2013-06-10

The Black Book

Nem tudom, miért kínzom magam ilyenekkel.
Megvettem azt a tusfürdőt, amit a mesés, olasz életem első heteiben használtam. Ő az én madeleine-em. Kínlódtam a boltban, jó ötlet-e, ha beszerzem, hiszen tudja, hány madeleine maradt még a világban, ami egy szempillantás alatt 2009 őszébe repít? Mi lesz, ha egy flakon után elkopik ez a tulajdonsága?
Most már nem aggódom. Maradtak még morzsák szanaszét.
Itt csücsülök a youtube előtt, az említett tusfürdőtől illatozva, gondoltam, kerítek valami zenét olvasáshoz. (Alapvetően nem viszem túlzásba a zenehallgatást, nem tesz jót.)
Előszedtem egy fekete noteszt (nem, nem olyan fekete notesz), amit többek között akkor használtam. Itt egy oldal, a tetejére azt írtam, "azok a számok...".  Az előbb meghallgattam a Stone Cold Sobert, nem tudom, valaki emlékszik-e még rá egyáltalán. Közben kezemben a notesz, lapozgatom, tantárgynevek olaszul, bevásárlólisták, órarendek, a menza nyitva tartása, aztán egyszercsak elfogynak ezek a lapok, itt tértem vissza a valóságba. Utólag belegondolva nagy trauma lehetett.
Képes vagyok I Gotta Feelinget hallgatni, kérlek ne vessetek meg érte.
És, arra az esetre, ha netán a jövőben hasonlóan szeretném érezni magam, még egy lejátszási listát is összeállítottam.
Illatok, ízek és zenék, halálosan sivár lenne az életem nélkületek. Meg anélkül a néhány hónap nélkül is. Kimondhatatlanul örülök, hogy már akkor is írtam blogot, így nem veszik el az a sok minden, bár még így is azt érzem, hogy túl keveset dokumentáltam az egészből.  (Lehet kéne azért egy blogexport, mégiscsak freeblog!)

Volt már egy hasonló posztom régebben, ismétlem magam, ez van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése