Kell a francnak Monte Cristo kincse

Úgy másfél éve hazacipeltem a mamától ezt a háromkötetes remekművet, gondoltam jó lesz ez nekem. Aztán mindig volt más, amit olvashattam, és ugyan előző nyáron nekiálltam, de úgy nagyjából a huszonötödik oldalig jutottam, pedig még a 2011-es várólista-csökkentős polcomon is szerepelt. Én észlény a 2012-esre is feltettem, sőt, hogy még egy lapáttal rátegyek önmagam motiválására, az újraéledt OKK első szavazásán is - mármint hogy mit olvassunk - erre voksoltam. Remek ötlet volt. 

Mellőzném a történet rövid leírását, úgyis ismeritek. Gyerekkoromból rémlik egy sorozat vagy film vagy mindkettő, de csak néhány képkocka, mindenesetre ezek alapján úgy gondoltam, hogy jó ötlet lesz elolvasni 1400 oldalt. Az első könyv közepéig roppant lelkes voltam. Monte Cristó grófja, vagyis akkor még Edmond Dantés élete igazán kalandos, akkor még a hosszú párbeszédekkel is elvoltam, valójában fel sem tűnt, hogy valami itt nem stimmel. Aztán megtudtam, amit jobb lett volna, ha nem tudok meg, mégpedig hogy az öreg Dumas a szavak száma után kapta a fizetségét, így ezek után minden mondatot ezzel a tudattal olvastam, hogy na vajon, mennyit erőlködött, hogy egy-egy párbeszédet cseppet sem optimális hosszúságúra bővítsen, csomó ismétléssel, visszakérdezéssel. Ez azért így elég kiábrándító, lelkesedésem meglehetősen lelohadt. Tudtam, hogy például a 420. oldalon feltesznek egy rém egyszerű kérdést, mondjuk, hogy kér-e valaki teát, arra a választ úgy kábé a 424. oldalon keressem.
A szereplők unalmasak és idegesítőek, és nagyjából ezekbe a csoportokba oszthatóak: sajnálnivaló rettentően jó emberek; gonosz férfiak, akiket meg kell bosszulni; gonosz, megbosszulandó férfiak feleségei; Monte Cristo grófja. Na ez utóbbin a végén már csak röhögni tudtam. Monte Cristo grófja rendkívül titokzatos (és persze vonzó) férfi, fél Párizs rá gondol szex közben (sőt szerintem ő maga is saját magára...). Monte Cristo grófja mindig jókor és jót szól, mindig megfelelően cselekszik és az a fajta ember, aki akkor is átkíséri a vak nénit az úton, ha az nagyon nem akar átmenni, de végül eléri, hogy a néni mégis hajbókoljon a hálától.
Közben arra is rájöttem, hogy nem nekem valók az 1000+ oldalas könyvek. Nemrég olvastam az 1Q84-et, és hiába a kedvenc íróm, és imádtam, egyszerűen unom, ha ilyen sokáig ugyanazokról az emberekről kell olvasnom. Ráadásul a Monte Cristo esetében ezek a szereplők már a legelejétől fogva idegesítettek, és Dumas stílusa sem lopta be magát a szívembe.
Tovább nem is ragozom, úgy érzem ez a könyv elvett az életemből egy csomó időt, utoljára az Anna Kareninával kapcsolatban éreztem így, úgy tűnik, minden évre jut egy ilyen "élmény". A történet tök jó lett volna, ha rendesen kidolgozott karakterek szerepeltek volna benne, mondjuk harmadennyi oldalon. Meg talán ha egy másik korban olvasom.

Le kéne nyugodni

Monte Cristós szenvedéseim kapcsán merült fel bennem az a gondolat, hogy ezt az ezernégyszáz oldalt egy lassabb korban valószínűleg sokkal jobban élveztem volna. Néha csak lapoztam és lapoztam, és képtelen voltam szép nyugodtan ülni és örömömet lelni az olvasásban, holott a az első könyv közepéig még hatalmas volt a lelkesedésem. Korábban is megfigyeltem már, hogy néha nem tudom maximálisan kihasználni az élvezetet, amit egy könyv nyújthat. Roppant gyorsan akarok végezni az összessel, hogy aztán jöhessen a következő, aztán az az utáni, közben fenyeget a tudat, hogy már megint hány könyvet jegyeztettem elő, na meg ott egy recikönyv is, és persze az otthoni olvasatlanok száma is csak nő. Oké, hogy a várólistám is óriási méreteket ölt, de miért nem vagyok képes kicsit lassítani, észrevenni egy-egy gyönyörű mondatot, ami felett az őrületes tempóban elsiklik a figyelmem?

Egyik nap idézeteket keresgéltem szerencsesütikhez, mert anyukám, aki kerámikus, elkezdett kerámia-szerencsesütit gyártani, persze a Coelhós okosságok és emlékkönyvbe illő bölcseletek szóba se jöhettek, úgyhogy a molyon nézelődtem. És rájöttem, hogy annyi csoda van, amire már vagy nem is emlékszem, vagy csak egyszerűen nem vettem észre, mert nem tudok figyelni. Az újévi fogadalmakban nem hiszek, amúgy is messze van még, meg ki tudja, mi lesz most ezzel a világvégével, úgyhogy elhatároztam szépen, hogy mostantól nem kapkodom annyira, hanyagolom a gyorsolvasást, ami sajna mára már automatizmussá vált nálam; és  ha nem tetszik egy könyv, legfeljebb félrerakom, de nem fogom minden áron turbó üzemmódban végigrágni magam rajta. 

Fura, de néha a várakozás öröme sokkal élvezetesebb, lelkesebbé tesz, mint maga az esemény. Rendületlenül keresgélem az olvasható könyveket blogokon, molyon, mindenhol, de miért van az, hogy mikor végre oda jutok, hogy nekiállok, már nem is akkora élmény az egész, és a következőt várom?

Tűsarkúban a prérin, avagy megéri-e kifordulni önmagunkból

Vigyázat! Eléggé személyes hangvételű és időnként érzelgős poszt következik, akinek bármi ellenérzése van ezzel kapcsolatban, hanyagolja ennek a bejegyzésnek az elolvasását.

Ree Drummond sikeres blogger Amerikában, oldala a The Pioneer Woman baromira népszerű, ír ő mindenről: főzésről, gyereknevelésről, filmekről, home decorról, fotókat posztol, személyes élményekről számol be, szóval micsoda polihisztor ez a csaj! Vagyis most már annyira nem csaj, hanem - ha jól tudom - négygyerekes anya, viszont ő is volt fiatal, útkereső leányzó. A Tűsarkúban a prérin című könyvének középpontjában élete nagy szerelmével való megismerkedése áll, és hogy ezért az emberért hogyan dobta félre addigi nagyszabású terveit.

Nem gondolom, hogy annyira egyedülálló szerelmi történettel állunk szemben, szerintem bármelyikünk fel tud mutatni legalább egy hasonló "szintűt", elég kicsit kiszínezni és nyomatékosítani az eseményeket. Ree is ezt teszi, de valamiért ez engem egyáltalán nem zavart. Marlboro Man mondjuk ki se látszik a tökéletességből, de ezt a jellemábrázolást betudom a szerelemmel járó szemfényvesztésnek, ami azért lássuk be, szép dolog.

A lényeg, hogy végig otthon éreztem magam olvasás közben, és pontosan tudtam, hogy Ree mit érez, amikor az esti filmnézés közben odabújik a kovbojához, és azt gondolja: na most kerek a világ. Szerintem ez a szerelem, és semmi más, ez egy semmivel össze nem keverhető tünete annak, hogy megtaláltad a másik feledet. (Persze, tudom, milyen alapon oktatok én ki bárkit arról ennyi idősen, hogy what is love, de én szóltam az elején.) 

Ree épp Chicagóba készült költözni a kis poros oklahomai városkájából, hogy új életet kezdjen a szakítása után, és ekkor jött a képbe Marlboro Man. Hálás dilemma egy könyvhöz, az biztos, hogy élje-e a saját életét, vagy alkalmazkodjon inkább egy cowboyéhoz. 

Ree története elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy milyen világban élünk. Nem akarok nagymama-jellegű okoskodást levezetni, nézeteim cseppet sem konzervatívak, az élni és élni hagyni elv masszív híve vagyok, ennyit a mentegetőzésről. De számomra akkor is fura, hogy csak épphogy elvétve látok olyan kapcsolatot, ahol nem az ÉN dominál. Ami nem az egymás ellen folytatott harcról szól, arról, hogy ki van épp jobban nyeregben, ki a kevésbé kiszolgáltatott érzelmileg. Hogy amikor felmerül egy probléma, nem dobod odébb, hogy úgyis lesz jobb, hiszen fiatalvagyokannyilehetőségvárrámélniakarok. 

Remek érzés, mikor kiröhögnek a "barátaid" azért, mert te tényleg szereted azt a másik embert, és nem akarsz nélküle tölteni egy hétvégét. Roppant furcsán tudnak nézni egyesek, amikor azt veszik észre, hogy létezik olyan pár a környezetükben, amelyik nem azzal tölti az idejét, hogy egymást felülmúlja valamiben folyamatosan. A vicc az, hogy a szüleim, akik ha jól számolom, 27 éve vannak együtt, ugyanezt élik meg. Szó szerint röhögnek rajtuk a barátaik, amiért egy takaró alatt alszanak, vagy mert nem mennek egymás nélkül sehova. Ja és persze a fele elvált, ami nem baj, de tipikusan olyan emberekről van szó, akiknek az (volt) a hobbija, hogy a házastársa minden megmozdulását ócsárolja. 

Annyira utálom, hogy mentegetőznöm kell azért, mert boldog kapcsolatban élek, és azt is, hogy ebből egyből következik az, hogy unalmassá is váltam, hiszen nincsenek olyan izgalmas magánéleti sztorijaim, mint korábban, amiken lehetett csámcsogni. Azt nem értem, hogy miért nem lehet hagyni, hogy a másik úgy éljen, ahogy neki tetszik. Én iszonyúan boldog vagyok, hogy viszonylag fiatalon megtaláltam azt, aki mellett minden reggel boldogan ébredek, és érdekes, ettől függetlenül ugyanúgy összejárok a barátnőimmel (kiderült azóta, hogy melyikükkel érdemes, sajna volt, aki képtelen volt elfogadni ezt a borzalmas életformát, amit folytatok), nem csak a pasimról beszélek megállás nélkül, igaz, szaftos sztorikkal már nem tudok szolgálni, de ha valaki emiatt nem tart rám igényt, hát borzasztóan sajnálom. 

Higgyétek el, nem vagyok egy érzelgős, romantikus fajta. Igyekszem racionálisan közelíteni mindenhez, próbálom kiszűrni a felesleges érzelmeket, jobb ez így nekem. Ettől függetlenül kiakaszt, hogy az emberek nagy része lelkesen vallja, hogy az, hogy elkötelezed magad valaki mellett, netán még változol is miatta, általa, az egyenlő azzal, hogy feladod az egyéniségedet, és kifordulsz önmagadból.
Huh, kicsit elkanyarodtam a Tűsarkúban a préritől, de erre előre számítottam. A lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és külön örülök, hogy Ree-nek bejött az élet a kovboja mellett. És ugyan néhányszor megfordult a fejében, hogy ó a franc, miért nem mentem inkább Chicagóba, azért tuti, hogy rettentően bánta volna, hogy nem Marlboro Mant választotta. 

Inspirálódás

Melyiket szeressem?

Néhányan már beszámoltatok a Maxim Könyvkiadó megújulásáról, és azokról a könyvekről, amelyek a közelmúltban jelentek meg. A Dream válogatás néhány darabja engem is felcsigázott, sorra jelöltem őket várólistásnak a molyon hetekkel ezelőtt, csak annyi olvasnivaló szakadt rám mostanában, hogy nem volt érkezésem új megjelenésekkel foglalkozni még csak elméletben sem. A Monte Cristó grófját viszont végre kivégeztem, és sikerült megállnom, hogy ne jegyeztessek elő túl sok könyvet a könyvtárban, úgyhogy ideje lenne nekiállni néhány otthoni olvasatlannak meg újdonságnak is.

Külön motviáló tényező, hogy a kiadó most wellness-hétvégét (hat darab kétéjszakás, két fő részére szóló félpanziós ellátás a Hotel Corvus Aquában) sorsol a Dream és a HiStory válogatás könyveinek vásárlói között. A játékra itt lehet jelentkezni, a feltétel pedig legalább egy könyv megvásárlása a két válogatásból, a könyvekről lejjebb találtok információt, ha még esetleg nem jöttek volna szembe eleget mindenfelé. A sorsolás január elején esedékes, december 31-ig lehet játszani, csak tartsátok meg a blokkot. További részleteket itt találtok.

Most pedig egy kicsit a könyvekről. 9 különböző regényt jelentetett meg a Maxim mostanában (vagy fog a közeljövőben), úgyhogy van miből válogatni. 

Cynthia Hand: Angyalsors

Cynthia Hand: Angyalfény

Luca di Fulvio: Álmok bandája

Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény

Alice Hoffman: Galambok őrizői (ebbe itt bele is lapozhattok)

Jamie Mcguire: Gyönyörű sorscsapás

Jay Asher - Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

Azt hiszem, leginkább a Vajon létezik szerelem első látásra? érdekel, íme egy kis ízelítő:

Négy perc általában alig valamire elegendő – ugye nem hinnéd, hogy ennyi idő alatt minden megváltozhat?A tizenhét éves Hadley Sullivan életében ez az egyik legrosszabb nap. Ott ragadt a New York-i repülőtéren, késésben van apja második esküvőjéről, amelyet Londonban tartanak, ráadásul a leendő mostohaanyjával még sohasem találkozott. Ebben a lehetetlen helyzetben pillantja meg a tökéletes srácot, az angol Olivert a repülőtér szűk várótermében. A fiú jegye a 18C ülésre szól – Hadley-é pedig a 18A-ra.

A végzet fordulatai és az idő fontos szerepet játszik ebben az elgondolkodtató regényben, amely egyaránt szól családi kapcsolatokról, a második esélyről és az első szerelemről. Hadley és Oliver huszonnégy órát felölelő története meggyőzi az olvasót arról, hogy az igaz szerelem akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé számítunk rá.

A Galambok őrzői is eléggé izgat, annak ellenére, hogy nem sikerült túl jól az első találkozásom Alice Hoffmannal (vagyis A tizenharmadik boszorkánnyal).

Ti melyik könyvvel vesztek részt a játékban?