Travel solo - Velence #4

Ez is egy olyan piszkozat volt a blogos szerkesztőmben, amihez nem mertem hozzányúlni. Létrehoztam, mert tudtam, hogy majd szeretnék erről írni, de ha a Velencéről szóló útinaplóim megírásához nagyon össze kellett szednem magam, akkor ehhez... hát hű. Mély levegő, mehet a playlist a fülembe, felnyitom a szelencét, csak majd győzzem bezárni (vörösbort direkt nem hoztam ide magammal, mert akkor elszabadulna a pokol és a könnycsatorna).
Két fontos megjegyzéssel kezdem: 1. Ez a poszt nem arról szól, hogy hogyan utazzunk egyedül. 2. Nem vagyok bátor, egyáltalán nem.

[Az előző részek tartalmából: jó pár évvel ezelőtt kitaláltam, hogy egyszer én elmennék Velencébe egyedül. Szerelem a város 15 éves korom óta, úgyhogy arra gondoltam, kijárna nekünk pár nap kettesben. Néhány évre elfelejtődött ez a dolog, de tavaly tavasszal visszajött az egész elsöprő szerelem mindenestül, annyira, hogy képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy ezt a kis kiruccanást meg kéne valósítani valamikor, de akkor az tűnt reálisnak, hogy mondjuk majd kb. egy másik életben. Vicces látni, hogy hogy írtam erről a vágyról másfél éve, amikor még lehetetlennek láttam az egészet. Aztán csak összehoztam! :) ] 

Kezdjük a 2-es ponttal, azaz hogy miért nem vagyok bátor. Szerintem bátorság az, amikor megteszel valamit, amitől amúgy félsz. Én pedig nem féltem, az összes idegesség, ami bennem volt az utazással kapcsolatban, az abból tevődött össze, amit a környezetem belém magyarázott, úgyhogy végül is csak lecsúszott egy nyugtató, amikor elindultam itthonról. Aztán gondoljunk már azokra a fiúkra-lányokra, akik Dél-Kelet Ázsiában utazgatnak hónapokig egy szem hátizsákkal! Na, ők bátrak! Én három napra mentem el egy turistáktól hemzsegő európai városba egyedül.
És mi voltam, ha nem bátor? Hát önző. Annyira akartam ezt az egészet, tényleg, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyire. Majdnem hogy minden áron. Nem mondom, hogy rémesen egyszerű volt keresztülvinnem a tervet, de visszagondolva... ha egy macskát haza tudtam hozni, nem tudom, mitől féltem. És nagyon hálás vagyok a támogatásért. :)

 Azt meg végképp nem fogom tudni megmondani, hogy hogyan kell egyedül utazni. Azoknak, akiknek még nem volt ilyen élményben részük és hezitálnak, nagyjából annyit tudok írni - és ebben minden benne van, - hogy ha van ilyesmire igényed, akkor menj, nem bánod meg. Ha nincs, az sem baj, nem kell mindenkinek ugyanazokat a szabadidős tevékenységeket végezni. :)
Ahogy kérdezgették itthon, hogy "és mit fogsz ott csinálni egyedül?", csak rángattam a vállam és mondtam, hogy ugyanazt, mint amit ketten csinálnék. Sétálgatok, eszegetek, fényképezek, ücsörgök, nézegetek. De annyian tették fel a kérdést, hogy önkéntelenül elgondolkoztam azon, hogy tényleg, mit fogok ott csinálni? Nem fogok unatkozni? Hogyan telik majd el egy nap? Hát úgy eltelik, hogy huss. Az egyik pillanatban még a Canale Grandén hajóztam a szállásom felé, aztán azon kaptam magam, hogy a buszra várok, ami visszavisz a reptérre.
Én eleve tök jól elvagyok egyedül (sokadszor leírom, hogy úgymond fakultatív egyedüllétről beszélek), szeretek velem lenni. De azért ez mégiscsak egy nagyon újszerű helyzet volt, viszont azt kell mondanom, hogy elég hamar megszoktam. :D
Csodás érzés volt egymagamban újrafelfedezni a várost, az én városomat. Elindulni reggel a kis szobámból egyedül, eldönteni, hogy merre kanyarodjak, melyik szigettel kezdjem, mikor álljak meg egy rövid ebédre, mikor ülnék le pár percre, hányszor szeretném lefényképezni ugyanazt a házsort, hazamenjek-e egy kicsit sziesztázni, hány órát töltsek el egy múzeumban, ami mást úgysem érdekelne, és aztán hány percig üljek egy pohár narancslé fölött csendben, nézegetve, mindezt egyedül.

Party for one

Mondjak negatívumokat is? :) Jó. Este egy kicsit rossz volt. Amikor azt látom, hogy mindenki tömörül meg bandázik, én meg tudom, hogy egyedül fekszem le, életem párja sokszáz kilométerre teszi ugyanezt, az valamennyire fájt, de legalább volt miért várni azt, hogy újra otthon legyek. Valószínű, ha nincs senki, aki otthon vár, akkor még ez a halvány kis szomorúság se lett volna.
Illetve az is tény, hogy ha felmerül bármi megoldandó probléma, akkor azzal sokkal jobb valakivel együtt szembenézni. Például amikor első este, a már sötét, kihalt utcákon próbáltam rájönni, hogy melyik házban lehet a B&B, amit lefoglaltam és az istennek se találtam, akkor lehet jól jött volna valaki, aki rávilágít, hogy a másik oldalt is meg kéne néznem, mielőtt kétségbeesetten felhívom a B&B előző tulajdonosát (mivel a jelenlegi nem vette fel a telefont) vasárnap este kilenckor.
És ennyi. Remélem, sikerül átadnom, hogy merre billen a mérleg. :)
Boldog voltam ott, egy percig sem éreztem magam kellemetlenül vagy kínosan amiatt, hogy egyedül vagyok. Elárulom, hogy senki nem foglalkozott azzal, hogy én mit csinálok, szerintem nem ezért mennek nyaralni az emberek. :D

Vannak ezek a kis gyakorlati kérdések, hogy mit szólnak, ha egyedül ülsz be egy étterembe, meg mennyire rossz az, ha egyedül kell vinned az összes csomagot, neked kell elintézned mindent a jegyvásárlástól a kávé megrendeléséig, de azt gondolom, hogy ha ezeket valaki a hétköznapi életben is próbatételként éli meg, akkor nem valószínű, hogy elgondolkozik azon, hogy elutazzon-e valahova egyedül. Amúgy nagyon kedvesek voltak velem minden vendéglátóipari egységben, nem néztek rám ferde szemmel, és csak egyszer kérdeztek vissza mindenhol, hogy most komolyan egy főre akarok-e asztalt. :D

Kettő helyett ittam, nem hiszem, hogy haragudtak

Furcsa volt, de mindenképpen örültem annak, hogy senki nem jött oda hozzám, hogy akkor itt ez a fiatal lány egyedül, és biztos magányos. Még este, amikor egy lármás téren iszogattam az Aperol Spritzet, akkor is békén hagytak, senki nem akart se ismerkedni, se barátkozni, egyedül egy idétlen világító játékokat árusító bevándorló jött oda, hogy kell-e a cucc, az ilyenek általában percekig győzködik az embert, de valami lehetett abban, ahogy ránéztem, mert egyből megértette, hogy nem, és ment is tovább. Pedig esküszöm, nem viselkedtem bunkón, meg szerintem a fejem sem volt olyan undok alapállapotban, mint máskor, hiszen ott volt rajta egy állandó vigyor, amiért valóra vált az álmom. :)

Amikor kitaláltam, hogy én szeretném ezt az utat, mindenkinek mondtam, hogy máshová biztos nem mennék el egyedül, nekem csak Velence kell ebben a formában. De amióta ezen túl vagyok, úgy gondolom, hogy ha nem lenne kivel utazgatnom, mennék egyedül is felfedezni olyan helyeket, ahol eddig még nem jártam. Annak azért örülök, hogy van kivel világgá mennem, de nyilván már most azon gondolkozom, hogy hogyan adjam be azt, hogy újra el szeretnék menni valamikor Velencébe, nyilván egyedül. Ez a három nap rohadt hamar elrepült, még úgy is, hogy próbáltam kerülni azokat a helyeket, amelyeket a korábbi hét alkalommal már megnéztem.

Bízom benne, hogy tudtam adni egy kis löketet azoknak, akik még hezitálnak, hogy elinduljanak-e valahova egyedül. Sok a személyes adalék, tudom, és kevés a kézzelfogható hasznosítható információ, de nem akarok úgy csinálni, mintha én lennék a nagy Travel Solo Guru, csak azért, mert három napot nyaraltam egymagamban. Higgyétek el, pillanatok alatt elrepül ennyi idő, túl hamar... De azért azt mondom, érdemes kicsiben kezdeni. Vagy egy olyan helyen, ahol már jártatok, esetleg egy közeli városban, ahonnan bármikor haza lehet jönni (úgysem lesz szükség menekülési útvonalra).
Amióta hazajöttem, még jobban értékelem az egyedül töltött időt. Meg néha még mindig nem hiszem el, hogy ez az álmom megvalósult, és hogy még annál is sokkal többet adott ez a három nap, mint amit elképzeltem.

Tavaly az egyik évzáró posztomban leírtam, hogy nagyon szeretném, ha 2015-ben ez az álmom valóra válna. Rengetegszer eszembe jutott, amikor már-már feladtam a reményt, hogy ezt én itt megfogalmaztam, és mivel szeretek következetes lenni, illetve nem csak a levegőbe beszélni, ezért ez nagyon sokat adott ahhoz, hogy valóban megvalósuljon ez az út. Illetve köszönöm mindenkinek, aki biztatott. :)
Nem kizárt, hogy kihagytam valamit, nyugodtan kérdezzetek, privátban az oldalsó menüben levő formon keresztül tudtok.

Bónusz: az összes képet itt találjátok.