Amikor túltettem magam azon, hogy folytatódik a Millennium-sorozat

Majdnem trilógiát írtam a címben, nekem még az ivódott bele az agyamba, és gondolom többek között ezért is lepődtem meg annyira, hogy érkezik egy újabb rész a Millennium-sorozatba Ami nem öl meg címmel. Meg olyan érzésem volt, mint amikor azzal próbál valaki hülyíteni másokat, hogy jön a Nirvana Budapestre koncertezni. Az első gondolatom az volt, hogy én ezt tuti nem olvasom el, nekem úgy teljes az a három rész, ahogy van, egyébként is A tetovált lány volt a csúcs (bár ezt nem mindig így gondoltam), aztán annyit nézegettem ezt az új könyvecskét, amíg el nem határoztam magam, hogy nem fogok azon nyafogni, hogy más folytatja Lisbeth és Mikael történetét, inkább örüljünk annak, hogy van, aki folytatja.

Igyekeztem tehát mindenféle előítélet nélkül olvasni. A Millenium-trilógia a kedvenc sorozataim közé tartozik, de abban, hogy ez így alakult, a legkevésbé játszott szerepet Larsson stílusa. Oké, régen olvastam már a három könyvet - vagyis tavaly volt egy újrázásom angolul A tetovált lányból, - de nem emlékszem olyan stílusjegyekre, amelyekkel jellemezni tudnám Larsson szövegét. Tudom, árnyaltabb a kép annál, mint ahogy ezt most beállítom, de nem vagyok sem esztéta, sem irodalmár, csak közönséges olvasó, aki mindenféle szubjektív szempontok alapján dönti el, hogy tetszik-e neki az, amit lát, vagy nem.

Ahogy megkaparintottam a könyvet, úgy éreztem magam, mint egy ötéves, aki most kapta meg a szülinapi ajándékát, nem tudom, mi volt velem, de régen örültem ennyire könyvnek. Illatos volt és friss és érintetlen, illetve nem is olvastam róla még sok véleményt, úgyhogy ahogy nekiálltam az első oldalaknak, elöntött az a vérbeli de-jó-olvasok!-érzés, ami mostanában gyakran elkerül, talán pont azért, mert túl sokat olvasok.
A molyon olvasható fülszöveg elég homályos, de a kiadó honlapján valamivel többet elárulnak a cselekményről. Azt gondolom viszont, hogy az igazán nagy rajongóknak nem is annyira számít, hogy miről szól a negyedik rész, a lényeg, hogy van. :)

Az Ami nem öl meg merít egyrészt a régi, megszokott elemekből: Lisbeth "szakterületéből", azaz terítékre kerül a hackerek világa, a cyber bűnözés virágzása, bekeveredik a történetbe az NSA is ezen a vonalon. Megvan a jó öreg Millennium, a szintén jó öreg Mikael, meg Erika, minden a régi, a Millennium megint víz alatt van, kéne valami ütős sztori, mert már Mikael is azon gondolkozik, hogy otthagyja az egészet a fenébe.
És ehhez jön az új, ami szerintem kellett ahhoz, hogy Lagercrantz hiteles lehessen, hogy ne érezzünk megfelelési kényszert a szöveg mögött. A regény központi témája a jövőbe mutat: a mesterséges intelligencia kérdéskörét boncolgatja, mi a határa, van-e egyáltalán határa, mi lesz, hogyha kicsúszik az ember kezéből az irányítás, és a mesterséges intelligencia önálló életre kel, stb. Egy svéd kutató, Frans Balder értékes felfedezéseket tett a témában, amire többen is szemet vetettek, így a férfi élete veszélyben van, hamarosan pedig az autista fiáé is, aki valami olyasmit lát, aminek valakik nagyon nem örülnek...

Az elejétől kezdve beszippantott a történet, vártam, hogy találkozzam végre a szeretett hőseimmel, de közben az eddig ismeretlen szereplők körül zajló dolgok is lekötöttek, már az elején belecsaptunk a lecsóba, egy pillanatig nem hagy minket unatkozni a szerző, a regény közepétől kezdve meg aztán végképp beindul minden, váltott nézőpontokban kapjuk a rövid alfejezeteket, ilyesmire mondjuk Larssonnál nem emlékszem, de lehet, hogy rossz a memóriám. Izgulós, pörgős lesz ettől a regény, tele van feszültséggel a történet.

A szereplők

Olvastam véleményt, miszerint Lisbeth karaktere sokat változott, puhult. Nem tudom, ez miben nyilvánul meg a könyvben, ez a lány szerintem sosem volt rosszindulatú, a sajátos, nyers stílusa viszont továbbra is megvan, emiatt nem kell aggódni. Kiderül egy érdekes részlet a múltjából, ami megmagyaráz ezt-azt, mellesleg úgy összességében elég döbbenetes, mindig összeszorult gyomorral olvastam Lisbeth gyerekkoráról.
Mikael nem változott, bár most épp kicsit sajnáltatja magát, de ez rendben van, illik hozzá. Látszik, hogy nem elégszik meg a minimummal, szeretne továbblépni, fejlődni, de persze a maga makacs módján, szóval nem igazán hajlandó engedni az elveiből.
Megjelennek a színen korábbi ismert szereplők is, (Erika Berger, Jan Bublanski és Holger Palmgren) illetve újakkal is összeismerkedhetünk, például az amerikai és a svéd titkosszolgálat munkatársaival (zömében nőkkel, úgy tűnik, nem csak Larsson feminista, aztán lehet, Lagercrantz csak annak akar látszani, nem tudom :)), egy halom bűnözővel (éljen), az említett kutatóval, illetve újabb és újabb hackerekkel.

Ha összehasonlító műelemzést kéne végeznem...

Lagercrantz elsősorban a cselekményre helyezi a hangsúlyt, a svéd környezetből és hangulatból valamivel kevesebbet kaptam, mint amit az ízlésem kívánna. Kevesebb a ledöntött kávé, pedig Mikael aztán olyan rohadt álmos, mint még soha! És mit iszik? Cappuccinót. Oké...
Ahogy azt már írtam, minden a cselekményről, az izgalmakról szól. Amíg a sorozat trilógia volt, úgy éreztem, benne van az egészben a szerző értékrendje, kutatómunkája, véleménye a társadalomról, nemi egyenlő(tlen)ségről, politikáról, bűnözésről; a negyedik részből ez nekem hiányzott. Amúgy is jobban szeretem a lassú folyású, kevésbé cselekményorientált krimiket (ez amúgy nem is igazán krimi, bár szerintem a 2-3. rész sem volt az), de most annyira pörgött minden, hogy olyan érzésem volt, mintha filmet néznék, picit amerikai jelleget öltött a regény.

Ezen kívül nem tudok belekötni semmibe, eleve nem is úgy álltam hozzá az olvasáshoz, hogy akkor én ezt a könyvet most darabokra szedem, megteszi majd helyettem más, ettől nem félek. :D Aki meg még nem döntötte el, hogy mit gondoljon arról, hogy megjelent egy folytatás, annak azt javaslom, hogy próbálja meg túltenni magát a tényen; Larsson halála rendkívül sajnálatos, de kár lenne a múltba révedve keseregni azon, hogy bezzeg ő még tudott írni. Ez a hozzáállás tőlem amúgy is rohadt távol áll, David Lagercrantz meg szerintem méltó arra, hogy a sorozatot folytassa, remélem, még kapunk tőle néhány részt.

David Lagercrantz: Ami nem öl meg (Millennium 4.)
Animus Kiadó, 2015
Fordította: Erdődy Andrea