg fantasy belőlük táplálkozik. Nem győzök a végére érni a jelenlegi verziónak, annyi minden van ebben kezdve a jól ismert sárkányoktól az elfeken és medúzákon keresztül az egyszarvúkig és zombikig, és gondolom mondanom sem kell, hogy a feléről még soha nem is hallottam. Szinte látom magam előtt, ahogy most a hozzáértők kissé lekezelően elmosolyodnak, de nyugi, nem veszem sértésnek. Na most azt nem tudom, hogy bizonyos írók mennyire támaszkodtak hivatalosan erre a rendszerre (meg a pasim azt mondja, hogy több ilyen van), de a vak is látja, hogy mennyi történetből köszönnek vissza ugyanazok a lények, fegyverek, beszédstílus, miegymás. És engem ez idegesít. Hol vannak az egyedi világok, hol van a képzelőerő? A boszorkányt olvasva arra gondoltam, hogy ha minden fantasy ennyire egyedi lenne, akkor talán többet olvasnék a műfajon belül. 

Érdekes, hogy pont a múlt héten jött velem szembe ez a cikk, ami érinti ezt a problémát is egy bekezdés erejéig. A szerző azt vitatja, hogy valóban akkora király-e Tolkien, vele ellentétben nekem az általa kreált világgal semmi problémám, azzal viszont annál inkább, hogy rengeteg fantasyből árad ugyanaz a hangulat, ami nem véletlen, ha hasonló a szereplőgárda meg úgy egyáltalán minden.

Kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok erről! Lehet vitatkozni velem, meg ajánlásokat is szívesen fogadok, nyilván olyan könyvekre gondolok, aminek nincs semmi köze a fentebb felvázolt bevált recept szerint megírt történetekhez.