Amikor megint kitaláltam, hogy ki a gyilkos

Nyugalom, spoiler nem lesz. Roppant büszke vagyok arra, hogy gyakran rájövök, hogy ki a hunyó a krimikben, kivéve akkor, amikor az író akaratlanul is elárulja és már akkor felismerem az illetőt, amikor besétál a színre. Az igazság a Harry Quebert ügyben esetében csak egy közepesen halvány tippem volt, kb. nulla alappal, így ez nem a lelombozó, easy level kategória, hanem egy elég összetett nyomozós sztori, a végén talán túl sok meglepetéssel, de most nagyon előreszaladtam.

Méltatlanul mellőzött regényről van szó, én is a könyvesboltban szúrtam ki, majd később utánanéztem, és mindig nagyon örültem, amikor láttam a molyon, hogy valaki olvassa, legalább gyűltek az infók arról, hogy kell-e ez nekem. Hát, kellett. Imádom a bő lére eresztett krimiket, mert ezek nem csak a bűntény és az azt követő nyomozás részleteire szorítkoznak, illetve szeretem azt a megoldást is, amikor a nyomozást nem a hatóság szemszögéből kísérjük, hanem valami amatőr akárki próbálja felgöngyölíteni a rejtélyt.

Egy (képzeletbeli) New England-i tengerparti kisváros a helyszín, (bár egy morzsányi New Yorkot is kapunk az elején), gondolom, mondanom sem kell, mennyire tobzódtam ebben a környezetben. Ház a tengerparton, diner a városban, van kérdés?
Az elbeszélőnk pedig egy fiatal író, Marcus, aki fogcsikorgatva próbál egy második könyvet írni az első nagy sikere után, de képtelen rá. Ezért költözik Aurorába, az egykori irodalomprofesszorához, Harry Quebert-hez, hátha ott össze tudja szedni magát, mert vészesen közeleg a határidő, amikorra le kell adnia a kéziratot a kiadónak. De hoppá, Harry kertjében találnak egy holttestet, egy olyan lányét, aki 30 évvel korábban tűnt el, és akinek akkor 15 éves létére a harmincas éveiben járó Harryvel volt viszonya.
Marcus önkéntes nyomozásba kezd, egyre többet tud meg a város lakóiról, a múltjukról, és arról, hogy ki volt az áldozat, úgyhogy hamarosan összeáll a kép, és legalább az új könyvéhez is megvan az alapanyag.

A krimi szál mellett bepillanthatunk az írói lét nehézségeibe, a háttérmunkába, és Marcust is elég jól megismerjük. Az emberi lélek és az egyes szereplők motivációi fontos szerepet játszanak ebben a történetben, valószínűleg ennek köszönhetően lett ilyen hosszú a könyv, de én cseppet sem bánom. Nem rágtam le a körmeimet, de a szerző végig gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk, mindenesetre gondolom így is lesz olyan olvasó, aki vontatottnak fogja találni a regényt a sok privát adalék miatt.

Dicker nagyon ügyesen megoldotta az információcsepegtetés és -visszatartás problémáját úgy, hogy ne legyen erőltetett és ne érezzem úgy, hogy hülyének vagyok nézve (Rowlingra pont emiatt haragudtam meg A selyemhernyó kapcsán, Jodi Picoult-ról nem is beszélve), ezért külön pirospont jár! Elég csavaros a történet, nem egy, nem két alkalommal okozott meglepetést, szerintem egy kicsit túl is tolta a dolgot az író.

A stílussal akadtak problémáim, nem túl kifinomult, néhány párbeszédnél fogtam a fejem... A sztori nagyrészt elvonta erről a figyelmemet, de kicsit bugyuta-amerikainak éreztem az érzelmi megnyilvánulásokat, és a szerző a kliséktől és közhelyektől is tartózkodhatott volna.
Ennek ellenére idén eddig ez a kedvencem, éreztem én, hogy jó lesz, köszi radarka, hogy jól működtél! :)

Jaj és mielőtt el nem felejtem, a párhuzamok! Nyilván a Lolita is idevehető, de azt sosem volt gyomrom elolvasni, így azokról az egybeesésekről nem tudok referálni. Viszont a regény olvasása közben nyomtuk le épp a Twin Peaks utolsó részeit, és lehet, hogy bemagyarázom, de rengeteg pici hasonlóságot felfedeztem a két történet között. Ott van kapásból a fiatal lány mint áldozat, a nyaklánc, a tűz, egy piros Corvette is szerepelt mindkettőben, akárcsak egy elvonult regényíró, aztán ne feledkezzünk meg a bagoly/sirály motívumról, illetve mindkettőben van Cooper nevű szereplő. Coincidence? Simán lehet. :D

Joël Dicker
Az igazság a Harry Quebert ügyben
Göncöl Kiadó, 2014