Gillian Flynn: Holtodiglan

És mégis: nem akarok olyan kapcsolatot, ahol folyton csipkedjük egymást, a sértéseket viccnek álcázzuk, a szemünket forgatjuk, és „játékosan” marakodunk a barátaink előtt, remélve, hogy a saját oldalunkra tudjuk állítani őket egy vitában, ami őket a legkevésbé sem érdekli.

Gillian Flynn könyvei is azok közé tartoznak, amelyek szembejöttek velem párszor különböző külföldi tumblrökön (nem tudok leállni ezeknek a nézegetésével, aminek persze az a vége, hogy még tovább bővül a várólistám), de a magyar megjelenés után sokáig nem kapcsoltam össze a kettőt a fejemben. Aztán elkezdtek röpködni a maxos, lelkes értékelések, úgyhogy gyorsan kölcsönkértem a barátnőmtől, és még aznap nekiestem. Onnantól kezdve nem is tudtam leállni vele, de erről majd később. 

Amy és Nick egy harmincas házaspár, egy eldugott városkában élnek Missouriban, a Mississippi folyó mellett. Az ötödik házassági évfordulón Amy eltűnik, és a jelek arra utalnak, hogy akár a férj is közrejátszhatott mindebben. Az eltűnés utáni napokat Nick szemszögéből követhetjük, és ő maga sem feltétlenül oszlatja el a gyanúnkat, engem teljesen összezavart a mondataival. Meglehetősen utálható karakter, látszólag Amynek jutott a házasságukban az áldozat szerep, legalább is Amy naplóbejegyzéseiből - amelyek visszavezetnek egészen a megismerkedésükig - erre következtethetünk. Nick meglepően nyugodt, nem tört meg a felesége eltűnése után, mosolyog a kamerába, ez pedig a közvélemény és a rendőrség figyelmét is felkelti. Tovább bonyolítja a helyzetet az évfordulós kincsvadászat, ami egy hagyomány a pár életében: Amy minden házassági évfordulójukon feladványokat készít, amelyeket követve Nick eljuthat az ajándékáig. A játék idén sem marad el, viszont Nicknek most egyedül kell végigjárnia a különböző helyszíneket. 

Az első fejezetktől kezdve csodáltam Gillian Flynnt. Eleinte amiatt, ahogyan megtéveszti az olvasót, percenként változott az elképzelésem arról, hogy most akkor mi is történhetett valójában. Nickről egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy hová is tegyem, Amy pedig egy sajnálnivaló feleségnek tűnt, de úgy éreztem, hogy ez a megoldás nem valami out of the box, szóval egy idő után inkább felhagytam a találgatással, és sodródtam a szereplők lelkivilágával. Amy naplóját olvasva arra gondoltam, hogy hú, de bírom ezt a csajt, talpraesett, vagány, a mondataival is egyből behálózott: tökéletesnek tűnt. Mi a franc baja van ennek a szerencsétlen Nicknek??
Amy iránti imádatom és Nick iránti megvetésem nem tartott olyan sokáig. Mire a könyv végére értem, annyira kitekeredett a hozzáállásom a szereplőkhöz, hogy már magam sem értettem az eredeti felállást. 
A legjobb, hogy a sok megválaszolatlan kérdésnek és titokzatos történésnek nem volt olyan mellékhatása, hogy az agyamra megy, mert annyira művi és erőltetett az egész. Jodi Picoult jutott az eszembe, aki erre szerintem képtelen: minden egyes regényében azt érzem, hogy ő most direkt eltitkol valamit, mert másképpen nem jönne ki jól a sztori. Csak ámultam és bámultam, hogy a Holtodiglan esetében semmi ehhez hasonló jelenséget nem fedeztem fel. 

Amynek volt egy remek gondolatmenete, ezt muszáj megjegyeznem. Arról, hogy vajon létezik-e a Jófej Csaj, aki imádja kétpofára zabálni a csípős hotdogot, szereti a baseballt, legyint, ha a pasija nem jelenik meg egy megbeszélt találkozón, nem sértődik meg, ha a Férfi elfelejti az évfordulót és helyette sztriptízbárba megy a haverjaival, nem hangzik el a szájából számonkérés, egyszóval a Férfi életét tökéletesen kiegészíti, annak minden vágyát teljesíti, stb. 
Eleinte hülyén is éreztem magam, mondogattam is magamnak hogy nesze, itt ez az Amy, te miért nem tudsz ilyen Jófej Csaj lenni, pedig mennyire jó lenne. De akkor sem tudok. Imádom az olyan nőtársaimat - nem fiktív lányokra gondolok - akik fogcsikorgatva, de közben széles mosollyal hangoztatják, természetesen a pasijuk jelenlétében, hogy "felőlem annyi pornót néz, amennyit akar", szerintem mindannyian hallottunk már ilyet. Az elején könnyű Jófejnek lenni, sőt muszáj, különben esélyünk nincs. 

És akkor a lényeg:

Türelmesen vártam – éveken át –, hogy az inga visszalendüljön, a férfiak elkezdjenek Jane Austent olvasni, megtanuljanak kötni, úgy tegyenek, mintha ízlene nekik a Cosmopolitan koktél, emlékkönyv-bulikat rendezzenek és csókolózzanak egymással, miközben nekünk csorog a nyálunk. És akkor azt mondanánk: Igen, ő olyan Jófej Pasi.

Erre előjött a feminista énem. Mi, nők, miért nem vágyunk arra, hogy életünk párja felvegyen a fentiekhez hasonló szokásokat? Egyenesen viszolyognék... Elképzelem, ahogy becsukják a Büszkeség és Balítéletet és felkiáltanak, hogy "Tudtam, hogy Mr. Darcy lesz az igazi!!" Hát nem undorító? Miért kell megjátszanunk magunkat csak azért, hogy a kedvünkbe járjunk, és ők miért élvezik ezt? Eszembe nem jutna ráerőltetni egy shopping körutat az Árkádban, vagy azt, hogy rózsaszín cukormázzal bevont fánkot együnk nyilvánosan. Máris átmentem gagyi Carrie Bradshaw-ba, fúj. A lényeg, hogy itt szántam Amyt és vele együtt magamat (mondjuk nincs rossz sorom) meg az összes többi nőtársamat, akinek valaha is el kellett játszania a Jófej Csajt. 

Vissza  a történethez. Két érzelmileg totálkáros ember csatározását követhetjük végig, mondjuk mindkettejüknek volt kitől tanulni. Eleve csodás a családi háttér, az egyikükből igazi pszichopata cseperedett. És azt gondolnám, hogy a másik egészen oké agyilag, de végül kiderül, hogy az ő szegény agya is beteg valahol. Megérdemlik egymást. 

Kellett ez a könyv, de olvasás utáni másnaposságom van, úgy érzem, nehezen kezdek bele másba ezután, annyira él bennem a Holtodiglan világa. Még, még sokat Gillian Flynntől, aki egyébként tök normálisan néz ki, végre nem egy beszárított hajú, koránál 10 évvel fiatalabbnak látszani akaró, agyonsminkelt néni. És még csak nem is YA-disztópiát írt, haha!