Rövid, ünneprontó poszt egy könyvről

A radarom, az a drága radarom, amely bár nem tévedhetetlen, de olyan sokszor bebizonyosodik, hogy képes az első pillanatban beazonosítani egy nem nekem való könyvet! Roppant kifinomult szelekciós módszereim vannak, például irritál, ha emberek vannak a borítón. Ha idős emberek, az még annál is jobban (különben semmi bajom az idős emberekkel). És aztán elolvastam ezt a semmitmondó fülszöveget, majd kezdtem elbizonytalanodni a csupa-csupa ötcsillagos értékelés láttán, és arra gondoltam, valamit azért biztos tudhat John Williams, ha ennyien szeretik, amit ötven éve papírra vetett.

És bár a várólistám továbbra is a csillagokig ér, Kati felajánlotta, hogy kölcsönadja nekem a Stonert, én meg gondoltam, ezen ne múljon, várhat még az a tengernyi könyv, főleg, ha ez tényleg annyira egetrengetően szuper.
A történet tényleg nem több annál, amit gondolunk: William Stoner elbaltázott életét kíséri végig a szerző onnantól kezdve, hogy megszületik, később egyetemre jár, majd tanárként dolgozik, amíg meg nem hal.

Nekem ez a regény már most nagyon poros, és tartok tőle, hogy kiváló kötelező olvasmány-alapanyag lesz gyanútlan diákok kínzására. Bár könnyű vele haladni - két este alatt elolvastam, - végig úgy éreztem magam, mint a középiskolás nyári szünetben, amikor bármihez több kedvem lett volna, mint random klasszikusokat muszájból olvasni. Látom, ahogy az olvasók darabokra szedik és hosszan elemzik ezt a regényt, én viszont úgy vagyok az ilyesmi könyvekkel, hogy ne... Különben nem is a szerzővel van bajom meg a regénnyel, ha nem lenne körülötte ekkora felhajtás, talán meg sem születne ez a poszt. A végtelenül intellektuális belemagyarázós gondolatfolyamok viszont különleges viszolygást váltanak ki belőlem, én nem érteni akarom a regényt, amit olvasok, hanem élvezni - műfajtól függetlenül.

Van még egy olyan szubjektív szempontom is, hogy nem szeretem azokat a történeteket, amelyek relatív hosszú időt ölelnek fel. 350 oldalban el lehet mesélni egy ember életét, de minek - szerintem. Így nem tudok leborulni a könyv csodálatos egyszerűsége előtt, nekem hiányoztak az apró részletek, de ez tényleg ízlés kérdése. 

Nem arról van szó, hogy nem értem a könyvet, higgyétek el, több oldalas műelemzést tudnék rittyenteni róla, csak lehet, hogy közben émelyegnék saját magamtól. Azt a művészetet tudom értékelni, ami első látásra kivált belőlem valamit, és nem kell mélyebbre nyúlnom, magyarázatokat keresnem, végiggondolnom, hogy vajon mire gondolt a költő, a szobrász, a zeneszerző. Lustaságnak tűnhet, de nem az: nem az absztrakciótól irtózom, egyszerűen számomra sokkal kevesebb az értéke egy olyan műalkotásnak, ami a látható szinten nem képes azt közvetíteni, amit amúgy szeretne. És az időtálló művészetet szeretem, ez meg nem az a kategória.