Elkövettem azt a hibát, hogy nem tartogattam a könyvet a legszívesebben-nyolckor-már-aludnék-hétköznapokra, hanem bedaráltam egy hétvégi délutánon. Mostanában nagyon sok agyzsibbasztó kedves könyvet olvastam, és azt hiszem, hogy mind közül ez volt a legegyszerűbb, legkönnyedebb. Ezt mindenki értelmezze, ahogy gondolja, nekem ebbe a mostani tejszínhabos sorozatba tökéletesen passzolt, és bár akad benne számomra néhány kifogásolható tényező (lásd alább), engem legalább annyira elszórakoztatott, mint egy Modern Family epizód.
Elárulom, hogy a borító miatt kezdtem olyan intenzíven közelíteni a regényhez, mivel mind a cím, mind a napszemüveges rajzolt figura bőszen emlékeztetett a Hová tűntél, Bernadette-re, ami a 2013-as év egyik kiemelkedő olvasmánya volt nálam, és persze nem vagyok annyira hülye, hogy azt gondoljam, hogy némi külső hasonlóság miatt ugyanezt az élményt kapom, de az agy kifürkészhetetlen szerv, ugye. Mellesleg vannak párhuzamok.
Visszakanyarodva a Modern Familyhez, a könyv jeleneteinek jelentős hányada megállta volna a helyét ebben a sorozatban, nem tudom, ki mennyire ismeri, én csak annyit mondanék, hogy ha röhögni akarsz sokat, akkor kezdd el nézni. Szóval Audrey családjának életét is a káosz jellemzi, az anyuka meg kicsit túlpörgi a paráit, és ahelyett, hogy valóban foglalkozna a gyerekeivel, állandóan visít, például Audrey bátyjával, hogy ne üljön annyit a számítógép előtt. Fő információforrása a Daily Mail, és ezzel mindent elmondtam. Frank, a tesó meg halál laza és vicces szövegekkel hülyíti szegény anyját, öröm volt nézni, ahogy az illogikus szankciókra reagál, azt hiszem, ez a srác volt a kedvencem a regényből.
Az persze kevésbé vicces, hogy a főszereplő, Audrey egy pánikbeteg 14 éves lány. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt vele, de azóta nem képes elhagyni a házat, kivéve ha a terapeutájával, Dr. Sarah-val találkozik. Épp ő biztatja arra, hogy mozduljon ki egy kicsit, menjen el például a közeli Starbucksba. (Egészen biztos vagyok benne különben, hogy a cég fizetett Kinsellának ezért a nem kicsi reklámért.)
Az persze kevésbé vicces, hogy a főszereplő, Audrey egy pánikbeteg 14 éves lány. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történt vele, de azóta nem képes elhagyni a házat, kivéve ha a terapeutájával, Dr. Sarah-val találkozik. Épp ő biztatja arra, hogy mozduljon ki egy kicsit, menjen el például a közeli Starbucksba. (Egészen biztos vagyok benne különben, hogy a cég fizetett Kinsellának ezért a nem kicsi reklámért.)
Frank barátja, Linus is kiveszi a részét Audrey ápolásából, ha úgy vesszük. :) Az ő hozzájárulásával Audrey hirtelen nagyon gyors fejlődést produkál, ami kicsit furcsa lehet annak tekintetében, hogy korábban még otthon sem vette le a napszemüvegét, mert nem tudott a családtagjai szemébe belenézni. Dr. Sarah is óva inti attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjon le a lány a saját gyógyulását illetően, mert azért a dolog sosem ennyire egyszerű. Ha bárki járt már hasonló cipőben, akkor tudja, hogy igen, vannak napok, amikor minden szuper, mert egyszerűen jó dolgok történnek az emberrel, és olyankor mindent rózsaszínben lát, de amint valami bezavar ebbe az egyensúlyba, borul a történet és rohadt könnyű visszaesni a korábbi állapotba.
A könyv erőssége a humor, a vicces jelenetek, ez önmagában elég ahhoz, hogy szórakoztassa az olvasót. Viszont én, a hangulatmániás, hiányoltam az egyedi, beazonosítható környezetet, például arra is csak abból jöttem rá, hogy Angliában játszódik a történet, hogy fontban mérik a pénzt és hogy a Daily Mail angol napiszarlap, bár utóbbi információ szerintem nem tartozik az általános műveltséghez. Ez persze szubjektív szempont, de nálam elsődleges.
Gyanítom, hogy a 15 éves énem jobban értékelte volna ezt a könyvet, mint a mostani, talán kevésbé ment volna el a kedvem az olvasástól, ha annak idején ezt és nem A nyomorultakat kellett volna olvasnom meg az Antigonét. Ez a szerencsétlen Victor Hugo nagyon bevésődött az agyamba, óriási kínokat okozott nekem egy nyáron, mire végigrágtam magam a négy köteten. Szerencsére a közoktatásban eltöltött évek is véget érnek egyszer...
Azért nem csak a tizenévesek olvasási kedvének meghozására lehet ideális ez a regény, hanem mondjuk ha épp ti is olyan agyi szinten jártok mostanában, mint én, és már mindenből elegetek van, na, akkor is teljesen jó terápia.
Libri Kiadó, 2015
Fordította: Pritz Péter
(Amikor a posztot írom, a Libri 2+1-es akciójában szerepel, katt ide.)
Jó pár értékelését olvastam a könyvnek, de csak most nálad látom, hogy észrevetted a könyv hibáit is. Engem nagyon zavart ez a röhögjünk, fetrengjünk, közben meg ott van a lány nem kicsi gondja az ütődött anyukáról nem beszélve...:P
VálaszTörlésÉs tényleg a borító olyan mint a Bernadette könyvé :O
PuPillánál is hasonlókat olvastam egyébként, az ő agyát se borította el a rózsaszín köd. :)
TörlésAki már volt "lent", az tudja, hogy nem annyira vicces egy ilyen állapot, de tény, hogy utólag ill. kívülről szemlélve más a helyzet.
Ordas nagy Starbucks reklám. :D Szerintem is van benne némi szponzorálás, de őszintén szólva nem zavart, szerintem szépen beleolvadt a könyvbe ez az egész, és nem zavaróan volt jelen a Starbucksozás, a neves poharak miatti jelenet kapcsán még illett is az egészhez.
VálaszTörlésIgazad van, valóban nem igazán lehetett érezni hol játszódik, ez néha engem is zavar a könyvekben, de neki megbocsátottam. :)
A helyzet komolysága és a nevettető jelenetek: szerintem pont ezzel akarta tompítani az élét a dolognak, hiszen mégiscsak YA, és egy kicsit sitcomszerű is, abba meg kell a röhögés, még ha épp valami tragikus is zajlik az életükben.
Ja, engem sem zavart különben, a Starbucks amúgy is a popkultúra része :D Különben nekem semmi bajom a Starbucksszal, amíg a négy fal között csinálják. (Nem, amúgy tényleg semmi bajom vele:D)
TörlésEngem ez a komoly/vicces ellentét pont nem zavart. Legalábbis remélem, nem ez jön le a posztból. Egy YA-ban ez így teljesen megállta a helyét. A mélységeket azért lehet érezni szerintem, pl. hogy az anya feladta az eddigi életét, és hogy emiatt kissé frusztrált, de attól még ezek a dolgok egy csomó vicces szituációt szültek. :)
Igen, valahogy olyan mai fiatalos-tinis dolog, beleillik a képbe. :) Egyébként én nem igazán szeretem a Starbucksot, magát a termékeket, amit kapni lehet, sokkal jobban szeretem a különlegesebb kávékat a Freiben, vagy egy sima tejeskávé Costát. :)
TörlésNem, nem ez jött le, szerintem már inkább Csengára reagáltam :)
Igen, szerintem is lehetett érezni a mélységeket, és az életet nem lehet humortalanul élni, akkor sem ha nagy a baj.
Ja, a Starbucks kv-t én sem, viszont a nagy fanyalgást is utálom körülötte. Akinek ez kell, igya. Itt szerencsére nincs, Frei viszont igen, és az egy csoda! :) Ráadásul nincs is úgy túlárazva, mint a SB.
TörlésEgyetértek! :)
TörlésÉn ott Győrben próbáltam először a Freit! :) :) Azóta imádom, és annyi féle van, nagy kedvencünk a dohánykávé.
Neked van ott kedvenced?
A Modern family-ről: az elején utáltam, egyáltalán nem tartottam viccesnek, aztán elkezdtem angolul nézni, és hát Sofia Vergara akcentusa önmagában egy humorbomba, szóval most már nagyon szeretem. Nem egy Jóbarátok-szint, de más korszak, más közeg, más szituációk, műfajában tényleg nagyon jó kis sorozat :)
VálaszTörlésA könyvet meg majd jól kikölcsönzöm ;)
Sofia Vergara eszméletlen jó! Mindig röhögök magamban, amikor eszembe jut, hogy nem emlékezett egyszer a helikopter nevére és azt mondta helyette, hogy taktaktaktaktak :D
TörlésA Jóbarátok hangulatát úgyse múlja felül semmi :)