Gyorsan néhány könyvről #1

Nem titok, hogy az olvasmányaimnak csak egy kisebb hányadáról szoktam írni, most viszont elkezdtem emiatt rosszul érezni magam, úgyhogy egy nagyon vegyes bejegyzésben megemlékeznék az utóbbi egy hónap könyves történéseiről (vagyis azoknak is csak egy részéről).

Két hétig olvastam a Konzulvárost, mellette nem volt semmi más, mert úgy éreztem, ez önmagában kell lenyomnom, ha elkezdtem volna egy másik, gyorsabb könyvet, nehéz lett volna visszatérni hozzá. Küzdelem volt egy kicsit, na, de valahogy mégis élveztem, úgy nagyjából a könyv feléig, onnantól kezdve kiveszett belőlem a lendület (vagy a történetből), ami már eleve nem volt óriási. Szerintem a Konzulváros hosszú és lassú, türelem és nyugodt lelkiállapot szükséges az olvasásához. Az egész mese egy nagyon furcsa nyelv köré épül, amelynek az ötlete nem tudom, hogy egy földi lakó fejében hogyan születhetett meg. Miéville-t zseninek és egy nem egészen normális embernek tartom, de amíg ő jókat lubickol a saját zsenialitásában, én néha nagyokat unatkoztam. Konzulváros, mármint maga a hely felejthetetlen az ő hangulata és különlegessége miatt, szó szerint a világ végén van. Ha már sci-fi, (ezredszerre is leírom, hogy nagyon kevés sci-fit olvasok, így szinte teljesen laikus módon közelítem meg a műfajt), akkor legyen ilyen! Legyen olyan, hogy néha ne tudjam felfogni, amit ír. Hogy ne tudjam egyből elképzelni, hogy hogy nézhet ki az a lény, aminek van külön legyezőszárnya és adományozószárnya. Mindjárt tudtam, amikor először Philip K. Dicket olvastam, hogy teljesen idegen tőlem a sok cuppogósan zselésre megálmodott lény, Miéville világa viszont sokkal elrugaszkodottabb, elvontabb, és ez tetszik.

Még novemberben volt szerencsém a Jiddis rendőrök szövetségéhez, amiről egyelőre nem tudom, hogy mit fogok írni, mert annyira behatárolhatatlan mind műfaját, mind a komolyságát, mélységeit tekintve, hogy egyáltalán nem tudom hova tenni. Annyit viszont tudok, hogy imádtam. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy krimi, ez sem egy pikk-pakk elolvasós történet, mert hogy kriminél azért sokkal több, és alapvetően annyira nem is érdekelt ez a szál, sokkal inkább a kulturális (és fiktív kulturális) vonatkozások és a karakterek. Meg persze a helyszín, ami Alaszka, azon belül egy létező hely, Sitka, csak hogy Chabon alternatív történelmi verziója szerint több milliós zsidó lakosság boldogítja a délkelet-alaszkai várost (valójában ma nagyjából tízezren élnek itt). A főhős erősen hajaz egy skandináv krimi alkoholista, lecsúszott nyomozójához, alapvetően a regény egésze egy skandináv krimi hangulatát idézi, a hideg meg a szürkeség itt is adott, illetve a kiábrándult, életunt (és persze elvált) főhősünk is megvan.

Most fejeztem be A vérgrófnőt, a Vérgróf-trilógia második epizódját. Az első részn inkább egy erősen krimibe hajló misztikus történet volt, ez viszont kőkeményen vérszívós, Erdélyestül, Drakulástól. Az első világháború lepusztult és kihalt városai, Kolozsvár és Budapest a két fő helyszín, illetve egy rövid kitérőt teszünk Segesvárra is, Drakula szülőházához. Beugrott közben, hogy én azt a házat láttam több mint tíz éve, de az egészre kábé annyira emlékszem, mint a teljes ötnapos erdélyi osztálykirándulásunkra, amely során szó szerint végigrohantunk iksz városon, és ezáltal már néhány nappal később sem tudtam volna megmondani, hogy mit láttam Erdélyből. Lektűr ez, nem kell tőle magas irodalmiságot várni, viszont a vámpírregények kedvelői (nem a Twilightra gondolok) ezt is szeretni fogják: én mindössze három napig tobzódtam az igazán kedvemre való hangulatában. És egyre inkább kedvet kapok Bram Stoker Drakulájához, na meg persze a trilógia harmadik részéhez, A vértanúhoz.

Fél órája kezdtem bele Alice Munro regényébe, az Asszonyok, lányok életébe, egyelőre úgy tűnik, nekem való. A 2013-as év maradványaira vonatkozó tervekről a hétvégén írok, egyre csökken a könyvkupac mérete itt az ágy mellett, a végén még saját könyvet is lesz időm olvasni. Meg januárban lesz lehetőségem befizetni egy kisebb könyvtári bírságot, azt hiszem.