Nem attól lesz rossz a könyv, hogy nem szereted a szereplőket

A tavalyi év egyik bestsellere, A lány a vonaton megosztja még a kedvenc könyvesbloggereimet is, és ahogy egyre több helyen olvastam róla, úgy kezdtem el feltételezni, hogy a könyv a szokásos túlhypeolás szerencsés áldozata, és amúgy valószínűleg semmi egyedülálló nincs benne. Erről viszont magamnak kellett meggyőződnöm, a háztáji thrillereket meg - most már egyáltalán nem titkoltan - szeretem olvasni, úgyhogy azért nem kellett olyan óriási áldozatot hoznom.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy iszonyatosan lehangoló a történet, egészen pontosan Rachel, a főhős az, aki totálisan leránt a mélybe. Rachel alkoholista, de ez csak egy vetülete annak a mély önsajnálatnak, amiben lubickol azóta, hogy a férje elhagyta egy másik nőért. Lehet, hogy szigorúnak tűnök, de az a Rachel, akit a könyv elején megismertünk, megtestesít egy olyan embertípust, akivel nem tudok mit kezdeni. Nem a függőségéről beszélek, hanem arról, ahogy passzívan hagyja, hogy egyre mélyebbre süllyedjen a kilátástalanságában, és mindeközben a környezetében élő emberekben is kárt tesz. Igyekeztem azért nem túlzásba vinni az ítélkezést, de egyértelműen ő volt az a nő a három elbeszélő közül, aki a leginkább taszított, még úgy is, hogy a vége felé azért kezdtem szívből szánni, volt miért.

A könyv közepe táján kezdtem elfogadni a nyomasztó környezetet, azt, hogy nagyon úgy fest, hogy itt mindenki rohadt boldogtalan, és legszívesebben mindenki más életet élne. Megan, a "vonatról látott nő" bizonyára sokakból hasonló ellenszenvet vált ki, mint belőlem Rachel. Nálam ennél rosszabb a helyzet, mert egy rakat olyan gondolatával képes voltam azonosulni, amit többnyire nem mondanak ki az emberek, jobb esetben pedig nem is gondolnak.
A harmadik elbeszélő Anna, Rachel exférjének új felesége, nos, ő egy elég semleges karakter, teljesen hidegen hagyott, ugorjunk.
Az egész regény borzasztó feszült, kínos szituációk követik egymást, amelyeknek a fő forrása Rachel, komolyan, néha már én éreztem magam kellemetlenül. 

Ezt a könyvet nem kellemes érzés olvasni. Nehéz szeretni a szereplőket, de gyanítom, a szerző célja pont ez volt. Ítélkezzünk, undorodjunk, ugorjon görcsbe a gyomrunk. Ebben a tekintetben Paula Hawkins nagyot alkotott, ezen kívül viszont nem sok izgalomról tudok beszámolni.

Nem igazán értem, hogy miért övezi ekkora siker ezt a regényt. A Holtodiglant inkább értem, bocs attól, aki utálja, de Gillian Flynn sokkal ügyesebb Paula Hawkinsnál. Most elég volt egy elejtett félmondat, és már lett is egy erős gyanúm, a katarzis elmaradt, minden elég kiszámítható volt. Nem egy mesterien megalkotott thriller vagy krimi - nekem tökmindegy, - láttunk már ennél sokkal jobbat. El tudom képzelni ezt a történetet filmen (tegyük fel, hogy nem lett óriási siker a könyv) C kategóriás színészekkel egy kevésbé népszerű műsorsávban valamelyik kereskedelmi tévé másodlagos csatornáján, de ennél több potenciál nincs benne.

Mostanában azt figyelem egyébként, hogy a szerzők milyen eszközt választanak az információk visszatartására. Jelen esetben ez eléggé magától értetődő: mivel Rachel rengeteget iszik, hamar kiüti magát, és emlékezetkiesései vannak, legfeljebb 1-1 érzet marad az átélt események után, ezeknek kell a nyomába eredni. Nem rossz megoldás, de nem dobom el tőle az agyam.

Oké, szóval ez is megvolt, mégsincs este. Higgyétek el, vannak ennél sokkal jobb izgulós könyvek, majd ha egyszer teljesen kiművelem magam a témában, hozok pár tippet. Meg különben azt is észrevettem, hogy ennek a műfajnak jobban áll az amerikai környezet, de lehet, hogy ez csak az én mellékes kattanásom.

Paula Hawkins: A lány a vonaton
XXI. Század Kiadó, 2015