A párduc és A tigris

Imádom az ilyen véletlen egyezéseket, ezt épp most fedeztem fel: két nagymacska-című regényt olvastam egy hónapon belül, nem mintha bármi közük lenne egymáshoz a címet leszámítva, mert A párducban még csak nem is szerepel a címadó állat és Szicíliában játszódik, A tigris meg valóban tigrisekről szól, de ez a könyv inkább non-fiction, és az orosz Távol-Keletre repít el minket. 

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc

Salina korosodó hercege igyekszik felvenni a fonalat a lassan folydogáló, apróságokban megmutatkozó változásokkal, amelyek az egységes Olaszország létrejöttével indulnak be igazán. Nem annyira unalmas, amilyennek hangzik.

amiért szerettem:

Szicília a helyszín, emiatt kezdtem el olvasni.

Tájak színes-szagos valójukban: az író ebben nagyot alakított. A nyelvezet általánosságban is közel állt hozzám, de ahogy a természetet életre kelti, az külön piros pontot érdemel.

Esendő, ám szerethető karakterek: Salina hercege, a főhős olyan ember, akit nem tudtam nem szeretni, még akkor sem, ha néha nehezteltem rá azért, amit épp tett. Persze, lehet, hogy az olaszok iránti elfogultságom is benne van ebben.

Időtálló stílus: eleinte azt sem tudtam, mikor született a regény (az 1800-as évek második felében játszódik), aztán kiderítettem, hogy 1958-ban jelent meg Lampedusa halála után. Bármikor írhatták volna ezt a szöveget, én pedig szeretem azokat az írókat, akik képesek az ilyen trükközésre. 

amiért nem szerettem:

A kezdeti lelkesedésem félidőben hanyatlani kezdett: mindig attól félek, amikor az első oldalakon megszeretek egy könyvet, hogy vagy a szövegben, vagy bennem lesz kevés a lendület, és nem tart majd ki a végéig. Most hiába imádtam a mondatokat, amelyeket Lampedusa kreált, a tartalom, az események nem tudtak kellően lekötni, és a vége felé gyakran megesett, hogy átlapoztam oldalakat. 

Lampedusa miért csak egyetlen könyvet írt? Aki így ért a szavakhoz, nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy darab regénnyel szúrja ki az olvasóközönség szemét. 

"Egy 45 éves férfi mindaddig fiatalnak érezheti magát, amíg észre nem veszi, hogy szerelmes korú gyermekei vannak."

John Vaillant: A tigris

A messzi orosz tajgán egy tigris furcsán kezd viselkedni, ami abban nyilvánul meg, hogy ok nélkül támad emberre, holott a "megállapodás" szerint olyat nem szokás. 

amiért szerettem:

A helyszín Oroszország, annak is a legeldugottabb sarka: ritkán hall az ember a Kína és a Japán-tenger közé beszorult területről, amelynek egyes pontjai délebbre fekszenek a francia Riviéránál, mégis a térségben keverednek a trópusi és a sarkköri éghajlatra jellemző sajátosságok, akár az időjárást, akár az állat-és növényvilágot vesszük figyelembe. (Érdemes elolvasni a kapcsolódó karcot a molyon. Meg ezt a karcot is.)

Kellemes meglepetés volt a könyv műfaja: először azt hittem, hogy ez egy regény lesz, amit egy igaz történet inspirált, de ez tiszta non-fiction, picikét kiszínezgetve. Viszont akinek nincs türelme az ilyesmihez, akit nem érdekel se a tigris, se a hely, ahol él, neki se álljon. 

A szereplők tehát valós személyek, ám egyáltalán nem idealizáltak. A könyv közepén még egy albumot is találhatunk a fotóikkal, meg tigrisekkel és méteres hóval. 

amiért nem szerettem:

Kicsit túl amerikai, ha már muszáj mondanom valamit. A szerző, szerintem a gyengébbek kedvéért mindent Amerikához hasonlít, például a területek nagyságát az USA államaihoz, és így tovább. Illetve az "akciójelenetek" picit hatásvadászok, ami szerintem nem passzol a könyv műfajához, de ez biztos kellett ahhoz, hogy el lehessen adni a könyvet. 

Furcsállom, hogy a KMK kiadta A tigrist, biztosan sok olvasójuk dobta félre csalódottan, miután rájött, hogy nem egészen azt kapta, amire számított. Mivel imádok mindenféle különleges helyről olvasni, nekem külön öröm volt, hogy ilyen részletes képet kaptam Oroszország legtávolabbi térségéről, és mivel egyre inkább kezdem megkedvelni a non-fictiont, egyáltalán nem bántam, hogy nem regény formában olvastam erről a különleges állatról és a körülötte zajló hercehurcáról.