Gyorsan néhány könyvről #5

Mikor írtam én utoljára könyvről?? Most kicsit elszégyelltem magam, ahogy megláttam, hogy a piszkozatba felírtam magamnak a Kakukkszót például, amit kb három hónapja olvastam, ha nem régebben - kicsit összefolynak nekem a hónapok mostanában.

A bejegyzésben taglalt könyvek egyike sem világmegváltó olvasmány, némelyikben viszont nagyon kellemes érzés volt elmerülni. Viszont akad olyan is közöttük, amire már szinte egyáltalán nem emlékszem, vagy várhatóan hamarosan nem nagyon fogok. 

Lauren Graham: Egy nap talán

Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy utálják a Szívek szállodáját. Még a pasim is szereti, engem viszont a hideg ráz tőle, elsősorban a végtelenül idegesítő főszereplő-páros miatt. A stréber és maximalista Rory fejét néha a falba verném, az anyja meg az a kategória, hogy ha ilyen anyám lenne, akkor a saját fejemet verném a falba. Az Egy nap talán főhőse, Frances (aki valószínűleg legalább egy kicsit Lauren is) tipikusan olyan ember, akit nagyon nehezen viselek el. Szétszórt, nagyon spontán és impulzív, meglehetősen extrovertált (mostanában néha azon kapom magam, hogy folyamatosan ezen a skálán kategorizálom az embereket...). Emellett számos olyan tulajdonsága van, ami engem az őrületbe kerget, szóval az első oldalak elolvasása után elég közel álltam a félbehagyáshoz. 

Végül győzött a kíváncsiságom, és letoltam az egész regényt, és egyébként ennek tök örülök, mert egy abszolút korrekt, élvezhető limonádét kaptam teljesen élethű karakterekkel meg aránylag életszerű helyzetekkel, legalábbis a csaj bénázása kevésbé volt irreális, mint mondjuk egy Bridget Jones esetében. Kapunk persze szerelmi szálat is, ami cseppet sem nyálas, plusz egy kis személyiségfejlődést is felfedeztem Frances karakterében, mindemellett érdekes volt bepillantani egy tőlem annyira távol álló világba, ami a színészeké. 

Katharina Hagena: Az almamag íze

Saját példány, ritka alkalom. Most is csak azért kezdtem el, mert korán felébredtem hétvégén, kiosontam a hálószobából, aztán nem tudtam magammal mit kezdeni egy idő után és kerestem egy könyvet a nappalis polcon. Nyáron elmaradt az olvasása, de az őszhöz talán még jobban illett, elég kesernyés könyv, a régi ház nem azt a melengető, de mégis borzongató hangulatot árasztja, amit annyira szeretek, annál azért több fájdalmas emlék rejlik benne. 

Egy nap alatt elolvastam, általában óvakodom ettől, mert olyan nemkívánatos eredményei lesznek, mint hogy elfelejtem a könyv cselekményét. Tényleg, próbálom felidézni, de csak néhány kép ugrik be a temetésről, a végrendelet felolvasásáról, a tyúkól(?) lefestéséről, és az almamagról, amelyet a lekvárba dobnak a főzése közben. A hangulata sokkal inkább emlékezetes, ami, mint említettem, elég borongós és helyenként nyomasztó. Azért annak egy picit örülnék, ha nem minden régiházatmegöröklős történet építene arra a sablonos kérdésre, hogy vajon az örökös túlad a házon, avagy beköltözik. Egy kicsit talán többet vártam az almamagtól, lehet, hogy a gyors haladás sem segített, de valamiért képtelen voltam letenni. (Az epilógust mint olyat pedig be kellene tiltani, mindig annyira felidegesít!)

Karin Fossum: Ne nézz vissza!

Jó, most komolyan elgondolkoztam, hogy ez mi volt. Mármint megláttam a címet felírva a piszkozatban, és hosszú másodpercek teltek el, mire halványan beúszott egy skandináv krimis borító... majd megkerestem a molyon, mert hogy a szerzőre sem emlékeztem, és rájöttem, hogy ez nem olyan SK borító, amit itt hirtelen vizionáltam. Ebből már nyilvánvaló, hogy nem hagyott bennem mély nyomott ez a regény, semmi újat, izgalmasat nem adott, ráadásul a hunyó kilétére is elég hamar rájöttem, nagyjából akkor, amikor megjelent a színen. Igaz, az író nem tehet arról, hogy egy zseni vagyok. 

A norvég kisvárosi környezet adott egy kellemes közeget a történetnek, de nem járt át a mély skandináv hangulat. A nyomozó, Sejer, nem egy elcsépelt detektívfigura, ő teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott ember, de az ő karaktere sem maradt meg bennem igazán. 

Nem rossz krimi ez, meg hamar el lehet olvasni, de nekem nem adott semmi pluszt, valószínűleg néhány hónap múlva már arra sem fogok emlékezni, hogy egyáltalán elolvastam. 

Holly Black: White Cat - A fehér macska

Nemrég megígértem magamnak, hogy nem olvasok (egy darabig) több YA-t, a paranormális téma meg végképp távol áll tőlem, de ezt a White Cat-et egyszer annyira kinéztem magamnak még a tumblrön, hogy úgy döntöttem, mindenképpen el fogom olvasni. A saját műfajában egyáltalán nem rossz, néha még érdekelt is, hogy mi lesz a főhősökkel. Akár még az urban fantasy jelzőt is rá tudjuk erőltetni, mert alapvetően a jelen világunkat használja környezetként, de az emberek egy része átokvető (varázsló). Csak a szerencsétlen főhősünk, a híres átokvetőcsalád leszármazottja mugli. 

A történet tele van csavarokkal, és folyamatosan pörögnek az események, ez viszont - ahogy lenni szokott a hasonló könyvek esetében - a hangulat rovására megy. Szeretek elmerülni egy-egy regény világában, ezért is szeretem általában a sorozatok első részeit a legjobban, mert azokban kapunk részletesebb képet a környezetről, ezáltal hangulatosabbak, és a fantáziámat is jobban beindítják. Illetve az is biztos, hogy - mint az fentebb is kiderül - az emberben (bennem legalábbis) sokkal inkább megmarad a könyv atmoszférája, mint a cselekménye, és ha az előbbi olyan szegényes, mint például a White Cat-ben, akkor lehet akármilyen szuper a történet, sokkal kevésbé lesz rám hatással. 

Huh, négy könyv mínusz, amiről írnom kell. :)