Ha olvastatok már Murakamit, bizonyára feltűnt, hogy könyveinek hősei többnyire egészséges életmódot folytatnak, futkároznak, úsznak, konditerembe járnak és (nyilván) japán kaját esznek - szerencsére az író sokszor az elkészítésükbe is röviden beavat minket, többek között ezt is imádom a regényeiben. Nem titok, hogy Murakami lételeme a futás, méghozzá rengeteget fut.
Én az a fajta ember vagyok, aki már attól izzad, ha belegondol abba, hogy milyen lehet átélni egy félmaratont, és a Tour de France-ot nézve is megemelkedik a pulzusom. (Már most is érzem, hogy kapkodom a levegőt.) Úgyhogy a hosszútávfutás és társai számomra olyan fogalmak, amelyek szerintem emberfeletti teljesítményt igényelnek, és kérnék mindenkit, akit érint, hogy ne sértődjön meg, de valamiféle perverziónak tartom ezen tevékenységek aktív művelését, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki épp a harmincnyolcadik kilométerét futja aznap, komolyan élvezi a pillanatot. Volt egyébként egy olyan hátsó szándékom a könyv olvasásával, hogy inspirációt, biztatást vártam tőle, hátha kedvet kapok ahhoz, hogy fussak pár kört időnként a lakásunktól nagyjából 50(!) méterre található tavacska körüli pályán.
Már most leszögezem: nem kaptam kedvet. Legalább is ettől a könyvtől nem. Abban biztos vagyok, hogy ha húznánk egy egyenest, amelynek az egyik végén ott van a hosszútávfutás, akkor én a másik végén lennék megtalálható. Közöm nincs hozzá, a személyiségem tökéletes ellentétben áll egy hosszútávfutóéval. Murakami is párhuzamot von a futás és a mentalitása, munkakedve, teljesítménye között: a sport közben megtapasztalt kitartása az írásban, a munkájában is kitartásra készteti. Mondhatjuk azt is, hogy az életmódja egyáltalán nem hajaz egy íróéra, önpusztításnak, hektikusságnak nyoma sincs, a napirendje szervezett, beosztja az idejét, ez pedig egyértelműen tükröződik a regényeiben. Azt hiszem, pont ezt szeretem bennük annyira: a tudatosság kézzel foghatóan jelen van a könyveiben, a hősök általában érdekes, különös emberek, mégis árad belőlük a már-már irreális mértékű kiegyensúlyozottság. Ott van például az 1Q84 főhősnője, Aomame, aki hónapokat tölt el egyedül egy lakásban, ennek ellenére nem csavarodik be, élvezi az egyedüllétet, megszervezi a napirendjét, és a magány nem tudja kibillenteni az egyensúlyából.
Kíváncsi lennék, hogy vajon Aomame karakterének van-e valami köze ahhoz a nyújtásra specializálódott személyi edzőhöz, akit Murakami a futós könyvében említ.
A könyv szerintem kifejezetten demotiváló lehet egy hozzám hasonlóan lusta dög számára, olvasás közben nagyon kevésnek éreztem magam, mert tényleg nem a kitartásomról vagyok híres, és sokszor meggondoltam, hogy érdemes-e egyáltalán lemennem a futópályára, hiszen sosem fogok maratont futni, de még a 10 kilométert sem valószínű, hogy célba veszem.
Egyébként lementem. Murakaminak azonban az égvilágon semmi köze nem volt ehhez, sőt inkább azt mondanám, hogy a könyv elolvasása ellenére is elmentem futni. Fél óra volt az egész, de halálra untam magam (zenével nekem nem nyerő ez a tevékenység), viszont legalább büszke voltam magamra, hogy ez is megvolt. Arra gondoltam, hogy ha vennék egy gyönyörű és viszonylag drága futócipőt, az talán plusz motivációt jelentene, csak nem hagynám állni a szekrényben.
Ha hiszitek, ha nem, én most komolyan elfáradtam, pedig igazán nem írtam sokat a futásról. Úgy érzem, hogy a pulzusom az egekben van, és fáradnak az izmaim. Lehet, hogy elég lenne elméletben rohangálnom, és akkor is hasonló kalóriamennyiséget égetnék el.
Érdemes volt elolvasnom a futós könyvet, de csak amiatt, hogy így közelebb kerültem kicsit a kedvenc írómhoz, csepegtetett némi infót halandó életéről - ezt mondjuk a regényeiben is megteszi, csak nem ennyire közvetlenül. Azért én várom a következő fikciót, remélem a Geopen meghallja a kívánságomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése