Bő egy hónapja ülök ezen a poszton, mivel ez egy igazán gondolatébresztő könyv, csak többnyire nem vagyok filozofálgatós hangulatban, kinőttem már abból. Néha úgy éreztem, hogy az író ide-oda ráncigálja az agyam, annyit csavarintott a történeten, hogy már azt sem tudom, hogy a végén mit gondoltam erről az egészről, olvasás közben is gyakran ingadozott a véleményem.
Például hogy szeretnék-e egy olyan társadalomban élni, ahol a testemre rákötnek egy figyelőrendszert (WatchMe), hogy nehogy bármi bajom essen; ami minden káros anyagtól megóv, és nincs többé se nátha, se emésztőrendszeri bajok, se rák, semmi. A könyv elején három középiskolás lány lép szövetségre, mert ők nem akarják ezt az életet, és minden vágyuk, hogy maguk mögött hagyják azt. Az egyiknek sikerül is, a másik kettő túléli.
Eleinte iszonyatosan dühös voltam ezekre a lányokra. Mi bajuk van, most tényleg? Nem lehetnek betegek, sem ők, sem azok, akiket szeretnek (már ha van ilyen), ennél többet szinte nem is kívánhatnának, legalábbis napjainkban ha egy embernek meg is van mindene, értsd magánéleti és anyagi szinten tökéletesen rendben van, az egészsége még mindig nem fix. Ezt a problémát ebben a Nagy Katasztrófa utáni világban megoldották, és mégse tetszik mindenkinek.
Kirie Tuan egyike volt a három ellenálló lánynak, még felnőttként sincs kibékülve a rendszerrel. Azért választotta a spirálcenzori állást, hogy külföldi bevetésein ellenőrzés nélkül dohányozhasson és ihasson. Egy világrengető eset után újra kénytelen visszakanyarodni gyerekkorának főbb szereplőihez, a hozzájuk fűződő emlékekhez. Minden egy szép adag caprese saláta fölött kezdődik újra.
És ekkor elszabadul minden, elszabadul Itó Projekt csavargépe is, és mindenkiről kiderül, hogy nem is az, akinek vagy aminek hittük, közben pedig folyamatosan kapjuk az újabb és újabb, félelmetes információkat.
Összevissza csapkodtak végig a gondolataim, és rendkívüli bölcsességemnek hála két lényegesebb következtetésre jutottam:
1. Minden jó kezdeményezésnek van egy árnyoldala, főleg ha az olyan nagyszabású, mint a WatchMe. Engem messze nem rettent el a vetített jövőkép kedvező oldala, vagyis az, hogy nem betegedhetünk meg, ennél többet nem is kérnék már az élettől. (Más kérdés a népesedés problémája, de nem kell aggódni, a fejlődő országokban nem jellemező a WatchMe használata. Ki van ez találva.) Csak itt is fennáll a szokásos dilemma: mi lesz, ha ezt a nagyszerű felfedezést elkezdik pusztításra és mindenféle csúnya dolgokra használni? Ilyenkor jön az, hogy mindenki azt kiáltja egyszerre, hogy gyere vissza influenza, gyere vissza tüdőrák, csak ezt ne.
2. Az embereknek kell valami, ami ellen lázadhatnak. Még a szép, új világban is. Az is lázad, aki nem tudja, mi folyik a háttérben, a lényeg az, hogy az elégedetlenség és az ellenségkép keresése a lételemünk, ha van sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az.
Ahogy elnézem, kicsit másképp fogtam fel ezt a könyvet, mint a többség. Az én szememben ez nem egy antiutópia, hanem egy jövőkép arról a világról, amely katasztrofális állapotokból fel tudott tápászkodni, és képes volt kialakítani egy hasznos védelmi hálót. Más kérdés, hogy ezt egyes csoportok hogyan értelmezik, de azt hiszem, napjainkban is Dunát lehet rekeszteni azokkal a bioetikai kérdésekkel, amelyekkel ugyanez a helyzet.
Kiadó: Ad Astra
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 308
Fordította: Mayer Ingrid, Oroszlány Balázs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése