2015-12-21

Rövid, ünneprontó poszt egy könyvről

A radarom, az a drága radarom, amely bár nem tévedhetetlen, de olyan sokszor bebizonyosodik, hogy képes az első pillanatban beazonosítani egy nem nekem való könyvet! Roppant kifinomult szelekciós módszereim vannak, például irritál, ha emberek vannak a borítón. Ha idős emberek, az még annál is jobban (különben semmi bajom az idős emberekkel). És aztán elolvastam ezt a semmitmondó fülszöveget, majd kezdtem elbizonytalanodni a csupa-csupa ötcsillagos értékelés láttán, és arra gondoltam, valamit azért biztos tudhat John Williams, ha ennyien szeretik, amit ötven éve papírra vetett.


És bár a várólistám továbbra is a csillagokig ér, Kati felajánlotta, hogy kölcsönadja nekem a Stonert, én meg gondoltam, ezen ne múljon, várhat még az a tengernyi könyv, főleg, ha ez tényleg annyira egetrengetően szuper.
A történet tényleg nem több annál, amit gondolunk: William Stoner elbaltázott életét kíséri végig a szerző onnantól kezdve, hogy megszületik, később egyetemre jár, majd tanárként dolgozik, amíg meg nem hal.

Nekem ez a regény már most nagyon poros, és tartok tőle, hogy kiváló kötelező olvasmány-alapanyag lesz gyanútlan diákok kínzására. Bár könnyű vele haladni - két este alatt elolvastam, - végig úgy éreztem magam, mint a középiskolás nyári szünetben, amikor bármihez több kedvem lett volna, mint random klasszikusokat muszájból olvasni. Látom, ahogy az olvasók darabokra szedik és hosszan elemzik ezt a regényt, én viszont úgy vagyok az ilyesmi könyvekkel, hogy ne... Különben nem is a szerzővel van bajom meg a regénnyel, ha nem lenne körülötte ekkora felhajtás, talán meg sem születne ez a poszt. A végtelenül intellektuális belemagyarázós gondolatfolyamok viszont különleges viszolygást váltanak ki belőlem, én nem érteni akarom a regényt, amit olvasok, hanem élvezni - műfajtól függetlenül.

Van még egy olyan szubjektív szempontom is, hogy nem szeretem azokat a történeteket, amelyek relatív hosszú időt ölelnek fel. 350 oldalban el lehet mesélni egy ember életét, de minek - szerintem. Így nem tudok leborulni a könyv csodálatos egyszerűsége előtt, nekem hiányoztak az apró részletek, de ez tényleg ízlés kérdése. 

Nem arról van szó, hogy nem értem a könyvet, higgyétek el, több oldalas műelemzést tudnék rittyenteni róla, csak lehet, hogy közben émelyegnék saját magamtól. Azt a művészetet tudom értékelni, ami első látásra kivált belőlem valamit, és nem kell mélyebbre nyúlnom, magyarázatokat keresnem, végiggondolnom, hogy vajon mire gondolt a költő, a szobrász, a zeneszerző. Lustaságnak tűnhet, de nem az: nem az absztrakciótól irtózom, egyszerűen számomra sokkal kevesebb az értéke egy olyan műalkotásnak, ami a látható szinten nem képes azt közvetíteni, amit amúgy szeretne. És az időtálló művészetet szeretem, ez meg nem az a kategória.

11 megjegyzés:

  1. Olyan taszító számomra is ez a könyv, úgy látszik ez csak sima radarműködés? :D

    VálaszTörlés
  2. Haha, akkor nem vagyok egyedül :)
    A magyar borító kifejezetten taszító, meg az original angol is, én annnakidején ezt vettem meg:
    http://pipikekonyvklubja.blogspot.co.uk/2015/12/john-williams-stoner.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ez a borító tényleg sokkal szebb. :) Bár szerintem bármelyik, ami nem ezzel a képpel jelent meg, köze nincs a történethez...
      Elolvastam a posztod (nagy nehezen leesett, hogy azt linkelted, késő van:D). Az egyetemi környezet nekem is tetszett, ez nálam is mindig betalál, de itt nem volt túl hangulatos, és az egész sztori nyomasztó volt szerintem. És úgy érzem, sokan kicsit többet gondolnak ebbe a történetbe, mint ami.

      Törlés
  3. Nem vagy ünneprontó, én pont idén tanultam meg, hogy 1) nem vagyunk egyformák 2) de még azokkal sem akikkel 99%-ban egyforma az ízlésünk, mert ugye ott az a fránya 1% 3) hallgassak a megérzéseimre és akkor kevesebb félrenyúlásom lesz. Én amúgy az Enyém a vár, illetve az Akvárium miatt éreztem magam Aliennek, mindenki oda meg vissza volt, én meg még mindig nem értem, engem totál hidegen hagyott, vagy inkább idegesített ez a két könyv.
    Szóval éljenek a jól működő radarok! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bizony, mindig van 1%, bár eleve nem ismerek senkit, akivel 99%-ban egyezne az ízlésünk :D Viszont sokszor van, hogy rosszkor talál meg egy könyv, itt azonban egyáltalán nem ez a helyzet, egyszerűen túl sok a külső körítés, belül meg semmit nem találtam.

      Törlés
  4. Szerintem egyáltalán nem baj, ha tudjuk, mi illik hozzánk és mi nem. :) Egyszerűen valami nem fekszik az egyiknek, ami meg a másiknak igen és fordítva.
    Ezek után viszont nagyon kíváncsi leszek, én szeretni fogom-e.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Itt inkább csak megérzés volt, meg már olvastam volna valami jó kis szépirodalmat, hát nem kellett volna. :D
      Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd hozzá, mostanában tervezed olvasni?

      Törlés
  5. Tehát akkor ez a könyv azért rossz, mert te nem szereted az ilyen típusú könyveket. Értem. :)

    VálaszTörlés