Ami a Ha maradnék-ot illeti, elsőre úgy gondoltam, eléggé beleillik a sorba. Elég sok amerikai könyv foglalkozik mostanában a fiatalok komoly problémáival, vagy épp nem túl szívderítő eseményekkel, vagyis olyan helyzetekkel, amikor egy tizenvalahány éves - általában - lány egy nehéz döntés elé vagy visszafordíthatatlan események sodrába kerül. Vannak ezek között - szerintem - gyengébb (13 okom volt, Mielőtt elmegyek), és egészen kiemelkedő (Jégviráglányok) próbálkozások, és akkor itt van a Ha maradnék.
A mai napig nem jutottam dűlőre ezzel a könyvvel.
Meglepően spoilermentes a fülszöveg, ám szerintem a harmadik oldal után az ember erősen sejti, hogy mi lesz a kiinduló esemény, úgyhogy túlságosan nem titkolóznék, ha lehet.
A középiskolás Mia élete igazán csodálatos, mindene megvan, amire egy fiatal lány vágyhat: rockzenész (de normális) pasi, jófej szülők, palacsinta reggelire, szóval teljes amerikai idill veszi körül, emellett még tehetséges csellózenész is, úgy tűnik, nagy jövő áll előtte. Csakhogy egy szép, havas délelőttön összeomlik minden, és el kell döntenie, hogy akarja-e még ezt az egészet egyáltalán. Vívódása közepette jobban megismerjük a szerelmét, Adamet, Mia vele kapcsolatos érzéseit, szorongásait, a családjával való viszonyát, és a legjobb barátnőjét, Kimet.
A fő problémám az, hogy a történet középpontjában álló jelenség vagy felfogás (vagy nem is tudom minek nevezzem) kilométerekre van az én földhözragadt természetemtől, így nehezemre esett elfogadni már azt is, hogy Mia egyáltalán dönthet. Mindegy, igyekeztem felülkerekedni ezen az apróságon, és inkább Mia eddigi életére koncentráltam. Ami mindenképp szép és teljes, de ahogy szerintem mindenki, ő is tele van félelmekkel és bizonytalansággal. A karakterek elevenek, és végre nem az van a középpontban, hogy hogy csinálják ki a bullyk a gyengéket a középiskolában. Persze egy kis menő-nyomi ellentét itt is megfigyelhető, konkrétan Mia és Adam között, a csellós lányok ugyanis soha nem tartoznak a gimi legnépszerűbb emberei közé, a rockzenészek viszont annál inkább. Ennek ellenére a kapcsolatuk mégis működik, bár a különböző érdeklődésük, és az, hogy emiatt mindegyikük eléggé elfoglalt, időnként közéjük áll. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy Mia miért szorong, hogy miért nem akarja elkísérni Adamet a koncertekre, hasonló érzéseim nekem is voltak korábban, és furcsa módon a mai napig nem tűntek el teljesen, pedig ideje volna.
Különösebben nem izgultam azon, hogy Mia hogy dönt végül, ha így, ha úgy, annak nyilván oka van. Aztán jött a második rész, a Hová tűntél, és persze elkerülhetetlen, hogy felhozzák újra a témát, és a különböző emberek hozzáállása eléggé meglepett, ami azt illeti.
Át is térnék a Hová tűntél-re, úgyhogy aki még nem olvasta az előzményt, és nem is szeretné, hogy szembejöjjön vele bármilyen SPOILER, innentől kezdve ne olvassa tovább a posztot.
Ez a történet már sokkal valóságosabb, ám most Adam szemszögéből figyeljük az eseményeket. A srác a rocksztárok könyvbeillő mintapéldánya: sikeres, gazdag, van egy híres-szépséges barátnője, akivel természetesen nem az igazi a dolog, a többi bandataggal teljesen megromlott a viszonya és gyógyszereken él, mert folyton pánikrohamok gyötrik. Egy európai fellépés eltölt egy napot New Yorkban, és az utcán sétálgatva észrevesz egy plakátot, ami Mia aznap esti koncertjét hirdeti. Három éve nem találkoztak, amióta a lány eljött New Yorkba, és megszakított Adammel minden kapcsolatot, aki azóta sem tért magához egészen, mint ahogy a mellékelt példa is mutatja.
Nagyon hasonlít ez a történet az egyik kedvenc filmemre, a Before Sunsetre, ami szintén egy "második rész", Ethan Hawke és Julie Delpy egy csodás bécsi éjszakát követően, évekkel később újra találkoznak, bejárják Párizst, és közben sietnek valahova, szóval kevés az idejük, és ezalatt kell, úgymond, dűlőre jutniuk egymással. Nagyon szeretem azt a filmet, mert azt bizonyítja, hogy igenis van az embernek egy másik fele, valahol a világban, és még ha évekig is kell rá várni, akkor is érdemes, mert különben sosem találod meg önmagad. Bármilyen nyálasan és rózsaszínűen hangzik ez az egész, tényleg így gondolom, nyilván akkor világosodtam meg, amikor végre meglett a másik felem, vagyis amikor tényleg az enyém is lett, és azóta folyton eszembe jut, hogy azelőtt én valóban azt képzeltem, hogy élek?
Kicsit elkanyarodtam, de a lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, pár óra alatt végeztem vele, közben drukkoltam annak, hogy legyenek ők egymásnak teremtve.
A könyveket kiadja a Ciceró.
Különösebben nem izgultam azon, hogy Mia hogy dönt végül, ha így, ha úgy, annak nyilván oka van. Aztán jött a második rész, a Hová tűntél, és persze elkerülhetetlen, hogy felhozzák újra a témát, és a különböző emberek hozzáállása eléggé meglepett, ami azt illeti.
Ez a történet már sokkal valóságosabb, ám most Adam szemszögéből figyeljük az eseményeket. A srác a rocksztárok könyvbeillő mintapéldánya: sikeres, gazdag, van egy híres-szépséges barátnője, akivel természetesen nem az igazi a dolog, a többi bandataggal teljesen megromlott a viszonya és gyógyszereken él, mert folyton pánikrohamok gyötrik. Egy európai fellépés eltölt egy napot New Yorkban, és az utcán sétálgatva észrevesz egy plakátot, ami Mia aznap esti koncertjét hirdeti. Három éve nem találkoztak, amióta a lány eljött New Yorkba, és megszakított Adammel minden kapcsolatot, aki azóta sem tért magához egészen, mint ahogy a mellékelt példa is mutatja.
Nagyon hasonlít ez a történet az egyik kedvenc filmemre, a Before Sunsetre, ami szintén egy "második rész", Ethan Hawke és Julie Delpy egy csodás bécsi éjszakát követően, évekkel később újra találkoznak, bejárják Párizst, és közben sietnek valahova, szóval kevés az idejük, és ezalatt kell, úgymond, dűlőre jutniuk egymással. Nagyon szeretem azt a filmet, mert azt bizonyítja, hogy igenis van az embernek egy másik fele, valahol a világban, és még ha évekig is kell rá várni, akkor is érdemes, mert különben sosem találod meg önmagad. Bármilyen nyálasan és rózsaszínűen hangzik ez az egész, tényleg így gondolom, nyilván akkor világosodtam meg, amikor végre meglett a másik felem, vagyis amikor tényleg az enyém is lett, és azóta folyton eszembe jut, hogy azelőtt én valóban azt képzeltem, hogy élek?
Kicsit elkanyarodtam, de a lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, pár óra alatt végeztem vele, közben drukkoltam annak, hogy legyenek ők egymásnak teremtve.
Nagyon kakukktojás vagyok ezzel a könyvvel (a folytatását nem olvastam), tetszett valamennyire, de nem estem hanyatt tőle.
VálaszTörlésUi.: teljesen érthető, ha kevered a YA disztópiákat.
Az első annyira nekem se. A második teljesen más szerintem, de egyelőre hanyagolom most ezt a YA-témát.
VálaszTörlésAmúgy a keverésről csak annyit, hogy simán megírtam a posztot úgy, hogy Adam helyett Robot írtam végig (hála a Mielőtt elmegyek-nek). Valamikor késő este hasított belém, hogy valami nem jó, és nekiálltam keresgélni a neten, hogy akkor mi is a neve szerencsétlen gyereknek.