2015-08-26

Hogyan legyünk egyedül?

Amikor fiatalabb voltam, úgy éreztem, minden egyszerűbb és jobb, ha valakivel együtt élem át. Most már tudom, hogy azért gondolkoztam így, mert kényelmes ember vagyok - és voltam akkor is, - minden apró kihívást és problémát egyszerűbbnek tűnt megoldani többedmagammal, még jobb esetben ezeket elintézte helyettem más, és nekem már csak arra kellett koncentrálnom, hogy élvezzem a helyzetet. Szerencsére azonban csupán lusta vagyok, hülye nem, feltalálom magam kihívást jelentő helyzetekben, meg tudok oldani problémákat egyedül, és ami a legfontosabb: kedvelem magam annyira, hogy jól érezzem magam a saját társaságomban. 




Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy jobban szeretek egyedül vásárolgatni, mint társaságban. Addig vacillálhatok egy cipő megvételén, amíg jól esik, és nekem sem kell várnom senkire. Tömegközlekedni is egyedül szeretek: zenét hallgatok, nézegetek, gondolkozom. Idén, a bicikliszezon beköszöntével odáig jutottunk, hogy külön járunk dolgozni reggel, más a tempónk az otthoni készülődésben és a tekerésben is. Múltkor egy kollégánk megjegyezte, hogy "hát ez nagyon romantikus...", én meg nem értettem, hogy mi ezzel a gond. 
Régebben megőrültem attól, ha megbeszéltem valakivel egy találkozót, és vagy én értem oda előbb, vagy a másik késett, úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul, hogy jaj, ez a szerencsétlen... A késést (főleg ha rendszeres) továbbra is óriási taplóságnak tartom, de legalább feltalálom magam és nem szégyellek beülni a kávézóba, bárhova egyedül. Legutóbb egy koktélos helyen találkozunk a lányokkal, én értem oda legelőször (mint mindig), fogtam magam, kértem egy Mojitót, aztán kimentem vele az utcára és iszogattam egyedül, amíg meg nem jöttek a többiek. Higgyétek el, túl lehet élni. 

Most az van, hogy egyedül megyek nyaralni pár napra, és elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz! Amitől viszont frászt kapok, hogy egyesek sajnálnak. Nem vicc! A legjobb, amikor felajánlkoznak, hogy eljönnek velem. :D Nem értik... Szerencsére vannak, akik igen, nekik hálás köszönet. 
Ha jobban belegondolok, sosem volt még olyan, hogy 4 napig egyedül legyek, vagyis ne legyen ismerős a közelemben. Még amikor egyszálmagam elmentem Erasmusolni, akkor is azonnal összebarátkoztam egy lánnyal, és onnantól kezdve rengeteg mindent együtt csináltunk. 
Úgyhogy újszerű élmény lesz ez, az biztos, de egyáltalán nem félek tőle, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy mit fog nekem adni. Lehet, hogy azt, hogy na én aztán ilyet soha többet, és már első éjjel úgy kell álomba sírnom magam, de ettől azért nem tartok. 
Amikor elmesélem valakinek, hogy mire készülök, sokszor az a reakció, hogy "Én tuti félnék egyedül!". Ilyenkor nem tudom, mire gondol az illető. Egy európai városban, ahol ráadásul minden utcán hemzsegnek a turisták, nem sok veszély leselkedik az emberre, legalábbis nem több, mintha társaságban menne. Attól fél, hogy egyedül nem boldogulna, értsd, eltévedne, nem jönne rá magától, hogy hogyan jut el a-ból b-be, nem tudna kérni egy cappuccinót? Vagy csak attól, hogy nem bírná elviselni, hogy nincs kihez szólnia?

Nagyon sokan nem képesek élvezni az egyedül töltött időt, és nem csak arra gondolok, hogy otthon fekszik egyedül a tévé előtt, várva, hogy hazaérjen a férje vagy akármije. Nem egy embert ismerek, akik nem mernek egyedül meginni egy kávét, elmenni kajálni, koncertre, színházba, akármi. Amit eddig olvastam a témából, abból azt szűröm le, hogy ez a megbélyegzéstől való félelem valójában, hogy mások majd ujjal mutogatnak, hogy milyen szerencsétlen az a személy, aki egyedül ül egy étteremben. Ha te is ettől félsz, érdemes belegondolni abba, hogy te is így érzel-e más, egyedül szórakozgató emberekkel kapcsolatban. Ugye hogy nem? Ha meg mégis, azon még inkább érdemes elgondolkozni...

Az Út apropóján úgy döntöttem, elolvasom a Hogyan legyünk egyedül? című könyvet, hátha hozzáad valamit ahhoz, amit az egészről gondolok, hogy esetleg majd ad pár gyakorlati tippet ahhoz, hogy hogyan vágjak neki fejben. Arra is kíváncsi voltam, hogy mit tud azoknak nyújtani, akik nem jókedvükből vannak egyedül, hanem mert így alakult az életük, és egy olyan szakaszban vannak, amikor sokszor kényszerülnek arra, hogy egymagukban legyenek.
Szerintem fontos (lenne/lett volna) tisztázni, hogy az egyedüllétnek vannak fokozatai, illetve nem mindegy, hogy választjuk ezt a helyzetet, vagy belecsöppenünk. Nekem nyilván jól esik olyan tevékenységeket végezni, amely során egyedül lehetek, szeretek otthon tenni-venni, de akár emberek közé is elmenni úgy, hogy nem szólok senkihez, de személyes adalékként elmondanám, hogy nem csak otthon vagyunk együtt nagyon sokat életem párjával, nekünk a munkahelyünk is ugyanaz 3 éve. Nyilván teljesen másképp tekint az egyedüllétre egy pár nélkül élő ember, és szerintem a két kategóriát nem igazán lehet egy lapon kezelni.

A szerző, Sara Maitland nemcsak ezt a két szintet mossa össze, hanem behoz egy harmadikat is, az önkéntes elvonulást. Akárhogy nézem, nekem ez cseppet sem egy hétköznapi élethelyzet. Nem érdekel, hogy iksz buddhista szerzetesnő élete felét egy barlangban élte le, vagy hogy a nemtudomhogyhívják vitorlás hapsi egyedül körbevitorlázott egy random óceánt. Bocsi, de ezekkel én mit kezdjek? A könyv egy jelentősebb része áll ezeknek a példáknak a felsorolásából, ismételgetéséből, bevallom, egy részüket el sem olvastam, mert totál nem releváns (nekem). Illetve egy remeteéletet élő személynek valószínűleg  pont nincs szüksége erre a könyvre.
A másik, amitől kezdtem kifeszülni egy idő után az az, hogy azon puffog, hogy miért bélyegzik meg az egyedül élőket. A boldog egyedül élőket. Félre ne értsetek, totál jogos a felvetés, a másik életébe való belepofázástól, ítélkezéstől elég rosszul vagyok, kapom én is rendesen az ívet egyéb elhatározásaim miatt. :D Egy idő után viszont olyan érzésem kezdett lenni, hogy Sara azért írta ezt a könyvet (és azért végzett kutatásokat), hogy saját magát mentegesse, illetve hogy bebizonyítsa a világnak vagy nem tudom kinek, hogy igenis normális dolog jól érezni magad egy elhagyatott skóciai házban, ahova még a telefon sincs bekötve. Szerintem ebben a nőben nagyon sok feszültség lehet amiatt, hogy mások elítélik az életmódja miatt, de attól, hogy ezt kiírja magából, én nem leszek okosabb.


"Még annak is, aki tudja, hogy a legjobb és legteljesebb énjét adja egy (bármilyen) kapcsolatban, szüksége van arra, hogy egyedül legyen, és néhány alkalommal éljen is ezzel. Akkor vagyunk igazán szabadok, ha tudjuk, kik vagyunk, és tudjuk, hogy azért vagyunk kapcsolatban másokkal, mert ezt akarjuk, és nem azért, mert a kétségbeesett szükség és kapzsiság csapdájában vergődünk (szabadság hiánya), vagy mert félünk, hogy nem létezünk, ha valakitől nem kapunk visszaigazolást."

Ez volt a legértelmesebb gondolat a könyvben, de erre csak annyit tudok mondani, hogy Thank you, Captain Obvious.
Nagy csalódás volt nekem ez a könyv, most, ahogy írtam a posztot, még fel is húztam magam. Komolyan, ha tényleg foglalkoztat titeket a téma, guglizzatok rá, ezerszer több hasznos dolgot fogtok találni. Én most megosztom veletek a kedvenc utazóbloggerem egyik posztját (angolul lesz), ami azt taglalja, hogy miért is jó egyedül utazgatni. Nyilván ez csak egy icipici szelete az egyedüllét-témakörnek, gyanítom, van akit pont ez nem érdekel, de feel free to google. :)
Nekem az egyedüllét az önzésem kiteljesedésének a kis szigete, ahol mindenki békén hagy, ahol senkihez nem kell alkalmazkodnom és senki nem kérdez semmit. Igazán semmi szép nincsen ebben, de azt gondolom, erre nagyjából mindenkinek szüksége van, csak eltérő mennyiségben.

16 megjegyzés:

  1. Annyira jó volt ezt a posztot olvasni, (a képek megint csodásak, mindig jókat találsz), sok dologban hasonlóan gondolkozunk. Egy párkapcsolatban is szükség van egyedüllétre, főleg ha együtt éltek és még egy helyen is dolgoztok. Mi is lassan két éve élünk együtt és kell a külön idő, nyugisabbak vagyunk akkor mindketten ha elszöszülünk a saját dolgainkkal. Én is kezdek rákapni az egyedül vásárlásra, meg majd egy-két új helyzetet is kipróbálok (egyedül kvzni pl :D). Nem jó az ha az ember függ a többiektől, hogy mit gondolhatnak róla, ha egyedül tesz meg ezt, vagy azt.
    A blogposztot megyek olvasni, de akkor ez a könyv lekerült a listámról. Amúgy valamelyik Elle magazinban is volt ez a téma - talán vmelyik idei számban.
    Velence meg remélem jó lesz, én most elképzeltem magam egy idegen városban - a társam a fényképezőm lenne meg egy napló :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök neki! :) Szerintem egy csomó pár nem képes felfogni, hogy nem muszáj mindig mindent együtt csinálni. Tehát ha együtt vannak otthon, akkor is együtt kell filmetnézni vagy akármit, pedig szerintem tök jó az, amikor én az egyik, ő a másik sarokban elszórakozunk a kis saját dolgainkkal.
      Én most már bőven elértem azt a szintet, hogy nem érdekel, ki mit gondol, túl sok hülyeséget kaptam már az arcomba ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak :D
      Igen, a fényképező az nagyon jó útitárs!! Majd valami jegyzetelést én is akarok produkálni, különben elfelejtek mindent.

      Törlés
  2. "Kedvelem magam annyira, hogy jól érezzem magam a saját társaságomban." Igen, pont így, és furcsa, hogy nem gondolja mindenki ezt magáról. Jó, én sem imádom mindig magam, de azért általában tartom annyira jófejnek, hogy szívesen lógjak vele. :) Szeretek itthon elszöszölni egyedül, vásárolni, járkálni a városban, de már sokszor ebédeltem egyedül, voltam színházban és a múltkori limonádés-kifestőzős esettel léptem még egy szintet, úgy érzem.

    Mindig is szerettem egyedül lenni, az a típus, akinek az anyukája nem szobafogságot adott, hanem arra kényszerítette, hogy járjon kosarazni és menjen ki a levegőre. Nem is volt sok barátom az iskolás éveim alatt, bár nem tudom, ez következik abból, hogy nem igénylem folyamatosan a társaságot, vagy fordítva. Igaz, most már több van, most sem sok, de pont elég, hogy ha egy délutáni programhoz szottyan kedvem, akkor legalább öt embert fel tudok hívni, hogy csatlakozna-e. Mondjuk én társaságban is azt szeretem, amikor 'ketten egyedül' vagyok valakivel, a one-on-one felállást, így a legjobb beszélgetni vagy bármit csinálni. Igaz, ennek ellenére a legtöbb időt hármasban töltöm két csoporttársammal, az egyetemen és azon kívül is.

    Azért én teljesen kettős személyiség vagyok, néha gond nélkül leszólítok idegeneket, stoppolok egy idegen országban, máskor meg egy egyszerű üzletbe nem merek bemenni, szóval néha az egyedüllétet sem valami tök jó dolognak fogom fel, hanem kicsit gyámolatlannak érzem magam miatta. De ez ritkább szerencsére, és hát főleg a lelkiállapotommal van összefüggésben. És az az érdekes, hogy ez általában ismerős közegben tör elő, idegen helyen, sőt külföldön sokkal bátrabb vagyok. Szóval egyedül kirándulni tök jó lenne, egyre többet játszok ezzel a gondolattal.

    Szóval, egyedüllét for president! És most megyek könyvtárba. És vásárolni. Egyedül. Muhaha. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ehhez kell azért némi önismeret is, ami viszont nem terem magától. Nagyon kevés embert ismerek, aki tudatosan foglalkozna az önismerettel, a személyiségfejlődésével, általában csak "élnek bele a világba", gondolkozás nélkül.

      Ebben az egészben szerintem abszolút megfigyelhető az introvertált/extrovertált különbség, nyilván te is inkább introvertált vagy, ezért nincs annyi szükséged a társaságra. És tök rossz, hogy mivel a társadalmunkban az extrovertáltság a "normális", ezért szegény befelé forduló gyerekeket cseszegetik, hogy de igenis, barátkozzál meg menjél ki játszani meg nem tudom...

      A kettősség nálam is megvan, néha tök jó egyedül, vagy otthon kettesben, de egy idő után kifeszülök, ha nem mehetek sehova, viszont azt sem bírom, ha túl sok a program. Sok mindenben hasonlítunk ezen a téren! :) Idegen helyen én is bátrabb vagyok, az ismerős helyeken meg inkább hagyjon mindenki, én is hagyok mindenkit és akkor nyugi van.:)

      Jó könyvtárazást meg vásárolgatást! :)))

      Törlés
  3. Így ismeretlenül is büszke vagyok rád! :) Idősebb vagyok, mint Te, de egy ilyen kalandba még nem mertem sosem belevágni, annak ellenére, hogy többször is eljátszottam a gondolattal. Nagyon tetszett ez a bejegyzés és csak azt tudom mondani, hogy nagyon belevaló a hozzáállásod! Nagyon jó lenne, ha mindenkiben meglenne ez a függetlenség gén, ami neked ezek szerint kódolva van. Én szinte semmit nem csinálok egyedül, sem enni, sem orvoshoz, sem vásárolni, sem dolgozni nem megyek egyedül, valaki mindig jön velem, (annak ellenére, ha muszáj egyedül is elmegyek, de azt kényszernek érzem) tudom szánalmas, de sajnos az évek alatt elkényelmesedik az ember. Gimibe még függetlenül ment mindez egyedül is, mindenféle erőfeszítés nélkül, de mióta családom van azóta a megszokás és a kényelem, meg még ki tudja milyen tudat alatti félelmek ezt az állapotot "kényszerítik" rám. Remélem majd írsz a kalandodról, kíváncsian várom! :)
    ui: nem tudom Travellina blogját ismered e, de fantasztikus amit Éva véghez visz, szinte bejárta az egész világot és nem titkolja, hogy egyedül szeret utazni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, kedves tőled!:) Viszont ahogy írom a végén, ebben semmi más nincs, csak önzés, ami viszont annyira nem szép dolog, szóval nézőpont kérdése :)
      Amúgy én is utálok egyedül enni :D
      És egyáltalán nem szánalmas, igen, kényelmes dolog mással együtt csinálni dolgokat, viszont nekem meg bizonyos tevékenységek egyedül kényelmesebbek, szóval ha úgy vesszük, az egyedüllét is lehet kényelmes. Amúgy régebben én is sokkal lazább voltam egy csomó helyzetben, de ez inkább annyi szerintem, hogy hiányzott a tudatosság az életemből.
      Lehet, hogy neked egyszerűen szükséged van a társaságra, a visszajelzésekre, ez teljesen egyéni dolog, és se az egyik, se a másik nem rossz - remélem, a posztból sem ez jött le, hogy netán megvetném azokat, akik nem szoktak egyedül lenni. Ha változtatni szeretnél ezen, akkor biztosan lehet, kis lépésekben, megnézni, hogy mit esik jól egyedül csinálni, de ha maradnál inkább ilyen, akkor szerintem azzal sincs semmi gond. :)
      Írok majd Velencéről mindenképpen, már csak 3 hét és megyek!
      Igen, Travellinát "ismerem", nem semmi! :)

      Törlés
  4. Jó poszt lett! :)
    Én szeretek egyedül lenni, szeretem a saját kis dolgaimat csinálni néha, és nem rettentem még meg egyedül kajálástól, vagy egyedül kávézástól sem. :) :P Csak szimplán élvezem, legtöbbször üdvözült mosollyal az arcomon :D Moziban nem voltam egyedül még, de pl előadáson igen, amire megbeszéltük páran, hogy együtt megyünk, mégis egyedül maradtam a végére: ugyanúgy érdekelt akkor is, szóval nem zavartattam magam, elmentem.
    A Csernus-féle Kiútban is sok szó esik erről, emlékszel? Hogy az állandó pörgésben élve mindenki totálisan üres és magatehetetlen, amikor egyedül marad otthon, és ez gáz... szóval tudni kell egyedül lenni. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :)
      Akkor pacsi, úgy látszik, te sem görcsölsz ilyesmiken! :)
      Igen, rémlik ez a Csernus könyvből, ahogy így most leírtad, de tegnap épp beszélgettem valakivel este az egyedül utazásról, és a srác megkérdezte, hogy mivan, elolvastad a Csernus könyvét? :D Mondtam, hogy igen, de hogy nem tudom, miről beszél. De szerintem nem arra gondolt, amire te.

      Törlés
  5. Nagyon tetszett a bejegyzés :).
    Olvasva a sorokat, elgondolkoztam, hogy nálam szerintem pont az Erasmus időszak volt az, ami felnyitotta a szemem, hogy milyen jól elvagyok magam is és nem veszek el sehol. És szó se róla, borzasztóan jók voltak a lakótársaim, de ott történt először, hogy nem.vártam senkire, ha a fejembe vettem valamit, csak mentem :). Egyedül kirándulni, kóborolni a városban. Imádtam.
    Aztán a kávé/gasztro szenvedélyemnek köszönhetően pedig már végképp semmi nem tart vissza, hogy egyedül be ne merjek ülni bárhova :D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi Niki! :)
      Pontosan, teljesen egyetértek! Jó volt megtanulni, hogy el tudunk intézni dolgokat egyedül, fel tudunk építeni egy új életet (oké, mondjuk pénzt nem kellett hozzá keresni, de akkor is:)). Gondolom te is örülsz nagyon, hogy ez nem maradt ki az életedből, szuper hónapok voltak!

      Törlés
  6. Tök jó poszt lett :)
    Már most várom a Velencés posztjaidat (már ha lesz kedved írni róla:)). Nagyon foglalkoztat az egyedül utazás gondolata, főleg mióta rájöttem, hogy tudnék finanszírozni magamnak egy pár napos utat valamelyik európai nagyvárosba, csak egy kicsit féltem tőle, de aztán rájöttem, hogy ez is olyan félelem mint a repülőktől, hisz Pesten is mindig egyedül járkálok. Úgyhogy már csak azt kell kitalálnom, hogy hová menjek :D

    Egyébként én mindig is szerettem egyedül lenni, kicsi koromban is nyáron mindig volt egy olyan időszak amikor teljesen egyedül lehettem, és imádtam. Nem csináltam semmi különöset, de mintha a ház levegője is megváltozott volna attól, hogy egyedül vagyok.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :)
      Ha minden jól alakul, akkor biztos lesz kedvem írni róla, képet szeretnék készíteni sokat, meg majd az egyedül utazgatásról is szeretnék beszámolni, hogy hogy viseltem. :)
      Ugye? Ha belegondolsz, Bp. sem kevésbé "veszélyes", mint bármi hely Európában, ha az ember beszél valami idegennyelvet, akkor nagy baj úgyse lehet. Biztatlak nagyon, hogy hozz össze magadnak egy ilyet, főleg, ha amúgy is szeretsz magadban lenni. Van valami preferenciád egyébként, hogy hova mennél?

      Igen, tök felszabadító érzés néha egyedül lenni egy házban, teljesen értem, amit írsz. :)

      Törlés
  7. Nagyon tetszett a poszt. És mivel én is sokszor kényszerülök egyedül csinálni dolgokat, soha eszembe nem jutna mást ítélni miatta. Sajnos túl sok ember nem így látja, és rögtön bélyegez... Én inkább szimpatizálok velük. És inkább azokat tartom szánalmasnak, akik életükben nem álltak egyedül a saját lábukon...
    És persze, sok dolgot jobb társaságban csinálni, de mindenképp kell az egyedüllét!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök! :)
      Épp hétvégén beszélgettem erről egy barátnőmmel, na ő pont a másik oldal, mint te vagy én, és ő azt mondta, hogy sajnálja azokat, akik egyedül vannak. Most mondtam neki, hogy ne sajnálja már, mert lehet, hogy annak az embernek épp úgy jó.
      Igen, vannak, akik egy buszjegyet se tudnak megvenni egyedül, ehhez tényleg csak gratulálni lehet.
      Amúgy persze, nyilván nem azt mondom, hogy mindig mindent egyedül csináljunk, sőőt! Csak hogy ne essünk kétségbe, ha valamit társak nélkül kell kivitelezni, megoldani.

      Törlés
  8. Szerintem tudod, hogy nekem vannak bajaim az egyedülléttel.
    Mármint egyrészt szeretek egyedül lenni, meg igénylem is, főleg itthon, hogy elnetezgessek, olvassak, rendbe rakjam magam. De például nekem még mindig nem megy az, hogy egyedül elmenjek moziba vagy színházba, és sokszor hogyha nincs valami programom a délutánra, szinte pánikba esem. Tudom, hogy ez tök hülyeség, küzdök is ellene, hogy ne érezzem magam egy rakás szerencsétlenségnek akkor se, ha a hét napból mondjuk csak a felén van valami programom. És azt is tudom, hogy más feleannyi dolgot sem csinál, mint én, mégis van ez a kis hang a fejemben, akit igyekszek elhallgattatni.

    Amit viszont nagyon szeretek egyedül csinálni, az a vásárlás, tényleg sokkal jobb egyedül válogatni, nézelődni, nem sürget senki.

    A könyv meg sajnálom, hogy ennyire nem jött be, mostmár megvettem és el is olvasom, de ahogy írtad, lehet utána eladás lesz belőle.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, és teljesen megértem. Nem tudom, nálad ez miből ered, én régen féltem egyedül maradni a gondolataimmal, veszélyes volt... Most már az a bajom, hogy nincs elég időm magamra meg a gondolataimra. :) Egyébként Csernustól A kiutat emiatt is ajánlom, van szó benne ezekről a dolgokról is, ill. azokról az emberekről, akiknek mindig kell a program, a pörgés, stb (félre ne értsd, nem rossz értelemben mondom egyáltalán!).
      Kíváncsi vagyok, te ki tudsz-e szedni valami értelmeset az egyedüllevős könyvből. :)

      Törlés