Justin Cronin - A szabadulás

Szerintem annyi disztópia létezik már a könyvpiacon, hogy ha rajtuk kívül más nem lenne, akkor is életünk végéig el lennénk látva olvasnivalóval. A szabadulás méretében mindenképpen kitűnik a sorból a maga 834 oldalával, és ez még csak a trilógia első része. Ez a tény és a könyv külseje (meg a sok-sok ötcsillagos értékelés) is úgy általában arra engedett következtetni, hogy egy igen komoly, nagyszabású, kultikus műről van szó, de lehet, hogy nem kellett volna ilyen magas elvárásokkal nekimennem a könyvnek.

Cronin poszt-apokaliptikus világában agresszív, vérszomjas, világító lények jelentik az ellenséget, akik egy korábbi, a hadsereg által felügyelt kísérletben létrejött szörnyek, régi életükben életfogytiglanos elítéltek voltak. Azonban nem sikerült elég jól őrizni őket, és kiszabadul a 12 halhatatlan kísérleti alany. A fertőzés harapással terjed, és nem mellesleg nagyon gyorsan, úgyhogy hamarosan szinte az egész  amerikai kontinens hemzseg az ugróktól.
Volt egy kísérleti alany, egy hatéves kislány, Amy, aki szintén megkapta a vírust még laboratóriumi körülmények között, de mégsem vált szörnyeteggé, és úgy tűnik, hogy azok el is kerülik őt, viszont a halhatatlanság rá is vonatkozik.
És van valahol egy kolónia Kaliforniában, ahol egy maroknyi túlélő továbbra is próbál életben maradni, új törvények és újfajta életkörülmények között, de erőforrásaik végesek, ezért záros határidőn belül ki kell találniuk valami új megoldást.

Elég hosszú ideig olvastam A szabadulást, úgyhogy volt néhány kellemetlen éjszakám emiatt (a fiktív lények közül még mindig a zombik és ahhoz hasonlók a legnagyobb parám), ez is azt bizonyítja, hogy hatással volt rám a könyv. Persze tele van izgulós jelenetekkel, ennek ellenére sokszor mégis untam, talán túl sok volt a szereplő, és nem érdekelt mindegyikük sorsa annyira, meg volt néhány a főhősök között, aki olyan szinten irritált (Alicia), hogy azt kívántam, tépné már szét egy fertőzött. Utálom a hősködő embereket. De Amerikának a hősök kellenek meg az éppenhogymegmenekültek-jelenetek, engem viszont a hideg ráz az efféle stílustól. Vagyis próbáltam elcsípni, hogy milyen is igazából Cronin stílusa, de nem nagyon sikerült. Nincs rá jobb szavam, mint hogy amerikai, de az felsőfokon. Pont olyan volt, mintha egy filmet néztem volna, vagy esetleg a Walking Dead-et: voltak wannabe-herók, mesébe illő fordulatok, zűrös magánéleti szálak összegubancolva, és még az etnikai egyensúlyra is ügyelt az író. A legidegesítőbb eszköze viszont az volt, hogy egy-egy körömlerágós epizódot egyszerűen valami olyasmi szöveggel zárt le (nem egyszer, nem kétszer), hogy XY már maga sem tudná megmagyarázni, hogyan sikerült megmenekülnie... Ez egyszer oké, van ilyen. De ha már életveszélyes helyzetet teremt, akkor legyen benne annyi fantázia, hogy kitalálja azt is, hogy azt hogyan lehet megúszni, és ne kelljen már nekem szuperképességekkel felruháznom a szereplőket - sajna sok helyzetben nem volt más megoldás, és - ha már a filmekről beszéltem - ezzel valami C kategóriás katasztrófafilm szintjére süllyedt nálam időnként a regény.

Irodalmi értéket számomra nem képvisel ez a könyv, és még csak Cronin kreativitását sem tudom dícsérni, ennek ellenére biztosan el fogom olvasni a folytatást, mert kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a megmaradt emberrel. Azt hiszem, az is árulkodik valamiről, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy mi volt a könyv vége, pedig csak két hete fejeztem be...