"Olyan ez, mint amikor nézed magad a tükörben, és kimondod a nevedet. Aztán egy idő után úgy tűnik az egész, mintha nem is valóság lenne. Persze néha azért szoktam ilyet csinálni, de nincs szükség arra, hogy egy órát a tükör előtt álljak. Minden nagyon gyorsan történik, és a dolgok elmosódnak körülöttem. Aztán kinyitom a szemem, és nem látok semmit. Akkor kapkodni kezdem a levegőt, hogy végre lássak egyáltalán, de nem megy."
Nagyjából egyből azután, hogy tudomást szereztem a tényről, hogy végre magyarul is kiadják az egyik könyvet, amiért korábban hisziztem, meg is rendeltem, mert ugyan egyszer angolul már nekiálltam, és egy darabig el is jutottam benne, viszont akkor ráébredtem, hogy nem igazán szeretek angolul olvasni. (Pedig ez esetben lehet jól jött volna, ha ez másképp van, de erről majd később.)
A The Perks of Being a Wallflower az egyik olyan könyv, ami minden második könyves tumblis képen visszaköszön, úgyhogy igazán kíváncsi voltam arra, hogy mi ez a nagy felhajtás. Szóval angolul nem igazán barátkoztunk össze, de ez nem Stephen Chbosky-n múlt, hanem az én hozzáállásomon és más körülményeken. Tényleg repestem az örömtől, amikor megjelent magyarul, és ellentétben a többi magánkönyvtáras példányommal, ez nagyon hamar bekerült az aktuális olvasásaim közé.
Nem értettem, mi lehet Charlie leveleiben, ami annyi olvasót megérint, egy átlagos amerikai középiskolás történetre számítottam, (még az eredeti nyelves próbálkozásom után is), és tulajdonképpen nem tévedtem akkorát. Charlie 15 évesen, a gimi előtti utolsó napon kezdi írni a leveleit egy meg nem nevezett barátjának, akár naplónak is felfoghatjuk az egészet. Charlie kicsit furcsa, de nem tudjuk miért, és ő sem tudja. Ennek ellenére lesz néhány nagyon közeli barátja a végzős évfolyamból: Sam (ő egy csaj, és naná, hogy Charlie egyből belezúg), és Patrick, aki szintén egy érdekes karakter, de nagyon szerethető. Levelein keresztül megismerjük a barátait, a családját, beszámol a velük és a nélkülük töltött mindennapokról. És a szorongásairól, saját maga furcsa viselkedéséről, problémáiról, amelyekről ő sem tud többet, csak annyit, hogy léteznek. Minderről teljesen magától értetődő stílusban ír, egyszerű fogalmazásmóddal, ami szerintem növeli a könyv értékét.
Ami viszont nem, az a fordítás. Nem tudok rá jobb kifejezést: nem jött át. Szerencsére az élményt nem tudta elrontani, igyekeztem elvonatkoztatni, és nem foglalkozni olyan dolgokkal, hogy az "And in that moment, I swear we were infinite"-et úgy találták lefordítani, hogy "Úgy érzem, nincsenek korlátaim." Close enough, na mindegy. Sokszor úgy éreztem, mintha egy angol nyelvvizsga fordítási feladatát olvasnám, de mondom, ennek ellenére is odavagyok a könyvért. Sőt, kedvenc is lett, mert azóta is él bennem az egész történet, és ugyanazt érzem vele kapcsolatban, mint amikor becsuktam az utolsó oldal után. Hiába vártam, hogy lecsengjen bennem az élmény, hátha akkor majd képes leszek valami értelmeset írni róla, de nem tudok. Szerintem ez az a fajta könyv, amit nem lehet összefoglalni néhány bekezdésben, hogy erről és erről szól, olvasni kell, és megérted, mire föl a nagy lelkesedés iránta.
Külön örülök, hogy van saját példányom belőle, bár a filmes borítóktól mindig a hideg ráz, legalább szép zöld. És az enyém.
Nem értettem, mi lehet Charlie leveleiben, ami annyi olvasót megérint, egy átlagos amerikai középiskolás történetre számítottam, (még az eredeti nyelves próbálkozásom után is), és tulajdonképpen nem tévedtem akkorát. Charlie 15 évesen, a gimi előtti utolsó napon kezdi írni a leveleit egy meg nem nevezett barátjának, akár naplónak is felfoghatjuk az egészet. Charlie kicsit furcsa, de nem tudjuk miért, és ő sem tudja. Ennek ellenére lesz néhány nagyon közeli barátja a végzős évfolyamból: Sam (ő egy csaj, és naná, hogy Charlie egyből belezúg), és Patrick, aki szintén egy érdekes karakter, de nagyon szerethető. Levelein keresztül megismerjük a barátait, a családját, beszámol a velük és a nélkülük töltött mindennapokról. És a szorongásairól, saját maga furcsa viselkedéséről, problémáiról, amelyekről ő sem tud többet, csak annyit, hogy léteznek. Minderről teljesen magától értetődő stílusban ír, egyszerű fogalmazásmóddal, ami szerintem növeli a könyv értékét.
Ami viszont nem, az a fordítás. Nem tudok rá jobb kifejezést: nem jött át. Szerencsére az élményt nem tudta elrontani, igyekeztem elvonatkoztatni, és nem foglalkozni olyan dolgokkal, hogy az "And in that moment, I swear we were infinite"-et úgy találták lefordítani, hogy "Úgy érzem, nincsenek korlátaim." Close enough, na mindegy. Sokszor úgy éreztem, mintha egy angol nyelvvizsga fordítási feladatát olvasnám, de mondom, ennek ellenére is odavagyok a könyvért. Sőt, kedvenc is lett, mert azóta is él bennem az egész történet, és ugyanazt érzem vele kapcsolatban, mint amikor becsuktam az utolsó oldal után. Hiába vártam, hogy lecsengjen bennem az élmény, hátha akkor majd képes leszek valami értelmeset írni róla, de nem tudok. Szerintem ez az a fajta könyv, amit nem lehet összefoglalni néhány bekezdésben, hogy erről és erről szól, olvasni kell, és megérted, mire föl a nagy lelkesedés iránta.
Külön örülök, hogy van saját példányom belőle, bár a filmes borítóktól mindig a hideg ráz, legalább szép zöld. És az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése