Úgy tűnik, Rainbow Rowellt is szeretem

Nálatok is van olyan, hogy hirtelen bevillan egy hangulat, és arra gondoltok, hogy milyen szívesen olvasnátok valamit, amit pontosan ez a hangulat jellemez? Nálam ez állandó "probléma". Ebben benne van az elvágyódó énem (nem mintha lenne nem elvágyódó énem) minden pici részecskéje, ami egyszer egy lapos, párházas amerikai kisváros dinerjében enné a rántott csirkét gofrival, máskor meg egy pöttyös könyvbe illő idilli kertben hűsölne a nyári szünetben. A felsorolást a végtelenségig folytathatnám skandináv hóviharokkal meg londoni külvárosokkal, de elvileg azért ültem le a laptophoz, hogy a Fangirlről írjak. Szóval sokszor volt egy olyan vágyam is, hogy úgy olvasnék olyan könyvet, ami egy amerikai egyetemi campuson játszódik. Ahol dobálják a frizbit meg veszekednek egymással a szobatársak, a lányok cuki kardigánokban járnak és a házibulikban piros poharakból isszák a sört. Tudjátok, mi volt az első könyv, amit ezen felbuzdulva felkaptam? A Gyönyörű sorscsapás. :D Mentségemre szóljon, hogy akkor még gőzöm nem volt se arról, hogy mi ez a sorozat, se arról, hogy Jamie McGuire nem tud írni; és hogy végül max két fejezetet olvastam el belőle. 

A Fangirlnek (illetve Rainbow Rowellnek) köszönhetően viszont pont abban a környezetben találtam magam, amit akkor egyszer elképzeltem magamnak.  

Viszont mégsem volt annyira közhelyes az egész, mint egy amerikai filmben: a helyszín ugyanis nem egy örökké napsütötte kaliforniai egyetem, hanem Nebraska egy kevésbé impozáns városának campusa. Cath és Wren ikertestvérek, és most költöznek be a kollégiumba. Cath legszívesebben a testvérével lakna egy szobában, de Wren szeretné bővíteni a kapcsolati hálóját, miközben Cath mindenféle új szituációtól irtózik, még a menzára sem mer elmenni egyedül (mert nem tudja hol van), inkább tízesével eszi a fehérjeszeleteket. A szobatársa, Reagen pont az ellentéte, sokat nem is kommunikálnak - nincs harag, csak semmi közöset nem találnak egymásban, inkább nem veszik egymást figyelembe. 

Cath amúgy is elvan a kis világában, fanfictiont ír egy borzasztó népszerű könyvsorozat egyik szereplőjéről, Simon Snow-ról (egyenlő kb. Harry Potter), amivel fanfices körökben nagy népszerűségnek örvend. A lány valójában szuperjól ír, és erre a kreatív írás tanárnője is felfigyel, viszont nem érti, hogy Cath mit akar ezekkel a fanfictionökkel egyáltalán, és próbálja önállóbb, egyedibb megoldások felé terelgetni.

Mivel Cath nem enged magához közel embereket egykönnyen, kevés barátja lesz, de rájuk mindig számíthat. Idővel a szobatársa is a szárnyai alá veszi, illetve a folyton a szobájukban lebzselő srác, Levi is jó fejnek tűnik, szóval alakul az élet, csak Wrennel távolodtak el egymástól, aki inkább az egyetemi lét szórakoztatóbb végét fogta meg. Azon gondolkoztam, hogy melyikükkel tudok jobban azonosulni, de az új helyzet mindegyiküket a szélsőségek felé sodorta, Cath csak akkor mozdul ki, ha órára vagy a könyvtárba megy, Wren meg többnyire öntudatlanra issza magát a hétvégéken. Egyik lány se véletlenül olyan, amilyen, Cath bizalmatlansága és Wren viselkedése egy tőről fakad: anyjuk elhagyta a családot, amikor a lányok nyolcévesek voltak, mert nem tudott megbirkózni az szülői szereppel. Azóta a tüneményes apjuk neveli őket egyedül, akinek szintén akadnak problémái azt követően, hogy a lányok kirepültek...

A lincolni egyetem ősszel

Elárulom, hogy engem a fanfictionös vonal érdekelt a legkevésbé, sosem olvastam ilyesmiket, és gyanítom, hogy nem is fogok. (Akik viszont rákattantak Simon Snow párhuzamos dimenzióira, azoknak van egy jó hírem, Rowell megírta Cath fanfictionjét egy önálló regényben, ami Carry on címmel már meg is jelent eredeti nyelven.) De ha ezt kivonom a könyvből, még akkor is úgy gondolom, hogy egy kedves és szórakoztató történetet kaptam, ami néha mintha semmiről sem szólt volna, de azért volt benne családi dráma, szerelem, egyetemi élet, barátok, Starbucks, hóesés, karácsony, idegösszeomlás, és én szerettem benne lenni ebben az egészben. Olyan könyv volt ez most nekem, ami nagyon feldobta a hétköznapjaimat meg a munkában lefáradt agyamat, így már reggel arra gondoltam, hogy de jó lesz, ha este hazaérek és rávethetem magam.

Ami a legjobb a Fangirlben, hogy az égvilágon semmi erőltetettség nincs sem a stílusban, sem a történetvezetésben, nem volt olyan érzésem - mint sok más YA esetében, - hogy egy koncepció van a történet hátterében, amit a szerző jól elő akar adni, hogy akár egyértelműen, akár közvetve beleverjen valami tanulságot a fiatalok fejébe. Rainbow Rowell stílusa nálam teljesen betalált a maga könnyedségével, ezek után bátran választok majd tőle magamnak olvasnivalót. 

Már nem nagyon emlékszem arra, hogy miket olvastam gimis koromban (amikor épp nem A nyomorultakat nyúztam a nyári szünetben, hogy aztán az ilyesmi könyvek évekre elvegyék a kedvem a könyvektől), de akkoriban biztos jól jött volna pár hasonló jellegű regény. Bár így 28 évesen is elég néhány fárasztó munkanap, aztán máris olyasmiket akarok olvasni, amit amúgy valószínűleg nálam fiatalabbaknak szánt a szerző. :D 

Ezek után biztosan elolvasom az Eleanor és Parkot, meg ami nagyon izgat, az az Attachments, abban még idősebbek a szereplők, remélem, magyarul is megjelenik előbb-utóbb.

Rainbow Rowell: Fangirl

Scolar Kiadó, 2015

Fordította: Sóvágó Katalin