2014-01-24

Gyorsan néhány könyvről #2

Úgy döntöttem, állandó rovattá avanzsálom a villámértékeléses posztokat, ugyan ez még csak a második, de vannak olyan könyvek, amelyekről nem látom értelmét hosszan beszámolni, de nyilván megfogalmazódott bennem néhány gondolat olvasás közben, jöjjön hát az utóbbi egy hónap olvasmányélményeinek összefoglalója! (Aztán hamarosan elviszlek titeket két csodálatos helyre, de még nem lőném le a poént.)


Ernest Hemingway Vándorünnepét a karácsonyi szünetben olvastam, csodálatos hangulatra és egy fantasztikus olvasmányra számítottam, hiszen több, általam kedvelt blogger is az egekig dicsérte. Csak egy tényezőt felejtettem el: Párizs nagyjából az utolsó hely, ami Európából érdekel; szívesebben mennék nyaralni egy belorusz faluba vagy látogatnék gyárat Ingolstadtban, mint hogy Párizst vagy egyáltalán Franciaországot megközelítsem. Ne kérdezzétek, hogy mi ennek az oka, lehet, hogy a sok szörnyű francia kötelező olvasmány meg a végtelenül fülsértő nyelvük, a franciák nem épp szimpatikus, fellengzős jelleme, de hihetetlenül taszít az ország és az ő kultúrájuk. Ezzel az alappal indulva vetettem bele magam a Vándorünnepbe, fel is merült bennem, hogy félrerakom, de a könyv rövidsége miatt amellett döntöttem, hogy végigolvasom. A végeredmény: sem Párizs, sem Hemingway nem győzött meg. Úgy vagyok most Hemingwayjel, mint azokkal a festőkkel, akik ugyan tudnak festeni, van hozzá szemük, agyuk, kezük, de semmit nem váltanak ki belőlem a képeik. A stílust jellegtelennek és sótlannak tartottam, és az már csak hab a tortán, hogy mennyire nagyon utálom, amikor valaki sírdogál, hogy így meg úgy nincs pénze, de azért csak lecsúszik az a marhasült meg pár üveg bor és whiskey. Ettől falra mászom. Szóval ennyit a mi kettőnk kapcsolatáról, szerintem a továbbiakban elleszünk egymás nélkül. 

A Papír-Yoda különös esetét (Tom Angleberger) muszáj volt elhoznom a könyvtárból, mert egyrész Yoda (bár R2D2-t, Darth Vadert és a rohamosztagosokat jobban kedvelem, ha már Star Wars), másrészt már korábban kinéztem magamnak, harmadrészt olyan szépen kidomborodik a jodácska a borítóból, és annyira megnyerő így origami formájában! Egyébként egy gyerek-ifjúsági könyvről van szó, amelyben Papír-Yoda egy hatodikas fiú ujjain csücsül az iskolában és osztogatja bölcsességeit. Néha meglepően értelmes gondolatai támadnak, annak ellenére, hogy a sok okosság a tulajdonosa szájából hangzik el, aki nem éppen arról híres, hogy túl jól boldogul az életben. A könyv végén található leírás segítségével pedig mi magunk is megtanulhatunk origami-Yodát hajtogatni, már ha van ehhez kellő kedvünk és affinitásunk. Nekem nem volt. Aranyos könyv egyébként, épp csak egy kicsit szájbarágós, ha valaki a kamasz gyermekének (neadjisten, fiának) keres valami olvasnivalót, ez szerintem jó választás lehet.

A megjelenésekor nyilvánvaló volt, hogy záros határidőn belül be kell szereznem Murakami új regényét, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit. Aztán úgy alakult, hogy pont akkortájt olvastam újra a Kurblimadarat (elég hosszú), és nem voltam elájulva tőle, szóval nem igyekeztem annyira, hogy a polcomra kerüljön az új regény. Aztán karácsonyra kaptam könyvutalványt, és akkor már nem volt kérdés, hogy mire fogom levásárolni. Na most vagy az van, hogy ez nem eléggé murakamis, vagy nem az a Murakami, amit én szeretek, vagy pedig az a szomorú eset áll fenn, hogy kezdek kinőni az író iránti elfogult rajongásomból. Ez utóbbinak nagyon nem örülnék, mert igazán megnyugtató érzés (volt), hogy van egy biztos pont, egy író, akinek a könyveit bármikor elővehetem, oda-vissza fogom őket imádni. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnék most egy Világvégéhez, de nem merek kísérletezni, maradjon meg úgy az emlék, ahogy van. Arra természetesen képtelen lennék, hogy nekiálljak szidalmazni Murakamit, de ez a regény nálam abszolút bekerült a felejthető olvasmányaim kategóriájába. Már-már erőltetett, és közben túl hétköznapi. Hiányoltam belőle azt a misztikumot, amit kizárólag ez az ember tud belevinni a szövegeibe, és közben rájöttem, hogy nagyon örülnék, ha egyszer végre egy más típusú, nem magányos ember lenne már az egyik regényének a főhőse. Érdekes dolog arról olvasni, hogy egyes emberek hogyan küzdenek meg (vagy hogyan nem) az egyedülléttel, de ez már megvolt párszor. A magányos ember Murakami könyveiben olyan, mint Jodi Picoult-éban a tárgyalótermi jelenetek. A főhős finnországi kiruccanását különben kimondottan élveztem.

Annak ellenére, hogy 2013 végén kijelentettem, hogy nem zavar, hogy kevés magyar szerzőtől olvasok, idén már három hazai szerző könyvén túl vagyok: egy pöttyösön, egy útinaplón illetve D. Tóth Kriszta Jöttem, hadd lássalak című regényén. Ne kérdezzétek, mi vett rá, hogy a kezembe vegyem, na jó, közben rájöttem: megnéztem egy interjút az íróval, és egyszerűen kedvet kaptam hozzá. Szokatlanul friss és üde színfoltja ez a magyar irodalomnak, pedig témáját tekintve messze nem vidám, a fele a haldoklásról szól, a másik fele pedig egy olyan életről, ahol a főhős, Kriszta anyja sokszor gondolt arra, hogy nyomni kéne egy Crtl+Z-t, mert az unalmas, kisvárosi életnél ő többre és valami sokkal izgalmasabbra lett volna ő hivatott. Bele sem merek gondolni, hogy milyen érzelmi hullámvasút lehetett megírni ezt a történetet, D. Tóth Kriszta arra vállalkozott, hogy belemásszon a fiatalon elveszített édesanyja fejébe, és rajta keresztül láttassa a hetvenes évek fiatalságát, a döntések súlyát, a kaposvári élet egyhangúságát, a testi és a lelki fájdalmat. Azt hiszem, hogy pont azért szerettem ezt a könyvet, mert hiányzik belőle az az ecetízű, cinikus és hangyányit önsajnáltató és sértődött hangvétel, ami szerintem annyi kortárs magyar irodalmi mű sajátja. Tisztában vagyok azzal, hogy ezen a téren elég hiányos tapasztalatokkal rendelkezem, mégis a felsorolt jegyek azok, amelyek távol tartanak a hazai írók műveinek olvasásától. A sok extrarövid mondatot és a folyton ismételt szavakat (pl. egzecíroz, brrr ettől már kiráz a hideg) leszámítva tetszik, ahogy D. Tóth Kriszta ír. A könyv trailerét pedig NE nézzétek meg, mert abból viszont tényleg csak a nyomasztó, fáradt levegő árad, hálistennek nem sok köze van a regénynek a lehangoló háttérzenéhez meg Kovács Patrícia szenvedő arckifejezéséhez. (Igaz, mindenki azt vesz ki magának egy történetből, amire fogékony, hát én már csakazértsem.)

A két félbehagyásomról csak röviden számolok be: a Csodaidők első részével hasonlóan jártam, mint a Trónok harcával: mindenki imádja, csak kb. én nem. Nem érdekelt a világ, amelyben játszódik, nem érdekeltek a szereplők, a nagy részük ellenszenves volt, a maradék meg unalmas. Nekem. Majdnem a feléig eljutottam, mire feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a francnak fárasztom én magam ezzel?
Sokkal színvonaltalanabb könyv a Szellemjárás Alan Titchmarshtól. Nem tudom felfogni, hogy egy férfi hogyan írhat ennyire nyafogós, szenvelgős, mesterkélt stílusban (most képzeljétek hozzá, ahogy vágom a fanyalgó pofákat, mert azt teszem). Ha valaha felmerült bennetek az igény a könyv elolvasása iránt, most szólok, hogy ne vesztegessétek rá az időt, nem éri meg. Kizárólag a stílus miatt hagytam félbe, a két szálon és idősíkon futó történet pedig érdekes lehetett volna, de nem így, nem ebben a kivitelezésben.

A félbehagyós olvasóktól kérdezem: ti hogyan, mikor döntitek el azt, hogy félbehagytok egy könyvet? Én már annyira ismerem az érzést, amikor felmerül bennem a kétely olvasás közben, hogy na, ez nem biztos, hogy kell nekem. Normális esetben soha nem jut eszembe, de ha már egyszer befészkelte magát a gondolataim közé a félbehagyás lehetősége, nagyon nehéz onnan kipusztítani. Először dühös leszek, hogy már megint mennyi időt elvesztegetettem a nem megfelelő könyv olvasásával, aztán amikor meghozom a döntést, végtelenül megkönnyebbülök, de a méreg nehezen távozik (és ilyenkor általában magamra haragszom, hogy miért nem ismertem fel korábban a jeleket, vagy miért nem hallgattam az ösztöneimre, vagy ellenkező esetben mások véleményére - ez utóbbi a ritkább).
Kíváncsi vagyok arra, hogy ez nálatok hogyan működik, és hogy ez milyen érzéseket vált ki belőletek, szóval írjátok meg, ha vannak hasonló "élményeitek".

23 megjegyzés:

  1. Én egy irgalmatlanul vastag József Attila-életrajzi regényt hagytam félbe (azt hiszem, az volt a címe, hogy Fogadj szívedbe). Nem szoktam megijedni az ezer+ oldalaktól, de hogy 900 oldal után is egyszerűen nyomasztott a légköre a regénynek - szex, anya, Attila fura gondolatai, öngyilkosság, szex... Úgyhogy nem volt döntés, hogy félbehagyom, hanem csak nem vettem le többet a polcról. Nem volt hozzá kedvem. Nálam ilyen egyszerűen megy :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem csodálom, hogy félreraktad, bár én nem olvastam, de valóban elég nyomasztó lehet, és ilyen hosszúságú könyveknél az meg elég komoly hátrány.

      Törlés
  2. Én akkor hagyok félbe egy könyvet, ha már hónapok óta nem nyúltam hozzá, mindig mást és mást veszek le a polcomról, és érzem, hogy semmi ingerenciám, hogy folytassam az olvasását.
    Amúgy tavaly én is egy mindenki által dicsért könyvet, az Ingóköveket hagytam félbe, de gondolkodom, hogy adok neki még egy esélyt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ú, pedig az Ingókövekre nagyon kíváncsi vagyok, mi nem tetszett benne? Vagy csak a hangulatod nem volt párhuzamban a könyvvel?

      Törlés
  3. Úgy örültem, amikor olvastam, hogy te sem szereted a Trónok harcát! Komolyan azt hittem, velem van valami baj, mert ismerősök ajánlása miatt rohantam a könyvesboltba az első kötetért, aztán többszöri nekifutásra sem jutottam túl 150 oldalon. Már gondoltam rá, hogy elcserélem vagy elajándékozom, csak olyan gáz, ki ajándékoz el Trónok harcát? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor pacsi :) Hát, add el, cseréld el, szerintem gyorsan le fognak csapni rá! Egyszer a Csillagport cseréltem el, és szerintem az illető nem hitte el, hogy ép példányt készülök küldeni neki, rá is kérdezett, mert nem értette, miért cserélem el:)

      Törlés
  4. Meg is van a post.:)
    Sajnálom, hogy nem jött be a Vándorünnep. Azon én is elcsodálkoztam, hogy egy nyirkos, egészségtelen lakásban laknak, de szakácsnő és dada van, meg kiruccannak Svájcba, Spanyolországba... oké, hogy nagyon olcsó volt, de nem lett volna jobb egy normálisabb lakásba költözni először?
    A D. Tóth Krisztát felpakolom miattad az egyik polcra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, hogy régen mások voltak a prioritások. Vagy így élnek a művészek, nem tom. Pedig Hemingway azt írta, hogy az éhség kihegyezi az érzékeket...

      Törlés
  5. A Vándprünnepet sajnálom én is, de így a jó, hogy nem vagyunk egyformák, milyen uncsi lenne már, ha mindenki ugyanazt szeretné, nem? A párizsi feleség szerintem jobban bejönne neked, bár H. ott sem lenne szimpatikusabb és a sok pia ott is folyik ám. Nekem az volt feltűnő, hogy kilóg a fenekük a szegénységtől, aztán kávéházakban ír, mert otthon nem jön az ihlet :)
    Ha Starwars, akkor nálam is R2D2 :)
    D. Tóth Kriszta könyvével most felcsigáztál, eddig nem nagyon érdekelt, de mindaz, amit leírtál, szimpatikussá tette számomra a könyvet, bár mostanában annyi nehezebb és nyomasztó történet került a kezem közé, hogy ezzel várok egy jobb periódusra.
    Nem nagyon hagytam még félbe könyvet, tavaly - mert hosszan félretettem valami miatt és már semmire nem emlékeztem - csak Romain Gary Lady L. könyve jutott erre a sorsra. Volt, hogy éreztem rá a késztetést más könyvnél, de úgy voltam vele, hogy ha már a feléig eljutottam, akkor azértis. Most már lehet, hogy másképp gondolkoznék, túl kevés az idő és sok a jó könyv, illetve újráznék is egy-két régi kedvencet :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A szesszel nincs bajom, csak a sírás-rívással mellette:) De A párizsi feleség még mindig nagyon érdekel, nem olyan könnyű elvenni a kedvem:)
      D. Tóth Kriszta könyve lehet, hogy akkor most nem a legjobb választás neked, ettől függetlenül ajánlom :)

      Törlés
  6. Én kb 5 könyvet hagytam eddig félbe. A legtöbbet az elején abbahagytam (50 oldal után), ám a Matched-et annyian szeretik, hogy próbáltam túllépni kezdeti ellenszenvemen és befejezni. Nem ment, 3/4-nél feladtam. Annyira idegesítő volt a főhős...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem azért sokan nem szeretik a Matchedet, mondjuk nekem nem volt vele bajom, de tény, hogy a főszereplő lány nem egy agytröszt. :D

      Törlés
  7. Ez a Papír-Yoda aranyos, lehet megveszem majd öcsémnek (felírom vhova) :D
    A D. Tóth Kriszta könyvre én is kíváncsi vagyok már a megjelenés óta, de türelmesen várok amíg vhogy rám nem 'talál'.
    A félbehagyásokról - pont a héten hagytam félbe egy könyvet, a Milyen is boldogságot - hétfőn kezdtem bele, de rossz passzban voltam, nem élveztem és túl sablonosnak találtam, most már igyekszem tényleg csak egyedi történeteket olvasni. Amit meg 'muszáj' elolvasnom (saját példány, érdekel, de elrettent a hossza), annak vagy nekiülök vagy pihentetem - erre jó példa a több mint 500 oldalas, naaagy keményfedeles monstrum a Mindenem, amit december óta 'olvasok' :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A Milyen is a boldogság? szerzőjének előző könyvéből kiindulva nem lehet túl világmegváltó ez sem, bár én elvoltam azzal, de ha az ember valami megindítóra, eredetire vágyik, akkor azért az kevés. A Mindenem egyébként nem tetszik, vagy mi a gond vele? Engem is régóta érdekel..

      Törlés
    2. De tetszik, csak elég tömény, meg akkora hogy nem igazán utazó-munkabarát :) Aztán közben mindig jöttek újabb olvasmányok és egyre nehezebben veszem elő, de érdekel, meg jó lesz, csak idő kell hozzá - most meg türelmetlen vagyok belemerülni.

      Törlés
  8. Most nagyon megleptél, h létezik nő, aki nincs oda Párizsért?! PErsze csak viccelek, én is ismerek ilyet, de nekem szívem csücske. Kétszer voltam ott, egyszer 24 órát, egyszer két hetet, sajnos már ennek is 10 éve, ideje újra visszatérni. :)

    Én igazából nem szoktam már félbehagyni könyveket, odáig el se jutok. Na jó, az Amerikai isteneket bő 6 éve a pasi nyomta a kezembe és éljenzett, h ez az ő kedvenc könyve és Gaiman dedikálta is neki és olvassam és jajjdejóóóó, azon végigszenvedtem magam kb. a 85-90%-ig, aztán hagytam csak abba. Ez mérhetetlen nagy fa@ság, alig tizenhuszon oldalról beszélünk. Egyszer majd újra a kezembe veszem, h kiderüljön, mi lett a vége (bár a nagy részére így sem emlékszem...).
    Doris Lessing Ötödik gyereke számomra a nagy mumus könyv, háromszor biztosan elkezdtem (először túl fiatalon, tizennégy-öt évesen, megjelenésekor, aztán huszonelején majd 2007 környékén, akkor kapott Irodalmi Nobelt, de sosem jutottam tovább harminc-negyven oldalnál. Ha majd túl leszek (egyszer, valahára) a Trónok harca (amiről a 2. könyv után tudtam meg, h nem is ez a sorozat neve, hanem Tűz és jég dala, sebaj, ez már megy, a kötetek külön-külön alcíme nem, de biztos másként lenne, ha papír alapon olvasnám) könyvrengetegen (a 3. kötet 25%-nál járok, ez egyébként izgalmasabb és érdekesebb, mint az előző, nah ott olykor eszembe jutott egy kósza gondolatként, h mi a fenéért kezdtem bele?!), talán Dorisnak is adok egy újabb esélyt, bár tartok tőle és így is elég sok minden van rajta a képzeletbeli várólistán... :)
    Egyébként ha belegondolok, időnként frusztrál, h egy fél évem (legalább) biztos erre a történetre "megy el" és milyen sokféle olvasmányhoz lehetne szerencsém ezalatt az idő alatt, de úgy vagyok vele, h egyébként jó meg érdekes meg nem szoktam fantasyt olvasni és ennyi épp belefér (Gaiman már túl sok(k) nekem, látható).
    D. Tóth Kriszta könyvét szerintem majd megszerzem (megvenni nem venném), tetszett, amit írtál róla és most megjegyeztem magamnak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, hogy ha végigolvastad volna a Gaimant, akkor sem emlékeznél a végére, ha ennyire nem tetszett. Nálam legalább is sok esetben ez van, mert a végére szokott a legkevesebb türelmem maradni.
      Uhh, Doris Lessing nekem önmagában nagy mumus, szerintem ha kihagyod Az ötödik gyereket, nem maradsz le semmiről, borzasztó lehangoló. A fű dalolt is olvastam, az sem tetszett, lehet arról ma már másképp gondolkoznék, nem tudom.

      Törlés
  9. Nem sok könyvet hagyok félbe, általában egyet vagy kettőt évente, és most épp nagyon aktuális volt a kérdésed, mert ma délután hagytam félbe A skarlát betűt. Engem kifejezetten a szenvedés érzése visz rá, hogy félbeszakítsam az olvasást, de én is dühös szoktam lenni, mert nyilván rááldozok x órát, és mondjuk 50-150 oldalt a dologra, ami felesleges időkidobás (ha van ilyen :)), és nehezen lépek túl rajta. Ugyanakkor szerintem még bosszantóbb, ha ilyenkor kitartasz és csakazértis végigrágod magad a könyvön, mert nálam általában az szokott lenni, hogy a végéig szenvedek, és utána is nagyon negatívan tudok róla csak nyilatkozni... magyarán még egyszer (vagy többször) annyi idő és ami a kulcsszó, szenvedés az, amit kirovok magamra. Szerintem az ember egyszerűen érzi, hogy ez nem lesz jó neki, ahogy te is írod. És ilyenkor egyértelműen azt érzem, hogy nem lesz jó, hogy kínlódok, és nem azt, hogy most nincs hangulatom hozzá.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, A skarlát betű nekem is megvan, de még nem jutott eszembe elővenni. Ennyire rossz?:) Nálam (is) mindig ez a dilemma, hogy mikor vesztegetek el több időt: ha félbehagyom vagy ha végigkínlódom a könyvet, mert azért az utóbbi esetben legalább van egy nagyon minimális sikerélmény.

      Törlés
  10. A Jöttem, hadd lássalak-ot most már tényleg elolvasom. Én sajnos láttam a kisfilmet róla, el is vette a kedvem, nem csak a könyvtől, de úgy az élettől is általában. Pont az emlegetett "ecetíztől" tartottam.
    A félbenhagyott könyveket én nem tudatosan hagyom félbe, hogy na akkor ezt nem olvasom tovább. Egyik nap leteszem és napok, hetek múlva tudatosul, hogy nem is jutott eszemben. Komoly lelkiismeretfurdalásom van az ilyen könyvek miatt. Idén szeretnék néhányuknak a végére érni.
    Én most fedeztem fel magamnak a blogodat és igazán örülök, hogy rátaláltam, nagyon tetszik!
    Kriszti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy idetaláltál, köszönöm a kedves szavakat:)
      Az a kisfilm, jaj... Persze, vannak szenvedős részek a könyvben, de nem ennyire, vagyis nekem nem így jött le. (Ráadásul a kisfilmben szereplő szöveg pont nem a haldoklás mozzanatait örökíti meg, szóval még csak nem is a lényeget ragadták meg).
      Szerintem a lelkiismeret-furdalást érdemes más élethelyzetekre tartogatni, ha nagyon nem bírsz egy könyvvel, inkább hanyagold, mert bármilyen közhelyesen is hangzik, nagyon sok jó könyv van a világon:)

      Törlés
  11. +1 a Trónok harca ellen :) Bár bevallom én gyakran hagyok félbe könyvet, ott tornyosodnak szépen az éjjeliszekrényen, de többet már nem nyitom ki őket. Eléggé finnyás vagyok az az igazság, ha olvasás közben észreveszem, hogy ezt át kéne ugrani, meg ezt is...meg ezt is, akkor kész. nem szenvedek vele. Sajnos ezért a félbehagyott könyvek száma gyakran több mint amit elolvastam :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jessz :) A sorozatot se nézed? Nekem nagyon fárasztó volt a könyv, rájöttem, hogy nem szeretem a terjedelmes, monumentális(nak szánt) műveket...
      Gyanítom, képregények nincsenek a félbehagyott kupacban :)

      Törlés