A rózsaszínű könyv és a mohák

Amikor Elizabeth Gilbert beavatott a munkafolyamataiba, és megmutatta, mit jelent számára a kreatív élet, egyértelmű volt, hogy meg akarom tudni, hogy mi van az Eat, Pray, Love-on túl. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ma már azt a könyvét is más szemmel olvasnám, és valószínűleg több jutna el belőle a kis agyamig abból, amit a szerző igyekezett átadni. Nagyon kíváncsi lettem arra, hogy mire képes még ez a nő, főleg, ha fikcióról van szó, úgyhogy belevetettem magam A lélek botanikájába.

Jó kis nyári, belemélyedős olvasmány lesz ez, gondoltam, amikor megláttam a vastag kötetet. Június végén kezdtem olvasni, és az első 100 oldal nagyon nem csúszott. Egy olyan történetre számítottam, aminek egy erős női karakter áll a középpontjában, itt az elején viszont csak kapzsi férfiakat és némi üzleti adalékot kaptam. Azt persze rögtön észrevettem, hogy nem akármilyen szöveggel állok szemben: Liz mondatai szinte ragyognak, egyszerűen gyönyörűen ír. Ez a tény motivált leginkább abban, hogy folytassam az olvasást, de valahol a 100. oldal táján félretettem a könyvet. Igaz, itt az élet is felülírta az összes passzív pihenésre vonatkozó tervemet, szinte semmi időm nem volt heverészni és órákig olvasgatni, ez a könyv meg pont nem az a fajta, amiből az ember 20 oldalakat olvas esténként.

Aztán befejeztem a Nyár Nagy Feladatát, és felszabadult némi szabadidőm, én meg azt vettem észre, hogy égető vágyat érzek arra, hogy újra kézbe vegyem A lélek botanikáját. Innentől kezdve pörögtek a lapok, és lubickoltam ebben a kissé lassú történetben. Megkaptam a nőnemű főhőst, Almát, akinek ugyan első pillantásra nem tűnik túl különlegesnek az élete, érdemes rázoomolni nagyítóval. Például vajon hány nőnek adatott meg a lehetőség a 18. században, hogy azzal foglalkozzon egész életében, ami a legnagyobb szenvedélye?

Szerelmet és szenvedélyt nem csupán egy másik ember iránt lehet érezni, erről most ismét megbizonyosodtam. Tudom, hogy sokan furcsának találják ezt a gondolatot, de minden szeretetteli érzés ugyanarról a tőről fakad, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy valaki egy hivatásban, tudományban, bármi más tevékenységben találja meg a szerelmet.
Ez nem azt jelenti, hogy a szerelem hiánya nem okoz szenvedést. Alma egész életében kínlódik a viszonzatlan szerelemtől, amíg egy kedves ismerős rá nem világít arra, hogy talán nézzen körbe, és lássa meg, hogy mások mi mindent áldoztak fel érte, mellesleg hiába.
Ez egy keserédes regény. Bármennyi fájdalmat is kell Almának megtapasztalnia, mindig ott a vigasz: a növények, a botanika szeretete, legfőképp a mohák.

"A bánatnak van olyan mélysége, amely többé már nem is emlékeztet bánatra. A fájdalom olyan súlyossá válik, hogy a test már meg sem érzi. A bánat kiégeti magát és elhegesedik, megakadályozva ezzel az érzések belobbantását. Ez a fajta zsibbadtság egyfajta kegyelmi állapot. Alma elérte a bánatnak ezt a szintjét, amikor felemelte az arcát az apja íróasztaláról és a könnyei elapadtak."

A helyszínek elvarázsoltak: az óriási pennsylvaniai birtok, a kissé kiábrándító Tahiti (még ha tényleg olyan gyönyörű is, mint ezen a képen) meg persze Amszterdam.

Liz ebben a könyvben is megvillantja az intelligens humorát, le sem tagadhatná, hogy ő írta ezt is meg a Big Magicet is - bár nyilván két halál különböző könyvről van szó, a saját hangja mindkettőben benne van. És nekem tetszik ez a hang, úgyhogy légyszi, Liz, írjál még ilyen jókat (kicsit rövidebb felvezetéssel :D)!

Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája
Partvonal, 2014