Hogyan legyünk egyedül?

Amikor fiatalabb voltam, úgy éreztem, minden egyszerűbb és jobb, ha valakivel együtt élem át. Most már tudom, hogy azért gondolkoztam így, mert kényelmes ember vagyok - és voltam akkor is, - minden apró kihívást és problémát egyszerűbbnek tűnt megoldani többedmagammal, még jobb esetben ezeket elintézte helyettem más, és nekem már csak arra kellett koncentrálnom, hogy élvezzem a helyzetet. Szerencsére azonban csupán lusta vagyok, hülye nem, feltalálom magam kihívást jelentő helyzetekben, meg tudok oldani problémákat egyedül, és ami a legfontosabb: kedvelem magam annyira, hogy jól érezzem magam a saját társaságomban. 

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy jobban szeretek egyedül vásárolgatni, mint társaságban. Addig vacillálhatok egy cipő megvételén, amíg jól esik, és nekem sem kell várnom senkire. Tömegközlekedni is egyedül szeretek: zenét hallgatok, nézegetek, gondolkozom. Idén, a bicikliszezon beköszöntével odáig jutottunk, hogy külön járunk dolgozni reggel, más a tempónk az otthoni készülődésben és a tekerésben is. Múltkor egy kollégánk megjegyezte, hogy "hát ez nagyon romantikus...", én meg nem értettem, hogy mi ezzel a gond. 

Régebben megőrültem attól, ha megbeszéltem valakivel egy találkozót, és vagy én értem oda előbb, vagy a másik késett, úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul, hogy jaj, ez a szerencsétlen... A késést (főleg ha rendszeres) továbbra is óriási taplóságnak tartom, de legalább feltalálom magam és nem szégyellek beülni a kávézóba, bárhova egyedül. Legutóbb egy koktélos helyen találkozunk a lányokkal, én értem oda legelőször (mint mindig), fogtam magam, kértem egy Mojitót, aztán kimentem vele az utcára és iszogattam egyedül, amíg meg nem jöttek a többiek. Higgyétek el, túl lehet élni. 

Most az van, hogy egyedül megyek nyaralni pár napra, és elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz! Amitől viszont frászt kapok, hogy egyesek sajnálnak. Nem vicc! A legjobb, amikor felajánlkoznak, hogy eljönnek velem. :D Nem értik... Szerencsére vannak, akik igen, nekik hálás köszönet. 

Ha jobban belegondolok, sosem volt még olyan, hogy 4 napig egyedül legyek, vagyis ne legyen ismerős a közelemben. Még amikor egyszálmagam elmentem Erasmusolni, akkor is azonnal összebarátkoztam egy lánnyal, és onnantól kezdve rengeteg mindent együtt csináltunk. 

Úgyhogy újszerű élmény lesz ez, az biztos, de egyáltalán nem félek tőle, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy mit fog nekem adni. Lehet, hogy azt, hogy na én aztán ilyet soha többet, és már első éjjel úgy kell álomba sírnom magam, de ettől azért nem tartok. 

Amikor elmesélem valakinek, hogy mire készülök, sokszor az a reakció, hogy "Én tuti félnék egyedül!". Ilyenkor nem tudom, mire gondol az illető. Egy európai városban, ahol ráadásul minden utcán hemzsegnek a turisták, nem sok veszély leselkedik az emberre, legalábbis nem több, mintha társaságban menne. Attól fél, hogy egyedül nem boldogulna, értsd, eltévedne, nem jönne rá magától, hogy hogyan jut el a-ból b-be, nem tudna kérni egy cappuccinót? Vagy csak attól, hogy nem bírná elviselni, hogy nincs kihez szólnia?

Nagyon sokan nem képesek élvezni az egyedül töltött időt, és nem csak arra gondolok, hogy otthon fekszik egyedül a tévé előtt, várva, hogy hazaérjen a férje vagy akármije. Nem egy embert ismerek, akik nem mernek egyedül meginni egy kávét, elmenni kajálni, koncertre, színházba, akármi. Amit eddig olvastam a témából, abból azt szűröm le, hogy ez a megbélyegzéstől való félelem valójában, hogy mások majd ujjal mutogatnak, hogy milyen szerencsétlen az a személy, aki egyedül ül egy étteremben. Ha te is ettől félsz, érdemes belegondolni abba, hogy te is így érzel-e más, egyedül szórakozgató emberekkel kapcsolatban. Ugye hogy nem? Ha meg mégis, azon még inkább érdemes elgondolkozni...

Az Út apropóján úgy döntöttem, elolvasom a Hogyan legyünk egyedül? című könyvet, hátha hozzáad valamit ahhoz, amit az egészről gondolok, hogy esetleg majd ad pár gyakorlati tippet ahhoz, hogy hogyan vágjak neki fejben. Arra is kíváncsi voltam, hogy mit tud azoknak nyújtani, akik nem jókedvükből vannak egyedül, hanem mert így alakult az életük, és egy olyan szakaszban vannak, amikor sokszor kényszerülnek arra, hogy egymagukban legyenek.
Szerintem fontos (lenne/lett volna) tisztázni, hogy az egyedüllétnek vannak fokozatai, illetve nem mindegy, hogy választjuk ezt a helyzetet, vagy belecsöppenünk. Nekem nyilván jól esik olyan tevékenységeket végezni, amely során egyedül lehetek, szeretek otthon tenni-venni, de akár emberek közé is elmenni úgy, hogy nem szólok senkihez, de személyes adalékként elmondanám, hogy nem csak otthon vagyunk együtt nagyon sokat életem párjával, nekünk a munkahelyünk is ugyanaz 3 éve. Nyilván teljesen másképp tekint az egyedüllétre egy pár nélkül élő ember, és szerintem a két kategóriát nem igazán lehet egy lapon kezelni.

A szerző, Sara Maitland nemcsak ezt a két szintet mossa össze, hanem behoz egy harmadikat is, az önkéntes elvonulást. Akárhogy nézem, nekem ez cseppet sem egy hétköznapi élethelyzet. Nem érdekel, hogy iksz buddhista szerzetesnő élete felét egy barlangban élte le, vagy hogy a nemtudomhogyhívják vitorlás hapsi egyedül körbevitorlázott egy random óceánt. Bocsi, de ezekkel én mit kezdjek? A könyv egy jelentősebb része áll ezeknek a példáknak a felsorolásából, ismételgetéséből, bevallom, egy részüket el sem olvastam, mert totál nem releváns (nekem). Illetve egy remeteéletet élő személynek valószínűleg  pont nincs szüksége erre a könyvre.
A másik, amitől kezdtem kifeszülni egy idő után az az, hogy azon puffog, hogy miért bélyegzik meg az egyedül élőket. A boldog egyedül élőket. Félre ne értsetek, totál jogos a felvetés, a másik életébe való belepofázástól, ítélkezéstől elég rosszul vagyok, kapom én is rendesen az ívet egyéb elhatározásaim miatt. :D Egy idő után viszont olyan érzésem kezdett lenni, hogy Sara azért írta ezt a könyvet (és azért végzett kutatásokat), hogy saját magát mentegesse, illetve hogy bebizonyítsa a világnak vagy nem tudom kinek, hogy igenis normális dolog jól érezni magad egy elhagyatott skóciai házban, ahova még a telefon sincs bekötve. Szerintem ebben a nőben nagyon sok feszültség lehet amiatt, hogy mások elítélik az életmódja miatt, de attól, hogy ezt kiírja magából, én nem leszek okosabb.

"Még annak is, aki tudja, hogy a legjobb és legteljesebb énjét adja egy (bármilyen) kapcsolatban, szüksége van arra, hogy egyedül legyen, és néhány alkalommal éljen is ezzel. Akkor vagyunk igazán szabadok, ha tudjuk, kik vagyunk, és tudjuk, hogy azért vagyunk kapcsolatban másokkal, mert ezt akarjuk, és nem azért, mert a kétségbeesett szükség és kapzsiság csapdájában vergődünk (szabadság hiánya), vagy mert félünk, hogy nem létezünk, ha valakitől nem kapunk visszaigazolást."

Ez volt a legértelmesebb gondolat a könyvben, de erre csak annyit tudok mondani, hogy Thank you, Captain Obvious.
Nagy csalódás volt nekem ez a könyv, most, ahogy írtam a posztot, még fel is húztam magam. Komolyan, ha tényleg foglalkoztat titeket a téma, guglizzatok rá, ezerszer több hasznos dolgot fogtok találni. Én most megosztom veletek a kedvenc utazóbloggerem egyik posztját (angolul lesz), ami azt taglalja, hogy miért is jó egyedül utazgatni. Nyilván ez csak egy icipici szelete az egyedüllét-témakörnek, gyanítom, van akit pont ez nem érdekel, de feel free to google. :)
Nekem az egyedüllét az önzésem kiteljesedésének a kis szigete, ahol mindenki békén hagy, ahol senkihez nem kell alkalmazkodnom és senki nem kérdez semmit. Igazán semmi szép nincsen ebben, de azt gondolom, erre nagyjából mindenkinek szüksége van, csak eltérő mennyiségben.