Nyuszi, talán beteg vagy?

Az Expedíció megjelenésekor már kiszivárgott a következő rész nyulas borítója, ment is a találgatás, hogy vajon miért pont nyúl? Talán nem nagy spoiler, ha azt mondom, hamar kiderül a könyvből. Az biztos, hogy ha mostanában meglátok egy fehér nyulat, kiver majd a víz. 

Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy a Déli Végek-trilógia második részét várva abban reménykedtem, hogy majd most jól fény derül arra a sokminden rejtélyes összevisszaságra, ami az Expedíció végén nyitva maradt, gyakorlatilag az egész könyv egy nagy rejtély volt, nem nagyon kaptunk választ akkor semmire. A női megérzésem viszont azt súgta nekem, hogy a Kontroll is csak a ködösítésről fog szólni, és az a helyzet, hogy nem tévedtem túl nagyot. 

A helyszín ezúttal a Déli Végek főhadiszállása, amely az X Térség határának közelében fekszik. Az épület és a technológia elavult, a folyosókat és irodákat bűzös tisztítószer szaga lengi be, a munkatársak közötti viszont pedig példásan bizalmatlan. Emiatt sokszor eszembe jutott a Védett férfiak, amelyben hasonló légkör uralkodik a szögesdróttal körbezárt kutatási területen: senki nem bízik a másikban, nem árul el részleteket a saját munkájáról, inkább igyekszik mindenki kiszedni valamit a többiekből (általában kevés sikerrel), kicsinyes játszmák folynak labilis idegzetű emberek között. 

Az első részre jellemző zsigerig hatoló félelem (oké, nem tudom, a főhős félt-e, én eléggé paráztam egy idő után) a Kontrollban átalakul paranoiává. Nincs annyi poloska a világon, amennyit a Déli Végeken elrejtettek az irodákban, nem igazán tudni, hogy ki kivel van, vagy épp ki ellen, mindenki furcsán viselkedik, kezdve az igazgatóhelyettessel, aki elég közel állt a korábbi igazgatóhoz, ezért nem igazán üdvözli Kontroll megjelenését ugyanebben a pozícióban. Kontrollnak (és ezáltal nekünk is) azért sikerül megtudni ezt-azt az X Térségről illetve a legutóbbi Expedíció résztvevőiről. Biológusunkkal személyesen is találkozik, de róla se mondhatjuk el, hogy dől belőle az információ. A poloskák és a ködösítés mellett ott van még a hipnózis, amellyel az első részben már találkozhattunk, ebből kifolyólag ahogy haladt előre a történet, egyre kevésbé tudtam megállapítani, hogy bizonyos események, jelenségek tényleg igaziak-e, vagy csak a főhős befolyásolt képzeletének szüleményei. A könyv első kétharmadában a forrókása kerülgetése folyik, számomra ez sem volt unalmas, a pusztulat Déli Végek tökéletes helyszínül szolgált ennek. A regény vége felé azért beindultak az események, úgy kellett felkeltenem magam a hipnotizált állapotból, hogy felfogjam: ami történik, az nem a képzelet játékának az eredménye, itt már tényleg akció van. 

Az Expedíció közelebb áll hozzám, mint a Kontroll, de azért a második részt is szerettem olvasni. Tény, hogy Vandermeer most még mélyebben bevitt minket a susnyásba, de azért kicsit jobban megismerhettük az X Térséget, legalább is a Déli Végek szemüvegén keresztül nézve már több infónk van az egészről. Továbbra is megmaradt bennem az érdeklődés az X Térség iránt, és alig várom, hogy megjelenjen a harmadik rész, kíváncsi vagyok, milyen szemszögből közelíti meg most Vandermeer a helyzetet, stílusváltásra most is lehet számítani. Azért egy picit még mindig félek, hogy úgy járok, mint a Losttal, hogy valami ködös és értelmetlen magyarázattal vagy végkifejlettel szúrják ki a szemünket, de közben bizakodom, és remélem, hogy a felmerült kérdéseim (legalább) egy részére elfogadható választ kapok. Ősszel úgyis kiderül minden.