A város, amit nem lehet elhagyni

Betegesen vonzódom az amerikai kisvárosi rejtélyek címkével illethető könyvekhez, és mivel perverz örömömet lelem abban, hogy ilyesmiket olvassak, nem igazán fejlődött ki bennem az a képesség, hogy megkülönböztessem a gagyit az igényesebb daraboktól. Annyira leköt az, hogy próbáljam kitalálni, hogy mégis mi a franc folyik itt, meg olyan kényelmesen érzem magam ebben a közegben, hogy eközben nincs kedvem a stílus boncolgatásával foglalkozni. A Wayward Pines esetében ez mondjuk nem egészen így volt, de erről majd később.

A szerző a Twin Peakst nézve szeretett bele a misztikus kisvárosi hangulatba, és ezt szerette volna valamiféleképpen visszaadni a könyvében. Hogy sikerült-e, azt nem én fogom eldönteni, mert továbbra sem láttam még a sorozatot, lehet, bele kéne vennem az iksz dolog, amit megteszek, mielőtt 30 leszek projektembe, nem mintha lenne ilyen (pedig ezzel az ürüggyel mennyi programot kikönyöröghetnék magamnak!). 

Sokszor eszembe jutott a Horzsolások olvasás közben, szinte ugyanaz az alapfelállás: egy látszólag tökéletes, de belül rohadó, a világ végén fekvő városba érkezik valaki kívülről, akit őszintétlen kedvességgel fogad a lakosság, a valaki meg rájön, hogy valami nagyon bűzlik, és nekiáll kitalálni, hogy mi az. 

Ahogy emelkedett a furcsaságok száma, úgy húztam egyre inkább a számat, hogy vajon a szerző ebből hogy fog normálisan kijönni, mert itt már nem lehet épkézláb végkifejlet... Aztán vázoltam a helyzetet a pasimnak, aki egy pillanat alatt rávágta a megoldást, megjegyzem, épp egy olyan játékot igyekszik végigvinni, amelyben hasonló események történtek, de ha leírnám, melyik az, az óriási spoiler lenne (már akinek).

Egyébként ez a röpke 288 oldal egy szép kis műfajmix, thriller, krimi, horror (brr), sci-fi, öö.. talán más nincs, de az a jó, hogy elég sokáig nem jön rá az ember, hogy mivel is áll szemben. A fojtogató tehetetlenség viszont végig ott van a levegőben, hősünk semmit sem tud tenni, hogy kiszabaduljon a város fogságából. 

Na jó, eddig elég jónak tűnik, a lezárást tekintve pedig végképp elégedett vagyok, de egy valamivel nem tudok kibékülni, ez pedig a vakarék stílus. Mondatok, amelyek soha élő ember száját nem hagynák el, rettentő klisés szófordulatok és jelenetek, mindezt egy C kategóriás keménykedős akciófilmben el tudom képzelni, de máshol nem igazán. A főhős különben az a fajta ellenszenves ember, aki nem tudom, hogy miért idegesít, mert nem csinált túl sok rosszat, de az a pasi, aki azt hiszi, hogy egy kis lelkiismeret-furdalásért minden megbocsátható neki, öntelt pöcs. 

Oké, hogy imádom azokat a könyveket, amelyekben együtt nyomozhatunk a főhőssel valami óriási igazság feltárása érdekében, na de azért nekem is vannak igényeim. Nem is azzal volt a bajom, mint sok mindenki másnak, hogy Crouchnak beakadt az Enter a billentyűzetén, hanem azzal, hogy szegény sajnos nem igazán tanult meg jól írni. A könyvből készült filmsorozatot nem láttam, de ezek után azt mondom, lehet, hogy érdemesebb lett volna azt választani a könyv helyett, gondolom a sztori ugyanaz, viszont bennem él a remény, hogy a forgatókönyvíró megkímélte a nézőket a sántító párbeszédektől és a főhős irritáló gondolataitól.

A Wayward Pines egy háromrészes, azonos című sorozat első része (valahogy furán hangozna erre a trilógia szó, nem tudom, miért), és mivel végeláthatatlan várólistával rendelkezem, nem voltam benne biztos, hogy egyben szeretném lenyomni mindhárom részt, pedig tartottam tőle, hogy szükség lesz rá, ha meg akarok tudni valami érdemlegeset. Tévedtem, úgyhogy egyelőre nem kapkodok a következő részekért, mert most ez így kerek, de lehet, hogy előbb-utóbb újra rákívánok erre a hangulatra és ha épp nem lesz más a közelemben, akkor folytatom a sorozatot.

Blake Crouch: Wayward Pines
Agave Kiadó, 2015