Avada Kedavra

Huszonöt éves nagylány már nem olvas Harry Pottert, vagyis jó páran hülyének néztek engem, mikor a táskámból kivillant a Halál ereklyéi. Nekem majdnem tíz évembe telt, mire beadtam a derekam, az első részt tizenöt éves koromban olvastam, de akkor még bőszen kitámasztottam a sorozattal szemben, aztán valamikor tavaly-tavalyelőtt úgy döntöttem, hogy márpedig én letudom ezt is. 

Az első négy rész nem hagyott bennem túl mély nyomot, mondjuk az Azkabani fogoly egészen tetszett, de akkor még messze nem voltam rajongó, mondjuk az még most sem vagyok, de sokkal közelebb állok már ahhoz, mint mondjuk bő egy éve. Az áttörést a Főnix rendje hozta meg, pedig ahogy elnézem, sokan azt a részt szeretik legkevésbé. Én az ötödik rész olvasása közben éreztem azt, hogy végre nem kis pisisek rohangálnak bottal a kezükben egy disney-kastélyban, hogy végre felnőtt emberekkel van dolgunk. Harry Potter személye persze még ekkor is eléggé idegesített, de hát nem könnyű a kiválasztottak élete, gondolom. A Főnix rendjét olvasva jöttem rá arra, hogy Rowling csodálatosan lemodellezte a "valós világot" a könyveiben, minden megtalálható a varázslótársadalomban, ami a mi életünkben is jelen van, legyen szó korrupcióról, rasszizmusról, elnyomásról. Számomra a HP ereje ebben rejlik, J. K. Rowlingot egy eszméletlenül kreatív nőnek tartom, és megmondom őszintén, engem nem különösebben érdekelnek azok a vádaskodások, melyek szerint az egészet úgy lopkodta össze innen-onnan. Én az innen-onnant nem olvastam, úgyhogy engem idővel ugyan, de teljesen lenyűgözött az általa felépített világ. 

A másik, ami miatt imádtam, az Roxfort maga. A fura szobákkal, háziszellemekkel, emeletes ágyakkal olyan meleg hangulatot árasztott a hely, hogy teljesen otthon éreztem magam. Úgyhogy számomra rendkívül sajnálatos, hogy az utolsó részben alig kapott szerepet a varázslóiskola, így a Halál Ereklyéit nem is nagyon szeretem. 

Azt mondjuk nem tudom, hogy Rowlingnak miért van gyilkolási kényszere, persze lehet, hogy nem lenne olyan hiteles a sztori, ha a "jók" közül alig halna meg valaki, de hogy folyton szomorkodnom kellett valaki miatt, hát az nem nagyon tetszett. 

Abszolút kedvenc természetesen Piton és Sirius, mondjuk tudom, ez így eléggé mainstream, de ez van, őket sikerült megszeretnem. Harry Pottert a végére sem tudtam megkedvelni, de gyakran vagyok így a főhősökkel, sokszor nem elég emberiek, Potter nekem nem volt elég valóságos karakter (és itt most nem arra gondolok, hogy tud varázsolni meg kígyókkal társalogni). 

Nagyon örülök, hogy felülkerekedtem önmagamon, és végül megadtam magam a varázslóvilágnak, a HP sok-sok kellemes órát szerzett nekem. A legnagyobb szépséghibáját azonban még mindenképpen megemlíteném: ez az epilógus a végén. Tizenkilenc évvel később... miért? Miért kell egy ilyen banális közhellyel tönkrevágni mindent? Az ilyen befejezések számomra arról árulkodnak, hogy az író alábecsüli az olvasóit és a képzelőerejüket. Ha nem lett volna ez a pár oldal a végén, sokkal jobb emlékeim lennének a sorozatról, ez a kis epizód viszont sokat levon a könyv értékéből.