Az elhagyatott óriáskerék városa

Van egy olyan furaságom, hogy nem tudom átérezni a történelmet. Sosem tudtam, és ezért sosem szerettem a történelemórákat. Kicsit olyan, mintha nem hinném el, hogy az ott és akkor megtörtént, hiszen olyan régen volt. Már a szüleim gyerekkorát is nehezen képzelem el, ebből is látszik, hogy mennyire nem múltorientált ember vagyok - a magyarok jelentős részével ellentétben. Nem köt le a történelem, mert nem voltam része annak, ami előttem volt. Az eszemmel tudom, hogy semmi logika nincs ebben az érzésben, de nekem kezd összeállni a kép az időhöz való viszonyomról.

Aztán olvasom ezt a könyvet Csernobilról, a Szovjetunióról. A monológokat ugyanolyan távolinak érzem, mint a történelmet magát, aztán bevillan az, amire újra és újra emlékeztetni kell magamat olvasás közben: a csernobili katasztrófa egy nap híján kilenc hónappal a születésem előtt történt.

"Azokban a napokban gyakran hallottam ilyet: >>nem találok szavakat, melyekkel átadhatnám azt, amit láttam és átéltem.<<, >>korábban nem meséltek nekem semmi ehhez hasonlót<<, >>egyetlen könyvben sem olvastam, egyetlen filmben sem láttam ilyet<<. Szünet követte a katasztrófa idejét, ez a rés választotta el attól az időtől, amikor beszélni kezdtünk róla."

Nem voltam felkészülve arra, amit az első fejezettől kaptam. Pedig olvastam én Amadea posztját, de azért jól pofánvágott annak a nőnek a monológja, akinek a férje ment oltani a tüzet a robbanás után. Gondolkoztam, hogy kell-e ez nekem, aztán végül folytattam az olvasást, és tényleg szörnyű leírni, de valóban meg lehet szokni. Egy idő után nem is tud újat mondani, mert mégis mit tudna? Halál, fájdalom, betegség, tagadás, eltussolás, curie-k, sugárzásmérő.

Időközben a tájékozatlanságomra is fény derült: nekem a helyszínről annyi volt meg, hogy Csernobil és Pripjaty Ukrajna egy távoli szegletében található, viszont azt nem tudtam, hogy az erőmű ennyire közel fekszik a fehérorosz határhoz. Ez az ország rengeteget kapott a sugárzásból, a radioaktív hulladék 60 százaléka Fehéroroszországra hullott.

Az összes állatos részt homokba dugott fejjel ugrottam át. Szegényeim, honnan tudták volna, hogy nem ehetnek semmiből? Bár aztán... az emberek sem tudták. Honnan tudhatták volna, amikor ilyen korábban még nem történt? Meg az információforrásaik is nyilván végesek voltak. Mi baj lehet, ha megeszem azt a paradicsomot, vagy megiszom a tejet, amit a tehenem ad? Vagy ha egy szál ingben lapátolom a radioaktív hulladékot?

Érdekes módon aránylag kevés kép vésődött az agyamba örökre, talán ilyenkor válik előnyömre az a tulajdonságom, hogy érzelmileg el tudok távolodni azoktól a szörnyűségektől, amelyek nem érintenek közvetlenül. A végére is az első fejezet maradt a legemlékezetesebb, olvasás közben kifejlesztett a szervezetem egyfajta immunitást a történtek ellen.
Végül felmentem a térképre, hogy körbenézzek a környéken, és azt látom, hogy a reaktor melletti emlékműnél fotózkodnak a turisták. Picit utánaolvasgattam, hogy ez tízes skálán mennyire vakmerő dolog: elvileg nincs veszély, ha az ember eltölt ott egy fél napot. Bevallom, a felfedező énem egyből kíváncsi lett a szellemvárosra, de valahogy a gyomrom mégsem veszi be a katasztrófaturistáskodás ezen szintjét. Inkább körülnézek majd valamelyik magyarországi elhagyatott lakótelepén, ha ilyesmire vágyom.

Muszáj leírnom - ha már egyszer a könyvről írok -, hogy nekem nem tetszett a Csernobili ima. Látom, hogy a szerző rengeteg munkát beletett, és szép dolog, hogy dokumentálta a sok-sok monológot, amelyeket azok adtak át neki, akik valamilyen módon részesei voltak a tragédiának. Mégis hiányzott az objektivitás. A töméntelen mennyiségű "..."-tól pedig már a bevezetőt olvasva viszketett az agyam. Ez egyéni preferencia, de ha a valóságról van szó, nekem többet ér egy tényszerű, tudományos alapokra helyezett könyv, ez azonban nem a szerző hibája.

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Európa, 2016