Travel wishlist - #2 Velence - egyedül

Nem tudom, hogy került elő megint a Velence-téma így sok-sok év után, de hetek óta újra és újra ez a program a fejemben. Nem is tudom, hányszor jártam ott, de annyiszor biztosan, hogy egyáltalán ne érdekeljen a Rialto-híd, a Szent Márk tér meg úgy az egész San Marco körzet. Könyörögve kérlek titeket, hogy ha először juttok el ebbe a városba, ne ezeken a helyeken töltsétek el az összes időtöket, mert Velencének rengeteg arca van, és ez a környék főleg a turistákét mutatja meg. A Canale Grandét is le lehet tudni azzal, ha egyszer végigvaporettózunk rajta. A legjobb, ha mindenféle idegenvezetőt és útikönyveket mellőzünk (számomra fizikai fájdalmat okozott idegenvezetővel végiggyalogolni a várost, akkor épp óriási szerelemben voltam Velencével és bőgni tudtam volna, hogy nem mehetek arra, amerre akarok), és bevállaljuk az eltévedés kockázatát. 

Sok kép lesz és sok személyes adalék.

Mert hogy valaha tényleg szerelmes voltam ebbe a városba, és minden egyes látogatásom csak erősített ezen. 2008 tavaszán jártam ott utoljára egy egyetemi kirándulás keretében egy csodálatos márciusi rövid ujjú pólós délutánon, a turisták épphogy csak lézengtek pár héttel a karnevál után, és amint elhagytuk a Szent Márk tér környékét, egyből kaptam levegőt. Épp múlt héten beszéltük a lányokkal, hogy milyen jó volt az az utazás, és hogy az volt a hetedik alkalom, hogy eljutottam oda, erre a barátnőm megkérdezte, hogy "És nem unod??" Bárcsak unnám.

Nem is tudom, hol kezdjem. A frekventáltabb pontokon tömeg az mindig van, viszont elviselhetetlen tömeg főként csak nyáron és a karneválkor. Tudom, hogy ez utóbbi sokakat vonz, viszont erről a programról nem tudok semmi igazán pozitívat mondani, ilyenkor ugyanis kibírhatatlanul sok a turista, esküszöm, rosszabb, mint a nyári szezonban, emellett engem a maszkok meg színes hacukák sem hoznak lázba. A tavasz közepe ideális lehet, illetve én szívesen elmennék ősszel is egyszer, bár az a mediterrán térség esős évszaka, de ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor megállás nélkül zuhog, Velencének különben is jól áll a ború és az eső. A tömeget egyébként nyáron is szépen el lehet kerülni, csak ahhoz nagyon sok mást is el kell kerülnünk, amit esetleg szeretnénk megtekinteni. 

A nyilvánvalókról csak pár sort: a gondola marha drága és kétlem, hogy megérné, a vaporettós tömegközlekedés sokkal szimpatikusabb, bárhova el lehet vele jutni, az egész lagúna bejárható vele. A San Marco körzetben nem érdemes enni sem az árakat, sem a menüt tekintve, ha csak nem szeretnénk sültkrumplis pizzával jóllakni. A "fő szigeten" strand nincs, ahhoz el kell menni a Lidóra. A Szent Márk téren sok a galamb. Nagyon sok. Akárcsak a japán turista. A Rialto hídon nem fogsz tudni olyan fényképet készíteni, amelyen csak te szerepelsz. Ha elindulsz magadtól ismeretlen utcákon, biztosan el fogsz tévedni, de egyrészt ez nem baj, másrészt meg nincs olyan, hogy ne találnál vissza valamelyik csomóponthoz, mert minden ki van táblázva nyilakkal. És még valami: van Lush. :)

A szigetek (mármint azok, amelyek a halacskaformájú főszigeten kívül fekszenek) számomra különösen érdekesek, mert mindegyik teljesen máshogy kerít hatalmába: a Szent Márk térrel szemben lebegő Giudecca nyugalmat áraszt, illetve azt a látszatot mutatja, hogy vannak a városnak lakható utcái is; Burano pedig az extrémen élénk színű falaival és a rengeteg macskájával lopta be magát a szívembe. Burano, bár elég messze fekszik a várostól, emlékeim szerint egy fél órás vaporettózással elérhető, és száz százalékig érdemes ellátogatni oda, egészen különleges hangulata van a kis színes szigetnek. Murano szerintem sokkal kevésbé érdekes, rajtuk kívül pedig csak a temetőszigeten és a Giudecca melletti San Giorgio Maggiorén jártam, meg persze a Lidón, ez utóbbi számomra azért kiábrándító, mert itt már mászkálnak autók is dögivel, és ha Velence után autót látok, úgy érzem, hogy megtört a varázs.

A halacska alakú sziget 5 körzetre tagolódik, a középső kettő, a San Marco és a San Polo vonzza a legtöbb turistát, itt találhatóak a kötelező látványosságok, úgyhogy róluk nem is ejtenék több szót. Délnyugaton fekszik a Dorsoduro az öreg palotáival, a hangulatos part menti sétánnyal, a gondolakészítő műhellyel, emlékszem, vele szemben egy kis enotecában vásároltunk pár üveg eperbort legutóbb, esküszöm, életemben nem ittam még olyan finomat. Az első üveget kapásból egy közeli téren ittuk meg a lányokkal a késő délutáni napsütésben. Az északon fekvő Cannaregio híres negyede a Ghetto a szokatlanul magas és kissé lepusztult házaival, illetve az északi parton sikerült megtudakolnom egy vaporettosofőrtől (kapitánytól?) 2007-ben, hogy mi az a narancssárga ital, amit vizespoharakból isznak olajbogyó kíséretében. Mindig ez van, felfedezek valamit magamnak, aztán néhány hónapon/éven belül mindenki azt isteníti, így volt ez az Aperol spritzcel is.
A hal farka pedig a Castello negyed a biennáléknak helyt adó zöld parkjaival, a kedvenc lagúnaparti kávézómmal az én kis szívem csücske, ez esetben van bennem némi elfogódottság is.

Többféle felállásban jártam már Velencében, de egyedül még soha. Úgy érzem, ha egyszer bekövetkezne az, hogy néhány napig csak én vagyok és a város, akkor lenyugodnék és képes lennék elfogadni a tényt, hogy nem oda születtem és nem ott fogom leélni az életemet. Kíváncsi lennék, hogy ti éreztetek-e már igazi szerelmet egy hely, egy város iránt, na ez nekem az. Tudom, menjek a first world problemjeimmel, ahova akarok, de még az is itt van, hogy nem igazán tudom összeegyeztetni magamban ezt az igényemet illetve azt, hogy a kapcsolat, amiben élek, egyáltalán nem a külön utakról szól, semmilyen szinten, úgyhogy még önzőnek is érzem magam azért, amiért olyan elképzeléseim vannak, hogy elszöknék pár napra.

Ha egyszer mégis ott lennék, egyedül, hatszázmillió fényképet készítenék, intravénásan hallgatnám a Venice Queent a Red Hot Chili Pepperstől, meg még sok-sok más zenét, ami passzol, innám a spritzet, tekergetném a nyakam, és tuti, hogy nem lennék magányos, mert nem lennék egyedül.
Capote szerint Velence olyan, mintha megennénk egy doboz likőrös csokoládét együltő helyünkben. Ezt az álláspontot is megértem, ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor tényleg csak a giccset látjuk, és az megfekszi a gyomrot. Velencére szerintem nem szabad turistacélpontként tekinteni, ahol ki kell pipálni azt a néhány kötelező elemet, amit minden útikönyv említ. Nehéz volt felfognom, de ez is csak egy város, ahol emberek élnek, és csak remélem, hogy a nagyobb hányaduk minden egyes nap észreveszi, hogy mi veszi körül őket. Úgy tűnik, nem csak én tartom különösnek, hogy itt minden felhajtástól függetlenül zajlik az élet:

"Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban a vegetatív élet megy a maga útján, hogy a villákban, amelyek alját a lagúna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, dekoratív, kirakatféle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobákban szűk díványokon hevernek, a remekbe készült reneszánsz kastélyokban dolgoznak is. Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. […] Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek le a szereplők a játék végeztével, az ötödik felvonás után."
/Kosztolányi Dezső: Velence/